29. rész

New York

Sziasztok:)
Tudom, megint kellett egy jó ideig várni a részre, de elfoglalt voltam, és egy kicsit meg is akadtam ezzel a résszel. De! most itt van és remélem tetszeni fog nektek:)
Úgy döntöttem, hogy annak ellenére, hogy azt írtam lesz meg egy 30. rész és utána a prológus, maga a 30. rész lesz a befejező, amit megpróbálok úgy meg írni, hogy még titeket is meghasson. :)
Jó olvasást nektek :)

Lana 

A zölden csillogó szempár egyre csak hitetlenkedve néz rám. Látszik az arcán, hogy nem bírja felfogni, hogy tényleg azt mondtam: Igen. 

Az igazság az, hogy én magam sem hiszem el, hogy ebbe beleegyeztem, de nincs értelme tovább áltatnom magamat, a családomat, és a barátaimat. Végleg eljutottam arra a pontra, hogy meg akarok gyógyulni, és még nagyon sokáig ebben a környezetben élni. Csak abban reménykedem, hogy nem késtem el, és nem lett visszafordíthatatlan a betegségem. 

- Szerintem romlott a hallásom a sok sikoltozástól - még mindig velem szemben áll, az ajtónak nyom, kezei az arcomnál támaszkodnak. 

- Nem kicsim, semmi probléma nincsen a hallásoddal. Belefáradtam abba, hogy áltassak mindenkit, és abba is, hogy állandóan erről vitázzak veled. Semmi értelme nincsen, hiszen tudod, hogy hogyan érzek már valójában - minden előjel, vagy kérés nélkül hozzábújok. Hiszen miért is ne tehetném meg? Elvégre a barátom, akibe halálosan szerelmes vagyok. Karjai körém fonódnak, és én lubickolok ebben a mennyei érzésben, amit ezek az erős karok váltanak ki belőlem. A biztonságérzetben. Már tudom, itt a helyem a karjai között, mellette. Elhúzódik, rám néz. Feljebb emelem a fejem, hogy én is bele tudjak nézni gyönyörű szemeibe. Apró mosolyra húzódik szépen ívelt szája, és a fülem mögé tűr egy kósza hajtincset. Nem tudom megfogalmazni mit látok a szemébe. Csodálatot? Büszkeséget? Szerelmet? Remélem. 

- Szeretlek - suttogja. Ajkamba harapok, hogy visszafojtsam könnyeimet. Tarkójára simítom kezem, magamhoz húzom és gyengéden megcsókolom. 

- Én is téged - motyogom bele a csókunkba. 

Nincsen bennem kétség, most érzem először, hogy a betegségemmel kapcsolatba jól döntöttem. Hiszen, hogyan is lennék képes arra, hogy itt hagyjam őt? Neki köszönhetem, hogy úgy érzem, érdemes életben maradnom és azért sem mert egyszerűen szeretem. Az öröklét is kevés lenne belőle. 

Nem fogom soha megérteni, akkor ott az orvosnál, hogyan hozhattam azt a döntést, hogy nem gyogyóluk meg. Kitettem a családomat, a legjobb barátomat és saját magamat ennek az egész kavalkádnak. De már akkor tudtam, hogy nem véletlenül történik mindez velem. Hisz gondoljunk bele; ha nem döntők így, akkor nem akarok majd elmenni az alapítványhoz, és nem találkozom azzal az emberrel, aki már akkor is a világot jelentette nekem , mikor Ő azt sem tudta, hogy létezem. Azzal az emberrel, aki rávilágított arra, hogy érdemes harcolnom az életemért és nem minden esetben kell beletörődni a dolgokba. Az, hogy beleegyeztem a kezelésbe és magamban vívott nagy harcok árán, elfogadnom, hogy Harry pénzt áldozott rám, teljesen megváltoztatott mindent. 

A beleegyezésemet követő napokban azon gondolkoztam, hogyan mondjam el a többieknek. Hiszen nem állhattam eléjük azzal hogy: Hé, srácok mégsem halok meg.
Persze anya és Jamie már az nap megtudták, mert az ajtónál állva hallgatóztak, akár a gyerekek. Mondanom sem kell, hogy anya két csók között rontott be a szobába és sírva borult a nyakamba, Harry-t pedig hivatalosan is szentté avatta.

Végül Harry-vel úgy döntöttünk, hogy össze hívjuk a srácokat, és rögtönözzünk kell. 

- Valami oka biztos van, hogy ide hívtatok mindenkit - Valery, ismét oknyomozó riporterbe vágta magát és körülbelül tíz percre a faggatózását hallgatjuk. - Mondjatok azt, hogy nem azt akarjátok mondani, hogy úgy döntöttetek külön mégis jobb lesz nektek. Mert akkor esküszöm kimenekülök a világból! - a mellette álló szőkeség összehúzott szemmel fordul a barátnője felé. 

- Azért ahhoz nekem is lesz egy két szavam - Valery édesen mosolyog Niall-re és finom puszit ad arcára. 

- Semmi ilyesmiről nincsen szó - mosolyom őszinte és barátnőm látja van valami a háttérben. Neki dőlök a kanapé háttámlájának ahová Harry is követ. Olyan a helyzet mint egy dolgozói gyűlés ahol a főnök le akar szidni mindenkit. Senki nem ült le. - Az a helyzet, hogy elutazunk egy hosszabb időre. 

- Hová? - Niall sejtelmes mosollyal néz rám, a többiek szerintem csak szimplán nem értik, ezért miért kellett ide rángatni őket. 

- New York-ba. - csak egy szó, de mindenkinek felcsillan a szeme. Niall mosolyog, mint egy bolond. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy Ő már tudta, mit akarunk elmondani. A többi fiú hol ránk, hol egymásra néznek és összemosolyognak. Egyedül a barátnőmnek nem esik le a város név. 

- Na szép, te elmész lógatni a lábad míg én szenvedek az iskolában - nem csak a többiek, én is nevetésbe törünk ki. - Most mi van? 

- Val, nem pihenni megyek, hanem gyógyulni - a látvány, amint kerekedik el a szeme, minden pénzt megér. 

- Úristen! - kiáltja el magát és azzal a lendülettel indul el felém. Szó szerint nekem csapódik, ölelésébe von, de ezzel együtt vesztjük el az egyensúlyt, és úgy ahogy vagyunk átborulunk a kanapén és a földön kötünk ki. Másodperc törtrésze alatt pattanunk fel, és mintha nem történt volna semmi, mind ketten hátra csapjuk hajunkat, és mosolygunk. Mégis csak itt vannak a srácok. 

- Jesszusom jól vagytok? - Harry rohan oda hozzám, mintha súlyos balesetet szenvedtem volna. 
- Persze - nevetem el magam kínomba. 
- Szóval, ezért volt minden veszekedés, kibékülés, veszekedés, kibékülés? Hogy a végén mégis úgy döntesz, elutazol? - csak Ő képes még egy ilyen komolyan dolgot is úgy kezelni mintha az új műköröm mintáján vitatkoztunk volna.  
- Ha gondolod, itthon is maradhatok - mosolygok rá. 
- Hülye vagy? Gyere már ide! - tárja ki karjait. 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam izgatott az utazás miatt. Persze már előre féltem a műtéttől, az utókezelésektől, és természetesen attól, hogy egyáltalán hogyan fog reagálni a szerveztem. De mindezt feledtette velem a gondolat, hogy New York-ba utazom Harry-vel. Próbáltam vele megértetni, hogy nem fog tudni velem egész végig ott maradni, hiszen hamarosan indul az új turnéjuk, de csak elintézte annyival, hogy én ezzel ne foglalkozzak. Így is tettem. Csak az érdekelt, hogy vele lehetek, egy újabb pontot húzhatok ki a listáról, és meggyógyulok.
A napok teltek, és az utazás napja egyre csak közeledett, végül mikor kettőt pislogtam már a beszállókapunál álltunk. A felszállást még akkor sem szerettem, de minden könnyebbnek tűnik olyankor, mikor ott van melletted az az ember, aki a legnagyobb biztonságot nyújtja. A széles mosoly, a csillogó zöld szemek, a lopott csókok eléggé eltereli az ember figyelmét egy hosszú útról, és minden másról. Anya és Jamie sajnos a munkája miatt nem tudott velünk tartani, de a szavukat adták, hogy amint tudnak, meglátogatnak, és telefonon mindig beszélni fogunk. A barátnőm pedig az iskola miatt kényszerült arra, hogy Londonban maradjon. A srácok pedig, akkor jönnek, amikor tudnak, és akarnak. Mint tudjuk, nekik semmi nem akadály.
A hotel, ahová ideglenesen költöztünk természetesen olyan szintű luxusban úszott, amit, ha nem erőltetem meg magam, nem bír el a gyomrom. Nem akartam elrontani mindent a hülyeségeimmel, így inkább bölcsen csöndben maradtam.
A szekrények megteltek a ruháinkkal, a fürdőszobapolc tele lett az otthonról hozott saját holmikkal. Még aznap elmentünk bejelentkezni a klinikára, ahol megismertem a kezelőorvosomat, és kaptam egy nővért. Csak ő fog hozzám bejárni, és segíteni a felépülésemet. A klinika ultra modern, és meg sem lepődtem, mikor közölték velem, hogy egy magánkórterembe kerülök.
Elvégeztek rajtam egy vizsgálatot, aminek nem tudom a nevét, csak annyit jegyeztem meg, hogy ezzel kiderül, van-e egyáltalán esélyem. Majdnem egy órát kellett várnunk az eredményre, a lábam olyan görcsösen járt, hogy Harry már nem tudta elviselni, rátette a kezét a combomra, és a bicepsze megfeszült, ahogyan visszatartotta a lábam. Odahajolt a fülemhez és halkan oda súgta: Hagyd már abba. Nem lesz semmi gond - majd apró puszit adott arcomra.
Amikor a doktor szólt, hogy fáradjunk be az irodájába a gyomrom görcsbe ugrott, és úgy éreztem ott helyben elájulok. A hír, amit kaptam viszont ennél jobb volt. Az orvos közölte, semmi nem állja útját a műtétnek. Én csak mosolyogtam, Harry tüdejéből úgy szakad ki a bent tartott levegő, mintha ki tépték volna. Két nap múlva kellet bevonulnom a klinikára, addig is még előttünk állt, hogy nyakunkba vegyük New York-ot.
Aznap talán mi voltunk a világ két legboldogabb embere. Egyszerűen nem tudtunk egymástól elszakadni. Mindig találtunk alkalmat arra, hogy megcsókoljuk egymást, nem számított, hogy a nyílt utcán, vagy a liftben, vagy a folyosón vagyunk. 

Másnap reggel olyan voltam, mint aki beszedett valamit, és itt most nem a gyógyszereimre gondolok. Hét órakor úgy pattantak ki a szemeim, mintha nem öt órát aludtam volna. Nem éreztem rosszul magam, semmi aggasztó okom nem volt arra, hogy ne aludjam ki az ágybetétet a helyéről, csupán tisztában voltam azzal, hogy a hosszas kezelés előtt mindössze két napunk van arra, hogy Harry idegenvezetőt játsszon, és megmutassa a számára is idegen várost. Átadom neki ezt az örömet, és azt is hogy nem veszek térképet, útmutatót vagy bármi olyasmit, ami egy kicsit is segít elkerülni azt, hogy eltévedjünk. Közöltem vele tegnap este, hogy ha ez megtörténik, kinyírom. Nem hatotta meg a dolog, csak jóízűen kinevetett, majd a puha matracba süllyedtem vele együtt. 

Szóval fél nyolckor felöltözve és normális emberi formában, én voltam a megtestesült gonoszság, mikor elkezdtem Csipkerózsikát ébresztgetni. Próbáltam szépen, még szebben, végül lerángattam róla a takarót és a lábánál fogva húztam ki az ágyból. Sokáig tartott mire kiengeszteltem, úgy öt percembe és jó pár csókba került. 

- Harry, már vagy fél órája gyalogolunk - a lábam sajog, szomjas vagyok és melegem van. 

- Mindjárt ott vagyunk - átveti vállamon a kezét és úgy tesz, mintha ez tök normális lenne. 

- Fél órával ezelőtt is ezt mondat. 

- Lana ne nyavalyogj már! Te akartál mászkálni a városban, hát tessék. 

- Én úgy gondoltam, hogy céltudatosan mászkálunk a városba. 

- Úgy is teszünk, csak a cél kicsit messzebb van, mint amire én emlékeztem. 

- Anne, hogy bírta ki veled tizenhat évig? - megállok és csípőre tett kézzel nézek rá. 

- Az édesanyám igen szerencsés ember, hogy ilyen fia van, mint én. 

- A szerencse az édesem, hogy a tiszta égbolt van felettünk és nem egy plafon, mert már tuti ránk szakadt volna - édesen elmosolyodik, és ránt egyet a vállán, majd lassan közelíteni kezd felém. 

- Szó sem lehet róla. Maradj ott Styles, sajog miattad a lábam- de ő csak tovább mosolyog és már kitárt karokkal jön felém. Rázom a fejem, ő meg bólogat. - Csak ha elkapsz- és futásnak eredek, de persze ő gyorsabb nálam így nem jutok messzire, mikor két erős kar fonódik a derekam köré és felemel a földről. Harry megpörget, majd mikor letesz, nem engedi el csípőm, hanem azt megmarkolva fordít maga felé. 

- Kénytelen leszel még nagyon hosszú ideig elviselni, baby - és megcsókol. A nyílt utcán, mindenki szeme láttára, nem törődve azzal, hogy barmikor lekaphat minket egy fotós. 

- Remélem is - motyogom bele a csókunkba. 

Legalább tíz percet sétálunk még, mire végre megérkezünk a tóhoz. 

- Én mondtam, hogy mindjárt megérkezünk. - Harry derekamra helyezi kezét, közel húz magához és finoman megpuszilja az arcom. 

- Harry, szerintem körbe sétáltunk a Central Parkot, mire eszedbe jutott hogy talán a park közepe felé kéne jönnünk - simogatom meg arcát, amiről eltűnik a mosolya, és gyerekes duzzogás váltja fel. 

- Anderson, nem könnyű a kedvedre tenni. 

- Csodaszép a park, kicsim - békülésképp hozzábújok, szorosan magamhoz ölelem, mellkasába fúrom az arcom. Harry keze automatikusan fonódik még jobban körém és belecsókol a hajamba. 

- Nem véletlenül akartalak téged ide elhozni - kérdőn nézek fel rá, ő pedig folytatja - Kacsák. 

- Jézusom Harry, nekem ez eszembe sem jutott. Köszönöm - adok gyors puszit a szájára, majd kibontakozok öleléséből és a tó széléhez szaladok, ahol egy tábla van rögzítve, amiben ismertetik, hogy mióta van itt ez a tó, mit kell róla tudni. Elolvasok mindent, hátha megtalálom benne a választ, de semmi nincs leírva arról, hova tűnnek el a kacsák.

- Írnak valamit? - Harry a hátam mögé sétál és úgy ölel át. 

- Nem, csak a tó története van leírva - szabály szerűen lebiggyesztem az ajkam, de Harry szája mosolyra húzódik.

- Imádom, mikor ezt csinálod. Olyan kislányosan aranyosan leszel ilyenkor. 

- Kicsim, tudni akarom hová repülnek el - Harry a tó felé fordul és csak nézi az ott úszó kacsákat. Követem én is, és csak nézzük egy darabig. 

- Szerintem, attól nem fogjuk meg tudni, ha így, meredten bámuljuk a tavat. -  Harry felé fordítom a fejem. 

- Mi van akkor ha egyszerűen csak délre repülnek, mikor megjön a hideg? Hiszen arra felé mindig meleg van. 

- Ebbe van valami, sőt! Én egy bonyolultabb válaszra számítottam. Ki gondolta volna, hogy lapul is valami a hosszú tincsek alatt... - a legédesebb mosolyommal próbálok meg ránézni. Nem szól egy szót se, csak elmosolyodik, a vállamnál átkarol és elkezd maga után húzni. 

- Gyere, menjünk. Sok látni való van még - az oldalához bújok, finoman megpuszilom arcát, majd a füléhez hajolok. 

- Vegyünk egy térképet - suttogom, minek következtében Harry megforgatja szemeit. 

- Rendben. 

A két nap alatt csak este láttuk a hotel szobánkat, amikor le kellett feküdnünk. Rengeteget mentünk, mert mindent meg akartam nézni, még mielőtt befekszem a kórházba. Nem foglalkoztam az állapotommal, a fáradtsággal, csak az érdekelt, hogy minél több időt töltsek Harry-vel. Őt mintha kicseréltek volna, felszabadult, állandóan mosolyog és nem érzem rajta azt a fajta görcsösséget, mint az előtt, mikor még barátkozni kellett a gondolattal, hogy hamarosan nem leszek már mellette. Legutoljára a kapcsolatunk elején láttam ilyennek és az előtt, hogy találkoztunk. Ez a téma már nem árnyékolja be a kapcsolatunkat és ez jó érzés, nagyon jó. 

A második nap vége felé, Harry bevetette a kapcsolatait, és kihasználta most az egyszer a hírnevét, hogy be tudjon vinni a Madison Square Garden-be. Azt mondta, ez pályafutásának legmeghatározóbb helye és mindig is az lesz. Akkor, mikor itt léptek fel, mondhatni, a fél vesémet is eladtam volna azért, hogy itt legyek, de sajnos nem volt rá lehetőségem. És az, amit akkor a rajongókért tettek, a nyeremény játékkal, könnyeket csalt a szemembe. 

Soha nem beszélgettünk még ennyit, mint a ebben a két napban. Mindenre kíváncsiak voltuk, mindig volt valami témánk, de ha egyszer is csönd ült közénk, az sem volt probléma, hisz egymásba fonódva élveztük a másik közelségét. Harry, bárhová is mentünk, nem akart elengedni, még ha egy ajtón is mentünk be, maga elé engedett, de a kezemet nem engedte el. Amikor csak tehette odahajolt hozzám és lopott tőlem egy-egy csókot. Akkor sem zavartatta magát, mikor tisztán láttuk mindketten, hogy egy seregnyi rajongó tábor közelít felénk. Akkor is, mielőtt otthagyott volna pár percre, még gyorsan szájon csókolt és csak utána vetette magát az Ő érte megörülők közé. Én csak a padról figyeltem, ahogyan széles mosollyal, felhőtlenül beszélget, viccelődik a "lányaival". Ők így nevezik a rajongóikat. Készségesen ölelt meg mindenkit és készített velük képet, majd udvariasan elköszönt tőlük és visszatért az én társaságomhoz. Felém nyújtotta kezét és újra nekiindultunk a városnak. Ha jól emlékszem akkor a Times Square volt az utolsó állomásunk, és utána indultunk vissza a hotelbe. 

A recepción elkértük a kulcsokat, a lifthez sétáltunk, és éreztem Harry kezén, hogy az este beköszöntével az idegesség kezd úrrá lenni rajta, mert úgy szorította a kezem, hogy vért nem igen kaptak az ujjaim. A liftben csak lehajtotta a fejét, de láttám az arcát, hogy egyre szomorúbb lesz. Álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen, és gyengéden közöltem vele, hogy nem lesz semmi baj, majd megcsókoltam. Alig akart elszakadni tőlem, még akkor sem, mikor kinyílt a lift ajtó, és akkor sem, mikor egy seregnyi orvos vett minket körül, és arra vártak, hogy betoljanak a műtőbe. 

28. rész 

Megadom magam

Sziasztok! 
Meghoztam az új részt, és tényleg túl teljesítettem magam, mert igen hamar hoztam. Értékelitek, ugye? Mondjátok azt, hogy igen :3 
Komolyra fordítva a szót, szeretném ha tudnátok pontosan két rész, és egy epilógus van hátra.
Tudom, hogy elrontottam azzal, hogy nagyon hosszú ideig nem írtam részt, és így azt a pár kommentelőt is elveszítettem, akik eddig írtak nekem. De most tényleg arra kérlek titeket, hogy ebben a hátralevő négy részben legyetek velem, és mondjátok el mit gondoltok így a történet vége felé közeledve. :) 
Kitartás a hétre, ha nem figyelitek hamar elmegy :) Jó olvasást. <3

Lana

Ébren vagyok, de még az is fájdalmat okoz, hogy kinyissam a szemem. A fejem leírhatatlanul fáj, csukott szemmel is érzem, hogy forog velem a világ, és nem tudom eldönteni, hogy hánynom kell vagy mégse. Próbálok erőt venni magamon, és kinyitom a szemem. Bántja még az a gyér fény is, ami beszűrődik a redőny rései között. Nagy nehezemre esik, de fordulok egyet az ágyban, hogy rálássak az ajtóra. Pont mikor visszahelyezem ólom súlyú fejemet a párnára, az ajtó nyílik és Harry lép be rajta, kezében egy pohárral, amelyben valami sárga folyadék van. Talán narancslé. 

- Jó reggelt - mosolya szelíd, hangja lágy. Közelebb jön hozzám és leteszi az éjjeli szekrényre a poharat és a másik kezéből egy gyógyszert, miközben én felülök. Fölém hajol, és apró, lágy puszit ad a homlokomra. 

- Neked is jó reggelt. - leül mellém és a kezembe adja a poharat és a gyógyszert. 

- Hogy vagy? 

- Pont úgy érzem magam, ahogy meg érdemlem egy ilyen felelőtlen döntés után. Szarul. - Beveszem a gyógyszert és leöblítem a hideg narancslével. Jól esik a hűs folyadék, az amúgy is kiszáradt számnak és torkomnak. 

- Nem csodálom. Egy egész üveg vodka még egy meglett férfi ember szervezetét is meg viseli, hát még a tiedet. - végig simít arcomon. 

- Hát még az enyémet. - mondom halkan. 

- Tudod, hogy értettem.

- Igen tudom. - mosolygok rá. - Mikor feküdtem le? Egyáltalán, hogy kerültem ágyba? 

- Én hoztalak fel, és fektettelek le. Nem emlékszel semmire? 

- Csak arra nem, hogyan kerültem az ágyamba. Csodával hatásos módon, a vodka mennyiségétől függetlenül, emlékszem arra amiket mondtam neked. - bocsánat kérően nézek rá. - Sajnálom, amit a fejedhez vágtam. Nem is értem miért mondtam azt, amit. Hiszen nem tudnám elviselni, hogy mással legyél míg élek. 

- Lana, miért ittál tegnap? - testével teljesen felém fordul, és látom az arcán, hogy választ vár, de már nem vagyok olyan bátor, mint tegnap, mikor az alkohol hatására megeredt a nyelvem. Olyat mondtam, amit józanan soha nem mondtam volna el. - Szerintem ismered azt a mondást, hogy részeg ember mindig igazat mondd. Nem véletlenül mondtad tegnap azt, amit. - csak rántok egyet a vállamon, nem tudom mit mondjak. - Beszélj! - állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. - Lana, ne zárkózz el tőlem. Kérlek. - a kezemért nyúl, és megfogja. Sóhajtok egyet, és úgy döntök, ideje abbahagynom a hallgatást. 

- Karácsony óta rágódtam már ezen. - nem nézek rá, az ujjait piszkálom. - Abban a három napban, mikor mindenki együtt volt, és mindenki körülöttem volt, akkor jött fel bennem ez az érzés, hogy én valójában már nem akarok elmenni. De te is nagyon jól tudod, hogy ezt sosem mondtam volna el, de tegnap mikor haza értem, rám tört a rosszullét. És ahogy már tegnap is mondtam, kellett valami, ami enyhíti a fájdalmaimat, de ezzel több kárt okoztam mint hasznot. Ha nem hozom meg ezt a rossz döntést, akkor most nem kellene arról beszélgetnem veled, hogy valójában, mar régóta azt érzem, hogy élni akarok, hogy nem akarom itt hagyni a családom, a barátaim, és főként téged. Egyszerűen már nem tudok eltekinteni attól, hogy folyamatosan romlik az állapotom. Hetek óta az a gondolat foglalkoztat, hogy mi lesz, ha én már nem leszek. És ekkor mindig feljön bennem egy régi emlék, vagy történik körülöttem valami, ami csak erősíti ezt az érzést. 

- Kicsim senki sem tud teljesen biztos lenni abba, mikor azt a döntést hozza, hogy a szerettei érdekében inkább elviseli a fájdalmakat és szépen lassan távozik az életből, hiszen mindig van valami, amiért csak még egy kicsit maradni szeretne. Igen, vannak olyanok és mindig is lesznek, akiknek a betegségén nem lehet segíteni, de neked még van rá lehetőséged. - Harry kétségbe ejtően higgadtan beszél. És a tegnapi hülyeségem miatt megint témánál vagyunk. 

- Harry, kérlek ne kezdjük ezt megint. 

- Ember legyen a talpán, aki ki tud rajtad igazodni. Miért csinálod ezt? 

- Ez nálam elvi dolog Harry. Nem várhatom és nem is fogom elvárni, hogy milliókat költs rám. Hiszen miért is tennéd? 

- Annyira fel tudsz bosszantani ezekkel a kérdésekkel, amikre nyilvánvalóak a válaszok. - felpattan az ágyról, és elkezd fel alá mászkálni,miközben ideges túr bele a hajába. - Mert szeretlek téged, az életemnél is jobban, és nem akarom, hogy itt hagyj, úgy, hogy tudom segíthettem volna rajtad. Mikor fogod fel már végre? 

- Harry, kérlek hagyjuk most ezt abba. Nem vagyok olyan állapotba, hogy ezt megvitassam veled. Megint. - kérlöen nézek rá. Arcának kemény vonásai másodpercek alatt változik meg, és újra ez együtt érző Harry van velem. - Gyere ide. - szólok hozzá szelíden, és a fejemmel aprót biccentek magam felé. Harry lemondóan megrázza fejét, de az a sexy fél mosoly ott játszik a szája sarkában. Leül mellém az ágyra, de nem elég közel, hogy elérjem. Tudom mit művel. Azt várja én tegyem meg az első lépést, hiszen most én adtam okot arra, hogy a bocsánatáért hízelegjek. Mindig is olyan embert voltam, aki nem félt elvállalni ha hibázott így most sem tétovázok, kibújok a takaró alól, és az ölébe mászok. Ez alatt a néhány hónap alatt olyan picire zsugorodottam össze, hogy gond nélkül elférek, így összekuporodva a karjai között. Nyakába fúrom az arcom és apró csókokat hagyok finom és selymes bőrén, aminek olyan jó illata van. Harry ösztönösen billenti oldalra a fejét, közben keze megtalálja helyét a derekamon, és magához szorít. - Ne haragudj rám, kérlek. - súgom a fülébe. Felém fordítja arcát, és homlokát lassan az enyémnek dönti. Keze felsiklik arcomra, hüvelykujjával simogatja fáradt arcom. Bele hajtom fejem az érintésébe, behunyom a szemem, majd megérzem ajkaimon az ő ajkainak ízét. Lassan finoman csókol, amolyan felvezető módon. Nyelve lassan siklik át, és hívja táncra az enyémet. Kezem automatikusan fonódik nyaka köré, ezzel közel tartva magamhoz, neki pedig már mind két keze az arcomon van, így tart a helyemen. A tempó egyre gyorsabb és hevesebb lesz, és pozíciónk is megváltozik. Úgy helyezkedem, hogy a két lábam, Harry két combjánál legyen, és mind ezt úgy, hogy el sem szakadok tőle. Csak úgy faljuk egymást és nem tudom meg tudok e itt állni. De végül kettőnk közül Harry az, aki lassan, de elhúzódik. Mellkasa szaporábban emelkedik és süllyed. 

- Hogy lehet, az hogy veled még egy egyszerű csókolózás is észtveszejtő? - arcom pirosba borul, és szégyenlősen rántok egyet a vállamon. - Gyere menjünk reggelizni, mert ha tovább itt maradunk, így ebben a pózban, nem biztos, hogy tudok magamon uralkodni. - feláll velem együtt az ágyról, lábaim azonnal dereka köré fonódnak. 

- Mi van akkor, ha nem is akarom, hogy uralkodj magadon? - gyors csókot adok a szájára, és újra ránézek. 

- Lana, másnapos vagy, és enned kell. Talán később tehetek valamit, az ügy érdekében. - Le rak a földre, én pedig sértődötten fonom össze magam előtt a karjaimat. - Ne duzzogj! - szól rám nevetve. Kinyitja előttem az ajtót, de mielőtt elindulnánk lefelé, oda fordulok hozzá. Kérdően felvonja szemöldökét. 

- Hazz, ígérem később még visszatérünk a korábbi témára. 

- Rendben. - mosolyog rám. Mondhatnám, hogy ugyan az a mosoly néz rám, mint ami szokott, de most olyan furcsa. Valami nem stimmel. Olyan nyugodt. 

- Gondolom, anya és Jamie mindent tud, igaz? - kérdezem lefelé menten a lépcsőn. Harry vigyorogva bólint. Jót szórakozik magában rajtam. Biztos élvezni fogja, mikor felváltva szidnak majd. Sóhajtok egyet, és próbálom felkészíteni magamat arra, hogy végig hallgassam mennyire felelőtlen voltam tegnap. Az igazat meg vallva dühít egy kicsit, hogy Harry elmondta anyuéknak a tegnapit. Miért nem maradhatott ez köztünk? 

A konyhában meglepő módon anya a reggelivel szorgoskodik. Nem mintha nem csinált volna még ilyet, de mostanság nagyon szoros a munkabeosztása, nem volt erre ideje, és meglep, hogy a szabadnapját ezzel tölti. 

- Szia, anya. - félénken köszönök, és azt várom, hogy felhúzott szemöldökkel fordul majd felém. 

- Jó reggelt kicsim, hogy aludtál? - arcán mosoly ül, sugárzik belőle a jó kedv. Semmi jelét nem látom annak, hogy egy kicsit is mérges lenne rám. Mi a fene?  

- Aludtam már ennél jobban is. - gyanakodva nézek rá, a hangomon is lehet érezni. Leülök és rá nézek Harry-re, aki csak ránt egyet a vállán, de nem tudja elrejteni, azt ahogyan a szeme mosolyog. Lemaradtam valamiről? 

- Kérsz reggelit, édesem? - határozottan idegesít, hogy meg sem említi a tegnapot. 

- Egyenlőre csak egy teát innék. - mosolyogva bólint, és előveszi a bögrémet, amiből minden reggel inni szoktam. 

- És te Harry drágám, ennél? Sonkás tojás készítettem. 

- Köszönöm Delia, elfogadom. - a szemem a két ember között jár. Furcsák, több, mint furcsák. Amikor épp rá kérdeznék mi ez a nagy jó kedv, a bátyám jelenik meg. Arcán látszik jól aludt, és amint meglát mosolya a füléig szalad. 

- Jó reggelt hugicám, hogy vagy? - hátam mögé lép, átkarolja két kezével a vállamat és arcon puszil. 

- Elvagyok köszönöm. - van itt valami, amit én nem tudok? - Na jó, mi folyik itt? - egyszerre néznek rám, úgy mintha elkáromkodtam volna magam. 

- Miről beszélsz? - kérdezi meg mindig mosolyogva Jamie. 

- Arról, hogy tudom, hogy tudtok a tegnapi akciómról, mégis mind a kettőtöknek, pontosabban hármótoknak olyan jó a kedve mintha megnyerte volna a lottót. Arra számítottam, hogy majd felváltva hallgatom, ahogyan leszidtok. 

- Kislányom, elmúltál 18 éves. Vagy már annyira felnőtt, hogy meg tudd ítélni mi a jó és mi nem. - tipikus anyai válasz.

- Különbem is, van minek örülnünk, igaz Harry. - oda kapom a fejem, pont akkor mikor Harry szótlanul rázza a fejét. Mikor rám néz úgy mosolyog, mintha nem történt volna semmi. 

- Lemaradtam valamiről? 

- Elmondtad már neki? - anya kérdően néz Harry-re, nekem pedig összeugrik a gyomrom, mert tudom ennek nem lesz jó vége. 

- Elmondani, mit? - hangom ideges lesz, ahogyan én is. 

- Anya, szerintem jobb lesz, ha most kettesbe hagyjuk őket. Sok sikert Harry. 

- Kösz. - morcosan szól Jamie után, és látom anya együtt érző tekintetet. Mi folyik itt? 

- Hallgatlak. - fordulok vissza Harry-hez. 

- Kicsim, ne legyél ideges. 

- Elkéstél, már az vagyok. Szóval? 

- Közöljem kerek perec, vagy hallani akarod az elejét is? - tényleg valami komoly dologról lehet szó, ha Harry ennyire húzni akarja az időt. 

- Kicsim, kérlek. Ne szórakozz. - látja rajtam, hogy nem vagyok vevő a viccelődésre. 

- Tegnap, miután lefektettelek aludni, pont akkor érkezett meg anyukád, majd rá pár perccel később pedig Jamie. Mivel egyedül voltam oda lent, kénytelen voltam elmondani mi törtét mikor felőled érdeklődtek. Anyukád először kétségbe esett, és ez miatt véletlenül kicsúszott a számon az, amit tegnap mondtál. 

- Te elmondtad nekik? 

- Kérlek, ne legyél rám mérges ez miatt, és hadd mondjam végig. - fel emelem a két kezem. Harry pedig folytatja. - Delia kiborult, mert hagyta, hogy rávedd arra, hogy ne tegyen semmit a gyógyulásod érdekében. Jamie pedig csak vigasztalta és én is, de nem tudott megnyugodni. És ez az egész tegnapi dolog, csak még jobban megerősítette a döntésemet, amit már akkor meghoztam, mikor ki jelentetted: Nem akarsz meg halni. Szóval, annak tudatában, hogy rémesen pipa leszel rám, mindent elintéztem. 

- Hogy érted azt, hogy minden elintéztél? 

- Beszéltem az orvosoddal, aki minden elérhetőséget megadott, hogy feltudjam venni a kapcsolatot a New Yorki klinikával. Beszéltem velük, és még tegnap elutaltam a kezelés költségét. Ma reggel pedig lefoglaltam a repülő jegyeket. - érzem a vér felforr az ereimben, az arcom tűz forró lesz a dühtől. Mi a picsa? 

- Hogy mit csináltál? - mérgesen állok fel a székről, ami felborul a lendülettől. 

- Kicsim, kérlek. Nyugodj meg. 

- Ne becézgess itt engem, és ne kérj arra, hogy nyugodjak meg. A kurva életbe Harry. - soha nem beszéltem vele még ilyen hangosan, és főként nem ilyen csúnyán. Mielőtt olyat mondanék, amit megbánnék faképnél hagyom és felrohanok a szobámba. 

- Lana várj. Beszéljük meg. Hallod? - kiabál utánam, és azt is hallom, hogy követ. Becsapom előtte az ajtót. Tudja, hogy betud jönni, de inkább kint marad és onnan szólongat. - Kicsim. - mégis mi a fenét gondolt? Hogy majd tapsikolva a nyakába ugrok? Talán nem egy nyelvet beszélünk? Mit nem lehetett azon megérteni, hogy nem akarom, hogy Ő fizesse ki? Erre meg aljas módon, kihasználva a tegnapi állapotomban elejtett mondatot, mindent kifizet. 

- Lana. - az ajtó nyílik, és hosszú, már túl hosszú göndör tincsit látom meg először. De most még ez sem enyhít dühömön.  

- Be ne merj jönni. Hallod Styles, maradj kint. - de ő csak bejön és be is csukja maga mögött az ajtót. 

- De bejövök Anderson, és ezt meg fogjuk beszélni. - Mi az isten? Azt hiszi, majd elvicceljük az egészet? Anderson? Soha nem hívott így.   

- Mi értelme lenne? Úgy sem figyelsz arra, amit mondok. 

- Te vagy az egyetlen ember, akire igazán figyelek. 

- Ó, tényleg? Akkor mi volt ez az akciód tegnap? Tudod ez nem volt tisztességes. Sőt inkább aljas húzás volt. 

- Végre elmondtad azt, amit valójában érzel. Persze, hogy meg ragadtam az alkalmat Lana. - mind ketten egyre dühösebbek leszünk. Hangunk egyre hangosabb. 

- Nem beszéled a nyelvet Harry? Vagy nem fejeztem magam ki elég világosan már a legelején, hogy nem akarom a pénzed? Nem akarom, hogy te fizesd ki a kezelésemet? 

- Ha nem én akkor ki tette volna meg? Anyukád, akinek szigorú utasításba adtad, hogy ne merjen semmit sem tenni? Akitől szemrebbenés nélkül elvárnád, hogy végig nézze, ahogy a lánya, aki a világot jelenti neki, meghal? Nem gondolod, hogy nem az volt az aljas dolog, amit én tettem tegnap, hanem ez? Hogy ezt el várod attól az embertől, aki életet adott neked? A testvéredtől, aki végig nézte, ahogyan felnősz? A legjobb barátodtól, aki minden szarban ott volt veled? Eddig próbáltam szépen a tudtodra adni, hogy ez önzőség, de most hogy aljasnak nevezel engem, miközben te ezt műveled a családoddal, az igazan fel dühít. 

- Harry Edward Styles, ez övön aluli volt. - könnyek szúrják a szememet. 

- Nem ez az igazság Lana. 

- Ha ennyire rossz embernek tartasz, mi a fenét keresel itt? Miért vagy velem? Miért fizettél ki milliókat? - nem tudom vissza fogni magam, üvöltök. Nem akarom megvárni a választ. Elindulok az ajtó felé, de Harry nem engedi, hogy kinyissam. Megragadja a csuklóm, és neki nyom az ajtónak. Két makacs bolond néz farkas szemet egymással, és ahogyan bele nézek, a most méreg zöld szemébe, meg érzem kettőnk között azt a különös mágneses vonzalmat, ami már az elejétől fogva jelen volt köztünk. Szinte kézzel fogható. Most jövök rá arra, hogy Ő is ugyan olyan akaratos mint én. Homlokát az enyémnek dönti, és ahogyan megérzem bőrét az én bőrömön  hirtelen eltűnik a haragom, ahogyan Ő is megnyugszik egy kicsit. 

- Azért, mert szeretlek. Halálosan szerelmes vagyok beléd. Olyan szinten, ha látni lehetne, vagy csak leírni, visítva rohannál el tőlem, mert nem bírnál el ennyi szerelmet, mint amit én érzek irántad. Miért vagy ennyire makacs? - suttogja. 

- Már én magam sem tudom, miért nem akarom ennyire. Nem tudom elmagyarázni. Talán ettől olyan kiszolgáltatottak érzem magam. - Harry hátrébb lép, és úgy néz le rám. 

- Ettől nem leszel kiszolgáltatott Lana. Egyszerűen csak úgy kellene fel fognod, hogy segített neked az az ember, aki a világon mindennél jobban szeret. - Lehajtom a fejem, de ő két keze közé fogja, és felemeli. - Képtelen vagyok arra, hogy meg barátkozzak azzal a gondolattal, hogy egyszer nem leszel már velem. Ezért tettem, amit tettem. Kérlek, kicsim utazzunk el. Hadd gyógyítsanak meg.  - tenyerébe hajtom a fejem. Mégis, hogyan mondjak neki nemet, mikor így néz? Mikor így beszél hozzam, és főként úgy, hogy mindenben igaza volt. Minden igaz volt, amit néhány perccel ezelőtt a fejemhez vágott. Hogyan mondjak úgy nemet, hogy már én is teljesen biztos vagyok abban, hogy nem akarom elmenni, még élni akarok. Vele együtt. 

- Rendben. - kimondom mielőtt teljesen végig gondolhatnám. Harry szeme felcsillan, és tudom nincs mit tenni: Megadom magam.

27. rész

Sometimes you up, sometimes you down

Sziasztok drágáim!
Meghoztam nektek az új részt, és szerintem nem tartott olyan nagyon sokáig. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. Már nem sok van vissza a történetből, sőt!
De addig is, jó olvasást nektek. :)
Puszi Tami :)

Lana 

Minden szót, betűt hozzám intéz, nekem énekel. Senki másra nem néz csak rám, mélyen a szemembe, nyomatékosítva, hogy hogyan érez irántam. Az utolsó hang is gyönyörűen jön ki a torkán, betöltve az arénát, én pedig lélegezni is elfelejtek. Mosolyog, mert látja arcomon, hogy a dal a várt hatást váltja ki belőlem. A könnyek csak folynak arcomon, a szívem ki akar szakadni a helyéről, olyan hevesen dobog. Harry teljesen elfelejti, hogy vége van a koncertnek, nem hallja, hogy a többiek már elköszöntek, csak áll ott. Észre sem veszi, hogy rajta kívül már nincsen senki a színpadon. Csak nézünk egymásra, az aréna a sikoltásoktól hangos. Végül Liam veszi észre, hogy csak négyen távoztak a színpadról, és vissza rohan, hogy lerángassa szoborrá vált barátját, és a rajongók jót kacagnak a jeleneten.
- Föld hívja Lana-t, vegyél már levegőt. - rángat meg egy kicsit Valery.
- Val, te is hallottad a dalt, vagy csak képzelődtem? - bugyután mutogatok a színpad felé, olyan vagyok, mint aki nem tiszta.
- Persze, hogy hallottam. Ezt a dalt neked írta.
- Beszélnem kell vele!
- Reméltem, hogy ezt a következtetést vonod le - hallom, ahogy a hátam mögött nevet. A többi barátnő is utánam kiabál, hogy hallgassak a szívemre, és talán most már én is tudom, hogy végre ezt kellene tennem.

A nyakamban logó Everywhere felirat miatt senki nem állít meg, és talán azért, mert Harry miatt ismernek. Paul elmélyülten konzultál az aréna dolgozóival, de mikor elhaladnék mellette pont felém pillant, és sietségemet látva, a mosoly körbe fut az arcán. Összehúzott szemmel, gunyoros mosollyal válaszolok. Elérek a folyosóra, ahol az öltözőik vannak, de mielőtt megkeresném Harry-t, bekopogok Zayn-hez.
- Tessék. - félénken dugom be a fejem a résnyire kinyitott ajtón. Éppen személyes holmijait pakolja össze a sporttáskájába. Felpillant rám, látja, hogy engedélyt kérek arra, hogy tényleg bemehessek. Abba hagyja a pakolást, és teljes testével felém fordul.
- Nézd Zayn, totálisan megértem az okot, amiért haragszol rám. Valószínű, hogy fordított helyzetben, én is ugyan így tennék. Nem akarlak fárasztani a részletekkel, hogy miért tettem azt, amit, hiszen sokszor még én magam sem tudom. Egyszerűen csak a bocsánatodat kérem, mert szörnyű a gondolat, hogy haragszol rám. Ne haragudj rám, kérlek.
- Valójában nem rád haragudtam, hanem erre az egész helyzetre, az életre, hogy ilyen igazságtalan. Az életre, amiért egy olyan ember életet követeli, aki megérdemelné, hogy akár a 100 éves kort is megélje, egy olyan ember oldalán, mint Harry. Mindig is bennem volt ez a harag, és a döntésed csak olaj volt a tűzre. És tudom, hogy messzire mentem, nem gondolkoztam, mielőtt beszéltem, szóval megbocsájtok, ha te sem fogsz rám haragudni, amiért előbb járt a szám, mint hogy gondolkodtam volna.- A mosoly akkora az arcomon, hogy összes fogamat látni lehet.
- Istenem, de szeretlek. - szorosan magához ölel. - De most helyettem inkább a göndört ölelgesd, oké? - kicsit eltol magától és az ajtó felé biccent. Bólintok, és már ajtón kívül vagyok.
Természetesen, Harry öltözője a folyosó végén van, és mikor oda érek, az Ő hangját hallom, ahogyan kétségbe esetten magyaráz valakinek.
- És mi van, ha ez a dal sem fogja megváltoztatni ezt az egész rohadt helyzetet? Niall, ha nem lesz újra velem, én abba beleörülök. Hallod? Fehér zubbonyban fognak elvinni a pszichiátriára - a szám elé kapom a kezem, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Haver, nyugodj már le. Valery azt mondta, hogy Lana beszélni akar veled, csak azt nem tudom, hogy hol van. Szerintem eltévedt idefele jövet. Még ez is mutatja, hogy két bugyuta egy pár - ezt viszont már nem tudom szó nélkül hagyni. Nem vágom ki az ajtót, csak szépen lassan kinyitom.
- Lana - Niall úgy néz rám, mintha semmi nem történt volna, miközben természetesen egy chipses zacskó tartalmát tömi magába. Harry pedig felcsillant szemekkel néz rám.
- Ne jó pofizz itt nekem zabagép, hallottam, mit mondtál az előbb - vigyorog rám, mint valami idióta. Elnevetem magam. - Az az egy szerencséd, hogy van igazság abba, amit mondtál - félénken ránézek Harry-re, akinek kivirul az arca.
- Oké, akkor szerintem én most megyek, és megkeresem a saját barátnőmet, mert titeket látva kedvet kaptam, ahhoz, hogy addig csókoljam Őt, ameddig csak tudom. Sziasztok. - akár egy gyerek, ki szökdécsel az ajtón.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy végre tisztába tegyem a dolgokat. - nem nézek a szemébe, összekulcsolt kezeimet érdekesebbnek találom.
- Lehet, hogy az mind kettőnknek jót tenne. - félénken felpillantok rá. Halvány mosoly ül ki arcára, és a reményt látom megcsillanni a szemeiben. - De szerintem nem az öltözőm a legmegfelelőbb hely erre.

Mikor Harry kinyitja előttem házának ajtaját egy furcsa érzés tőr fel bennem valahonnan mélyről. Mintha az előszoba régi ismerősként üdvözölne, pedig kényelmetlenül kellene éreznem magam. De még sem teszem. Mint korábban most is bekúszik orromba a kanapé bőr huzatának, a márkás fa, és a mosott ruha illatainak keveréke. El sem tudom képzelni, hogy uralkodott itt akkora rendetlenség, és olyan iszonyú szag, mint amilyet Valery leírt nekem. A kabátom leveszem a fogasra rakom, és a cipőmet is a megszokott helyre. Nem merek megfordulni, azt pedig végképp nem merem, hogy rá nézzek. Így inkább egyenesen a kanapéhoz sétálok, és leülök. Az emlékek úgy rohamozzák meg elmémet, mint egy hadsereg a lerombolásra szánt várat. Érzem mint tódul a vér az arcomba, és hó fehérből hogyan leszek paprika piros. Harry látja a pírt az arcomon, és ajkát beharapva tartja vissza a nevetést, miközben Ő is helyet foglal mellettem. Nem szólunk, csak várunk. Végül szükségét érzem, hogy megtörjem a hallgatást.
- Tudom, hogy sok mindent meg kellene magyaráznom, és az öltözőben könnyebbnek is tűnt, de most nem tudom hol kezdjem.
- Magyarázd el, miért gondolod úgy, hogy az mind kettőnknek jobb, ha külön vagyunk.
- Már a kapcsolatunk elején tudtam, hogy nem lesz jó, ha túl közel engedlek magamhoz - ismét nem nézek a szemébe, lehajtott fejjel intézem hozzá a szavakat, és megint érdekesebbek hófehér kezeim.
- Miért? - közelebb húzódik, állam alá nyúl, és feljebb emeli fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Mert már akkor tudtam, hogy rohadtul fogsz hiányozni. Tudtam, ha engedek, akkor annyira foglak szeretni, hogy függni fogok tőled. És ezt az én állapotban nem szabadott volna engednem, hogy megtörténjen. De megtörtént. Beléd szerettem. Olyannyira, hogy minden napom veled kezdődött és végződött. Minden egyes átkozott nap itt voltál - ujjammal megérintem a halántékomat. - És itt - a szívemre teszem a kezem. - Bár itt sokkal korábban helyet kaptál, de akkor még nem is ismertél. - mély levegőt veszek. - Függők tőled Harry. Az elmúlt egy hétben minden nap arra gondoltam, hogy mit meg nem adnék, ha még egyszer rám néznél, azokkal a gyönyörű szemekkel, amitől a testem megtelik élettel. Te lettél a fájdalmam, és a gyógyszerem. És ez megrémisztett. A fájdalmam, mert amikor nem voltál velem rosszabbul lettem, és a gyógyírem, mert a ma este után, most úgy érzem magam mint egy egészséges lány, aki nem küzd egy halálos betegséggel. Mint egy egészséges fiatal lány, aki szeretni akarja azt a fiút, aki írt róla egy dalt, és elénekelte nem tudom, hogy ezer rajongó előtt. - a könnyek megállíthatatlanul folynak arcomon. - Gyönyörű lett a dal, és a tartalma ráébresztett arra, hogy hozzám tartozol. Még ha csak egy kevés idő is adatott meg nekünk. Szeretlek Harry Styles, és akkor is szeretni foglak, ha már elmentem.
- Kicsim. - hangja rekedtes, és mint mindig, kivéve, amikor nem, a tettek beszélnek helyette. Arcomra simítja kezét, közelebb húz magához, és megcsókol. Csókjában az elmúlt napok összes fájdalma, hiánya benne van és a szerelem, amit irántam érez.

Aznap este hosszú idő után először éreztem úgy, jó döntést hoztam. Akkor egyikünk sem aludta túl magát, és persze másnap úgy néztünk ki, mint a rosszul mosott zoknik, de azt az éjszakát semmiért nem cserélném el. Újra a karjaiban lenni, mellette ébredni, leírhatatlan érzés volt. Szerintem nem túlzok azzal, ha azt mondom, már a kapcsolatunk elejétől fogva úgy ragaszkodtunk egymáshoz, mint két mágnes, aminek  egymásra való hatását semmisé akartam tenni, de tény, hogy sokáig úgy sem ment volna. Az ezt következő napok, hetek, hónapok csak még szorosabban teltek. Minden újra a régi volt, de mégis mindig volt valami új. A ruhák újra vissza kerültek a szekrényekbe, és Harry falán a képek újra helyet kaptak. Persze mind ez most egy nyálas, régi módi tündérmesének tűnik, ahol mindig minden Happy End. Valóban az lehetne, de inkább egy modernebb kiadásban, ahol nincsen szép befejezés. 
Minden jól alakult. A karácsony meghitt, családi körben telt. És itt a család szó alatt azt értem, hogy három nap, három helyen. Nálunk, Harry-nél, és egy külön One Direction karácsony, ahol mi, a barátnők, a testőrök és természetesen a fiúk. El tudjátok képzelni, hogy akkor azon a karácsony estén milyen boldog voltam? Szeptemberben még csak a fantáziálásaimban létezett az hogy: Harry és Lana. És akkor? Ott ültem egy asztalnál a megmentőimmel( természetesen, amiről még mindig nem tudnak), Sophie-val, Eleanor-ral, Perrie-vel. Azokkal, akikre felnézek, és kitalált twitter név alatt mindig megvédtem őket. Paul-lal és a testőrökkel, akiken anno annyit nevettem, hogy sokszor nem bírnak a srácokkal. Ott ültem Harry mellett, hallgattam a felhőtlen beszélgetést, és mind ez csak úgy rohamozta meg az elmémet. És akkor indult el bennem az a folyamat, ami ellen küzdöttem és nem akartam elfogadni, mert tudtam, ha teret engedek ennek, csak magamat hazudtolom meg. És itt jön a minden jónak van egy rossz vége is. Annyira emésztett a tudat, hogy kezdett mindent megmérgezni. 
Az állapotomat nem lehetett megállítani. Napról napra, mindig egy kicsit romlott, de a sorstól megkaptam azt a lehetőséget, hogy legyen ki elterelje a gondolataimat. Viszont egy idő után kezdett nem hatni rám Harry közelsége. Nem lettem vidámabb, de szomorúbb se. Természetesen próbáltam titkolni Harry előtt, hogy megint úgy érzem, semmi sem jó. Nem tudtam elmondani neki, hogy mi van a háttérben, mert a büszkeségem nagyobb volt, de a titkom kezdett egyre jobban felülkerekedni rajtam, majd végül legyőzött, és robbantam, mint egy bomba. 

2015. Február 

Új év, új turné, új megbeszélések. Harmadik napja, hogy Harry interjúról, interjúra jár. Meguntam, hogy a lakásában legyek egyedül, így mikor ma reggel elindult, a helyszínre, ahol ugyan arról faggatják, csak máshogy megfogalmazva, megkértem, hogy tegyen egy kitérőt, és vigyen haza. Szerelemmel teli csókkal köszönt el, és szavát adta, hogy amint vége a mai kikérdezésnek, siet haza hozzám.
Azonban nem lettem előrébb azzal, hogy haza jöttem, mert se Jamie, se Anya nincsen itthon, úgy hogy csöbörből vödörbe estem. A hangulatom nyomott, a tompa fejfájás az idegeimmel játszik. Olyan mintha egy mázsás súly ülne a fejemen. Gyengének érzem magam, az izmaim szintén topán fájnak. a táskámban kezdek el kutatni, a reggeli gyógyszerem után. Némi megkönnyebbülés fut át rajtam, mikor megtalálom, hogy nem hagytam Harry-nél. Azonban mikor nagy nehezen, kissé remegő kézzel leveszem a tetejét, a műanyagüveg teljesen üres. Egyszerre esek kétségbe és leszek ideges. Valamivel el kell terelnem a gondolataimat, vagy kell valami, ami enyhíti egyre jobban erősödő fájdalmaimat. A konyha pulthoz ülök, és töröm a fejem azon, vajon mit tehetnék. Nem tudom miért, a tekintetem a polcra téved, és észre veszem azt, amit nem kellene. Nem tudom honnan jön a késztetés, és egyáltalán, hogyan jutok el arra az elhatározásra, amire, de megteszem. Felállok a székről, a szekrényhez megyek, és leveszem a polcról. Még érintetlen, senki nem ívott belőle, így amikor nagy nehezen lecsavarom a kupakot, meg csap a szesz már igen csak érett, erős szaga. Elfintorodom, de valamiért mégis beleiszom. A torkom kaparja, az arcizmaimat összehúzza a vodka erőssége, végig folyik torkomon, és eléri végső célállomását. Enyhül az égető érzés, és újra iszom az üvegből, és a második korty már nem annyira szörnyű. Érzem, ahogyan a szesz kezdi elérni a hatását, minél többet iszom belőle. Az arcom felforrósodik, és csodával hatásos módon érzem, hogy enyhülnek fájdalmaim. Eddig soha nem hittem el, mikor a bátyám azt mondta a vodka nem csak arra jó, hogy berúgj, hanem egy kis időre csillapítja a fájdalmakat. Az elmém ameddig még nem ködös tudom, hogy a fájdalmaim csak addig szűnnek meg, amíg az alkohol a véremben van, és uralja a testem. Soha nem hittem volna, hogy egyszer egymagamban fogok ülni, vagyis inkább állni, és egy egész üveg vodkát fogok a kezemben tartani, aminek a fele már hiányzik. Nem csak fájdalmaimra van hatással a szesz, hanem az érzelmeimet, a gondolataimat is felerősíti. Mindent, amit mélyen magamban eltemetek.
Elindulok az emeletre, a vodkás üveg még mindig a kezemben, és ahogyan haladok felfelé tovább kortyolgatom. A hirtelen mennyiségű alkoholtól a biztos lábakon való járás most nem jön össze. Fogalmam sincsen miért, csak megyek, és a bátyám szobájába találom magam. Felkapcsolom a villanyt, és csak állok és nézek. Mélyen beleszippantok a levegőbe, és a büdös pasi szag megtölti az orrom, amitől más undorodna, nekem mégis öröm. Ingatag járással elbotorkálok az ágyig és leülök a szélére. Nézem a szekrényt, végig simítok az ágynemű huzaton, az íróasztalán uralkodó káoszt szemlélem. Végül pásztázó tekintetem az ággyal szemben lévő falon állapodik meg. A falon, ahol az összes emléke, emlékünk megtalálható. Jamie mindig minden pillanatot szeretett megörökíteni. Emlékszem mindig csúnyán néztem rá, amikor egy nem várt pillanatban készített egy fotót. De hát mit is tehettem volna? Lány vagyok, fontos, hogy jó fotó készüljön rólam. De most jelen pillanatban hálás vagyok azért, hogy ezek a fotók, amik most velem szemeznek, elkészültek. Mióta kiderült, beteg vagyok egyre jobban kezdek hinni abban, hogy a sors tudja mit csinál. Felállok az ágyról, kicsit megszédülök, de visszanyerem egyensúlyom, és a képekhez lépek. Rengeteg kis kori képet rakott fel rólam Jamie. Van olyan ahol mind a hárman rajta vagyunk. Anya, Jamie és Én. Könny tódul a szemembe, és remegő kézzel simítok végig a képeken. Akkor még minden jó volt, most úgy érzem csak egy hatalmas teher vagyok, de mégis a gondolat, amit hetek óta próbálok elnyomni magamban erősebb, és ez az érzés még több könnyet csal a szemembe. Az önfeledt mosoly, amit Jamie arcán látok, rettenetesen fog hiányozni, de persze ezt sosem vallanám be neki, hiszen így is rengeteg fájdalmat él meg miattam, és anyáról még nem is beszéltem. Arról a nőről, aki életet adott nekem. Aki ápolt, mikor beteg voltam, aki, mikor apa elment minden este azt súgta a fülembe: Én mindig itt leszek neked. 
Ingatagan átbotorkálok a saját szobámba. Hűvösnek érzem, olyan idegen, és egyedül érzem magam benne. Csak azért, hogy még szarabbul érezzem magam, a saját képeimet kezdem el nézegetni, ahol  többségben Harry-vel vagyok. A mosolya, a szeme, és az egész arca. Annyira fog hiányozni. A képre nézek ahol megcsókol, és még most is a számon érzem szájának édes ízét, tudatlanul simítok végig a számon. A következőn szinte a mellkasába fúrom magam, mert nem akartam, hogy megörökítse a reggeli ébredésünket, ránézek arra, ahol a hátam mögött állva hajol le hozzám, és puszit ad az arcomra, és én meglepetésemben csak szégyenlősen lejjebb hajtom a fejem, és mosolyogva fogadom az apró puszit, arra a képre tekintek, ahol a fejemre teszi a kezét, és felhúzott orral, és kinyújtott nyelvvel pózol én meg csak mosolygok, és montázsra, ahol "ahogy esik, úgy puffan" alapon csináltuk a képeket.
Úgy döntök, lent jobban fogom magam érezni. Elindulok lefelé, de lécső egy egész magas lejtőnek tűnik. A kezem elfehéredik, úgy szorítom a lépcsőkorlátot, hiszen rettenetesen szédülök.
A nappali a legjobb hely ara, hogy még mélyebbre süllyedjek ebbe a lehetetlen állapotba. Egy külön polc áll rendelkezésemre, ami telis-tele van kis kori képekkel. Az emlékek megrohamozzák elmémet, minden eszembe jut  a gyerekkoromból. Oda pillantok, arra a sarokra, ahol a karácsonyfát minden évben felállítjuk. Még most is érzem a fenyő friss illatát, anya szentvacsorájának ínycsiklandozó illatfelhőjét, a mézeskalács édes aromáját. A csomagok a fa alatt, a télapózokni a kandalló felett. Meg sem tudom számolni hányszor loptam el Jamie zokni tartalmát, mert én egy este alatt magamba tömtem az összes csokoládét. Az üres csokis papírt mindig a párnám alá dugtam, és ez buktatott le folyton, amikor azt hazudtam: Nem én voltam. 
Soha nem tanultam a hibámból, és ha tehetném még egyszer elkövetném ezt a hibát. A kanapé felé tekintek, és eszembe jutnak a téli estéken elővett társasok, Jamie csalásai, és a harcok, amik a csalásaik miatt kialakult köztük. És persze én folyton alul maradtam. Elveszi minden erőm, érzem lassan kiszáll a testemből. Le kell ülnöm, a kanapé van legközelebb. Leülök, és csak meredten bámulok magam elé. Eltekintek az asztal felé, ahol a félig üres üveg tekint rám, de nincsen erőm felállni és elmenni érte, pedig érzem, jobb lenne ha legurítanám az összeset. Vajon Harry mit fog szólni, ha ide ér?

Harry

Fáradtan ülök be az autóba, hiszen teljesen leszívta az agyamat az interjú. Az elmúlt három napban szinte ugyan azokra a kérdésekre válaszolok. Minden nap, máshogy megfogalmazva a kérdés, és az én válaszom. Miért nem tudnak valami újat kitalálni? Veszek egy mély, tisztító lélegzetet, hagyom, hogy megtöltse a tüdőmet, és kifújom. Beindítom az autót, és amilyen gyorsan csak megy, már ki is hajtok a parkolóból. Bekapcsolom a rádiót, mert a zene és a vezetés, így egyszerre, megnyugtat. A lámpák nekem kedveznek, így viszonylag hamar parkolok le Lana háza előtt. Jelen pillanatban nem vágyom másra csak arra, hogy hozzábújjak, és mellette feküdve pihenjek egyet. Kiszállok az autóból bezárom, és a bejárati ajtóhoz sétálok. A kulcsomat előhalászom a kabátzsebemből, kinyitom az ajtót, belépek, és halkan becsukom magam mögött az ajtót. Igaz nem elég halkan, mert egyszer csak félig meglátom Lana arcát, ahogyan felpillant. A kanapén fekszik, és mikor meglátja, hogy én vagyok, kissé ügyetlen mozdulatokkal feltornázza magát ülő helyzetbe.
- Szia szépség. - leveszem a cipőm, de annyira szeretném őt üdvözölni, hogy a kabátot el is felejtem levenni. Odasétálok hozzá, és leguggolok elé.
- Hát, szia. - beszéde furcsa, tekintete fátyolos. - Milyen volt az interjú? Különbözött valamiben is a többitől?
- Három napja ugyan azokat a kérdéseket hallgatom. Szerinted ennek van értelme? Unalmas volt az egész - nevetve mozdulok hozzá közelebb, és megcsókolom. Ekkor megérzem, az okot, amiért Ő most ilyen furcsa. Az alkohol tömény szaga az orromba kúszik, annyira erős, hogy szinte már ettől én is részeg leszek. - Hú, de ahogy érzem, te nem unatkoztál - megtörlöm a szám, mert érzem rajta a vodka keserű ízét. Leülök mellé, de Ő feláll, és elsétál előttem. Követem a tekintetemmel, a pult felé megy. Járása lassú, és bizonytalan. Érzem, ennek nem lesz jó vége.
- Lana-nak, a napja nagyszerűen telt - az üveg felé nyúl. Egy kézzel akarja felemelni, de nem megy neki, így két kézzel emeli fel, de még így is remeg a keze. Tölt az üveg mellett elhelyezett pohárba, a vodka már csak negyedig van. Félig háttal van nekem, így csak félig látom arcát.
- Kicsim, mi a baj? - próbálom a lehető legnyugodtabban kérdezni, de közben a szívem a torkomban dobog, mert félek, újra ki kell majd sétálnom az ajtón. - Rosszul érzed magad?
- Nem, minden a legnagyobb rendben. A leépülésem a megfelelő tempóban halad. Ne aggódj miattam. - szájához emeli a poharat, amit szintén két kézzel kell fognia. Iszik az alkoholból, de még mindig összehúzza arcizmait annak ellenére, hogy már ennyit megívott.
- Lana nem tudom, miért döntöttél úgy, hogy a vodka jó megoldás, de szerintem már eleget ittál belőle. Csaknem megittad az egészet egyedül.
- Elárulom az okát egyetlenem. Vagyok olyan szerencsés, hogy elfogyott a gyógyszerem, amivel nem is lenne baj, csakhogy olyan rohadt szarul érzem magam, hogy nem mertem autóba ülni, és elmenni a gyógyszertárba. Szóval kellett valami fájdalomcsillapító. Csak sajnálatos módon az alkoholnak van egy másik mellékhatása is. De hisz neked ezt tudnod kellene, nem? Te miért ittál akkor éjjel, mikor olyan részeg voltál, hogy nem tudtál megállni a lábadon? - újra iszik az italból.
- Lana, kicsim elég lesz. - most már én is felállok és lassan közeledek felé.
- Csak te gondolod úgy, hogy elég.
- Kicsim. - szólongatom.
- Mégis mi a jó fene fogott meg bennem? - felém fordul. Szeme vörös, arca kipirult az alkoholtól.
- Mi a baj Lana?
- Miért nem keresel magadnak egy olyan lányt, aki csak arra vár, hogy a híres Harry Styles barátnője legyen. Aki tele van élettel, erővel, és plusz extraként nem szenved halálos szarságban.
- Tudod, hogy számomra te vagy az a lány, de ezt már sokszor megbeszéltük.
- A francokat vagyok én. Hogy is lehetnék? Maga a két lábon járó halál vagyok, mellettem nem lehetsz boldog. De! Mondok én neked valamit. Nem kell aggódnod, biztos lesz majd a turné megbeszélésen egy csinos kis riporternő, aki csak azért gombolja ki az ingének a felét, és mutatja majd meg a dekoltázsát, hogy te felfigyelj rá.
- Ebből elég volt. - nem tudom miért leszek hirtelen ennyire mérges, de egyszerűen nem akarom tovább ezt hallgatni. Nincsen hozzá türelmem. Az ajtóhoz sietek és felkapom magamra a cipőt.
- Ez az, menj csak. - az ajtót hevesen nyitom ki, és hangosan csapom be magam mögött. Nem indulok el rögtön. Nem hiszem el! Mi a fene van Lana-val? Bentről hangos csattanás zaja csapja meg a fülemet, és Lana keserves sírása. Azonnal visszamegyek, és a látvány megrémiszt. Lana a földön térdel, körülötte az eltört pohár darabajai. Odasietek hozzá, félresöpröm gyorsan a szilánkokat és letérdelek mellé. Magamhoz húzom, olyan erősen, hogy ne tudjon ellenkezni. Mikor megérzi magán karjaimat, próbál eltolni magától, de nem hagyom. Szépen lassan enyhül a taszítása, végül szorosan hozzám bújik, és csak sír.
Percek telnek így el. Csak ölelem magamhoz, nyugtatóan simogatom hátát, addig amíg hallom, hogy a sírása enyhül. Lassan megnyugszik, testének rázkódása alább hagy. Óvatosan eltolom magamtól, de csak épp annyira, hogy fel tudjam emelni arcát, hogy rám nézzen.
- Mi a baj? Mondd el, kérlek. - szelíden, szinte hízelgően beszélek hozzá. Hüvelyk ujjammal arcát simogatom. Fejét kicsit oldalra dönti, és közelebb húzódik az arcomhoz. Ajkát csókért nyújtja. Lágyan megcsókolom a sírástól puha ajkait, amelynek most sós íze van a könnyeitől. Homlokomat a homlokának döntöm. - Mondd el. - kérlelem. Nem néz rám.
- Tényleg tudni akarod? - aprót bólintok. Mély levegőt vesz, és újabb könnycseppek folynak végig arcán. - Nem akarok meghalni, Harry. - kijelentése meglep, hiszen a kezdetektől fogva nem kért senkinek a segítségéből. Újra zokogni kezd, így nem válaszolok most neki, csak újra magamhoz húzom, és hagyom, hogy mellkasomba fúrja arcát. Nem válaszolok, de most már tudom mit kell tennem, és azt is tudom, hogyan csináljam, hogy Ő nem tudja megakadályozni.

26. rész

You're not playing fair 

Sziasztok :)
Tudom elég késő van, és valószínű, hogy ma már senki nem fogja ma elolvasni a részt, hisz elmúlt 11 óra, de itt van az új. Bár nem sikerült össze hoznom, hogy egy héten belül hozzam, de a lényeg, hogy készen van. Ha van olyan, aki az elmúlt két részben szomorkodott azért, ahogyan alakultak a dolgok Harry és Lana között, azok remélem most örülni fognak. :)
Lenne még valami :) Ebben a részben szereplő dal, tudom, hogy fent van az albumon, de remélem senkit nem fog zavarni, hogy én így alakítottam ebben a történetben. :)
Legyetek jók, és rosszak is, kitartást a hét további részéhez, már nem sok van! ;)
Puszi Tami <3

" Ha hiszel valamiben, 

akkor azt nem kellene feladnod. "

                                       - Harry Styles

Lana 

A helyzeten már semmi sem segít. Azt gondoltam egyszerű lesz ez az egész, de minden egyre rosszabb. Ahogyan én is egyre rosszabbul lettem. Harry távozását követő nap a szokottnál is nagyobb fájdalmaim voltak, de próbáltam nem foglalkozni vele, így se Jamie-nek, se anyának nem szóltam, de nem tudtam túl sokáig leplezni a fájdalmaim, mert az arcomra minden rá volt írva. Azt hittem, ez is csak egy újabb fájdalmas időszak, és két nap alatt levonul. Tévedtem.
- Lana, ez így nem lesz jó, el kell mennünk az orvoshoz. A héten amúgy is kontrollra kéne mennünk- erőtlenül fekszem az ágyamba, az izmaim fájnak. 
- Az a nagy helyzet édesanyám, hogy nem bírok felkelni- a helyzet még engem is megrémít, hát még anyát. 
- Ne szórakozz velem te lány, ez nem játék! Így is rengeteget romlott az állapotod, mióta ezt a Harry nélküli baromságot játszod!- Szemében a düh apró jelét látom. Sokszor vettem viccnek az állapotom, amit anya nem igazán vesz jó néven. 
- Ez most nem vicc anya! Nagyon fájnak az izmaim, tényleg nem tudok felkelni. 
Anya rémülten, szinte remegő kézzel hívta fel a kezelőorvosomat, aki az ezt követő napokon kijárt hozzám, mivel én a saját két lábamon nem tudtam hozzá elmenni. Azt pedig nem engedtem, hogy tolószékben vigyenek végig a kórházon. Azt a megaláztatást nem vállaltam. A legelső alkalommal, mikor Dr. Raynolds meglátott, csaknem düh rohamot kapott, mikor be lett avatva a történésekbe, hogy miért is nem vagyok hajlandó enni, friss levegőre menni, és egyéb más tevékenységet csinálni, ami kicsit is segíthetne abban, hogy később menjek el az élők sorából. Két napig kaptam infúziót, folyadékpótlásként, de a szervezetem makacsul ellenállt, semmit nem javultam. Az étel még mindig nem ment le a torkomon, az enyhe, pár korty tea is kínzott. Égett a bőröm a fájdalmaktól, és fájt a szívem a szeretteimért. Valery és Niall folyamatosan mellettem voltak, és kétségbe esve kérleltek, hogy tegyek valamit. Folyamatosan azt sulykolták belém, hogy Én vagyok az egyetlen, aki változtathat a dolgokon. Tudtam, hogy igazuk van. Tudtam, hogy Harry-ről beszélnek, de én csak annyit kértem Niall-től, hogy ne mondja el neki, hogy milyen állapotba kerültem. Bekövetkezett az, amitől az elejétől fogva tartottam: függök Harry-től. És ezt a testem, és betegségem is érzi. Röhej, nem igaz? A harmadik napon a tetőfokra hágott a rosszullétem. Egyik percről a másikra a lázam az egekbe emelkedett, amit én nem tudtam ébren átvészelni. Estére lázálomba kerültem.
- Lana, kicsim, mi van veled? - anya lágy hangját hallom, de válaszra képtelen vagyok. Nem érzek mást, csak fájdalmat. Próbálok válaszolni, de akárhogy is szeretném, nem tudom kinyitni a szemem, hang nem jön ki a számon. 
Csak a hangokat hallottam, éreztem, amikor simogatva kérleltek, hogy legyek újra eszméletemnél.
- Doktor úr, mi történt? 
- Túl magas a láza. Így lázálomba került. Az a legfontosabb, hogy minél hamarabb újra normális hőmérsékletűre hozzuk a testét. - próbálok összpontosítani, de valami mély, és sötét magával húz. 

Mindenem fáj. A fejem, a végtagjaim, de a szemem és a szám még mindig nem engedelmeskedik. Öntudatom nagyon messze jár, mégis az ismerős hangok, úgy jutnak el a fülemhez, mintha magamnál lennék. 
- Niall, miért nem ébred fel? - Itt vannak! A legjobb barátaim itt ülnek mellettem, és arra várnak, hogy felébredjek. Küzdök, de nem megy. 
- Nagyon magas a láza kisasszony, ezért nem ébred fel. A teste így próbálja leküzdeni a hirtelen hőmérséklet változást. - az orvosom hangját hallom. Hát Ő is itt van? - és újra nem vagyok tudatomnál. 

Újra hallok, és érzek mindent, de az időt nem érzékelem. 
- Jaj húgi, miért csinálod ezt? Kérlek térj magadhoz. még nem volt elég belőled, igaz sosem lesz. - A testvérem hangszíne szívszorító. Itt van. Birkózom, hogy ne merüljek el újra a sötétségben, de erősebb nálam. 

- Lana - újabb ismerős hangok. Beszélnek és próbálom beazonosítani. Nem vagyok magamnál, mégis szívemet melengeti az érzés, ami elönti, mikor rájövök, hogy Louis, és Liam van itt. De csak ők. Zayn hangját nem hallom. 
- Mondjátok azt, hogy még nem...- Liam hangja kétségbe esett, aggódó. 
- Nem lehet tudni - az orvosom még mindig itt van. 
Ismét a sötétség. Újra a tudatlanság. 

- Képzeld Lan, Harry itt volt, de anyukád és Jamie nem engedték be - Jaj, ne! Remélem nem tudja mi van velem. 
- De ne aggódj, nem tudja, hogy rettenetes állapotban vagy - finom érintést érzek az ujjaimon, és azt ahogyan összekulcsolja kezünket a legjobb barátom. Megszorítja. Reagálnék, de bárhogy is küzdök még mindig nem megy. - Mint mindig most is magán kívül volt, azt hiszi, te kérted meg őket, hogy ne engedjék be, akárhányszor idejön - a legjobb is, ha ezt hiszi. 
- Ébredj fel, hallod! Még korai, hogy itt hagyj minket - én próbálkozok, tényleg. 
De újabb homály, és már nem vagyok itt.  

Halk, és összemosódó hangfoszlányokat hallok. De ez most más. Valahogy tompább, nem olyan mintha, itt ülnének mellettem. Hallom, ahogyan az eső kopog az ablakon, azt is érzem, hogy talán résnyire nyitva van. Esőtől friss levegő éri arcom. A hangokat még mindig hallom, próbálok összepontosítani, kinyitni a szemem. 
- Kicsim, kérlek, ne taszíts el magadtól - tisztán hallom, a mély hangot, ami számomra szinte angyali ének. Harry! 
- Nem bírok élni nélküled - erőlködöm, de nem reagál a testem. - Szeretlek!
- Én is szeretlek. - öntudatlanul szólalok meg halkan, de ez nem elég. Ő nem hallja. 
- Addig fogok itt állni a szakadó esőben, míg ki nem nézel az ablakon. - Én megtenném Harry, esküszöm, de nem megy. Kérlek menj haza, nagyon beteg leszel. Fohászkodok magamban. Harry! 
- Lana! 
Körém zárul a tudatlanság. 

- Engedjetek be! - zavargást érzek magam körül. A szemem még mindig csukva, újra csak a fülemre hagyatkozom. 
- Harry, kérlek. - Valery kétségbe van esve. Harry itt van, és már tudja, milyen állapotba kerültem. 
- Hagyjatok! - gyengéd érintést érzek arcomon. Próbálkozom, de nem tudom arcom belehajtani a nagy tenyérbe. 
- Kicsim, ne hagyj itt. Kelj fel, kérlek. Esküszöm, abbahagyom, amit magammal és másokkal művelek, csak ébredj fel. A családodnak még szüksége van rád. Nekem is szükségem van a tudatra, hogy jól vagy. Szeretlek! 
Válaszolnék, hogy én is, annyira szeretném látni zöld szemeit, de a köd újra erősebb nálam. 

- A láza kezd lejjebb menni. Úgy látszik, az infúzióba adagolt lázcsillapító, a borogatás, és a sok szeretet segít a szervezetének. - újra Dr. Raynolds hangját hallom. A lázam lejjebb megy, de miért nem tudok fel ébredni? Fel akarok ébredni! 

Pénteken este tértem magamhoz. Akkora már szinte mindenki a szobában tartózkodott. Anya, Jamie, Val, Niall, Liam, Louis. Egy egész fogadó bizottság várt arra, hogy végre magamhoz térjek. Könnyes szemek fogadtak, hatalmas ölelések. Szinte mindenki száját elhagyta a: Köszönöm Istenem, miközben az plafon felé néztek. Az, hogy két napig öntudatlanul feküdtem, végül hasznomra vált. Aznap este, Niall lettem, csak lány kiadásban. Majdnem felfaltam a hűtőt, megittam az összes vizet, üdítőt, és teát. Jobban lettem. Ez talán köszönhető a csodának is, hogy ez az állapot nem követelte az életem végét, de én jobban szeretem a tudatot, hogy a családom, és a barátaim miatt voltam újra magamnál.

Minderre az ablak alá beépített, kipárnázott szekrényemen ülve emlékezek vissza. Elképesztő az emberi szervezet és az elme. Lenyűgöző, hogy bár kommunikálni nem tudtam velük, mindent szót hallattam, amit akkor hozzám intéztek. Minden érintést éreztem. És a legelképesztőbb, hogy meghallottam ŐT. Ez egy elég intő jel, nem?
Az eső fáradhatatlanul kopog az ablakomon, az ég sötét, felhős, én mégis élvezem a látványt. A forró tea a kezemben oldja a borúsnak tűnő hangulatot. Anya és Jamie már nyugodtabban ment el a munkába, mert tudják, jobban vagyok. Újra rendesen eszem, kimegyek a levegőre. Persze nem a nyílt utcára, mert abból ki tudja mi lenne. Ma már kétszer jártam a kertben. Szeretem, mikor esik az eső, ilyenkor a levegő frissebb. Imádom az érzést, mikor a tüdőm megtelik a friss londoni levegővel, imádom, mikor kifújom, és látom a saját leheletem. Mégis decembert írunk.
Az apró eső cseppekből vizuálisan alakzatokat képzek, ezzel szórakoztatom magam. Az internet, és a tévé most nem vonz. Nem akarok újra olyan dolgokat látni, ami ismét előhozná belőlem a depressziót.
A nap folyamán nem nagyon van mit csinálnom. A ház tiszta, takarítani nincsen mit. A ruhákat anya már kimosta, szennyes sincsen. Így inkább nekiállok tanulni, hiszen a nyakamon az előre hozott érettségi időpontja.
Az ég már sötét, mikor úgy döntök, elég lesz mára. Ha most valaki látná a szobámat, azt hinné, hogy a világ legnagyobb stréberébe botlott bele. Mindenhol tételek, könyvek, füzetek, kihúzók, tollak, színes jelző papírok. Szerencsére, hamar fog az agyam, így nagyon sok tételt sikerült megtanulnom. Biztos vagyok magamban, így a januári vizsga menni fog. Még mindig egyedül vagyok itthon, és most hogy már a tanulást is befejeztem, és kellőképp lefárasztottam az agyam, összepakolok és egy nagy fürdés után az ágyba bújva megnézek egy filmet. A sok tételt, a kijelölt mappába összerendezgetem, a könyveimet visszarakom az asztalom fiókjába. Pakolás közben a gondolataimba férkőzik, hogy Valery ma felém sem nézett, és már kezdeném rossz néven venni, mikor eszembe jut, hogy még tegnap szinte elkérte magát tőlem, hogy ma hadd menjen el a srácok lemezbemutató koncertjére. November 25.-én jelent meg a Mindnight Memories, és nem meglepő, hogy hatalmas sikere lett. A srácok menedzsere ezért úgy döntött, hogy nem várnak a turnéig, tartanak egy lemezbemutató koncertet limitált számú jeggyel. A srácokra gondolva mosoly kúszik az arcomra. Eszembe jut, hogy ők is itt voltak végig, egy ember kivételével. Zayn még mindig haragszik rám, jogosan. A többiek ezért nem is mondták el neki, hogy mi volt velem az elmúlt napokban, úgy gondolták, hogy most jobban haragszik, mintsem érdekelje mi van velem. Nem haragszom rá. Nincs hozzá jogom. Senkinek nem mondtam még el, hogy hallottam mindent, azt is, hogy Harry, mit gondolt, hogy itt volt az ablakom alatt, és hogy végül, sikerült kierőszakolnia, hogy bejöhessen hozzám. A kitartása példa értékű, és nekem értékelnem kéne. A gondoltaim leragadnak nála. Most nem szomorúsággal gondolok rá, hanem valahogyan másképp. Másképp érzem a hiányát, valami megváltozott bennem, de emellett ott van a makacsságom, hogy ki akarok tartani a döntésem mellett. Annyira el vagyok merülve a képzeletemben, hogy nem is veszem észre, hogy egy ruha darabot ide oda rakosgatok. Kinevetem saját magam, a csitri butaságom. Veszek egy mély levegőt, megrázom a fejem, hátha ettől eltűnnek a buta gondolatok a fejemből. Elmegyek a fürdőbe és meleg vizet engedek magamnak. A pólómat venném le, amikor meghallom a mindig rosszkor megszólaló csengőt.
- Esküszöm egyszer leszerelem - morgolódok magamban.
Az ajtóhoz érve gondolkodás nélkül, kissé hevesen nyitom ki azt. A levegő a tüdőmben ragad, lélegezni is elfelejtek. Az már igaz, hogy ha valakire sokat gondolsz, akkor hamarosan feltűnik. Harry itt van, és azokkal a gyönyörű zöld szemeivel megint úgy néz rám, mintha bele akarna látni a fejembe. Megbabonázó egy nézése van, talán ezért kerülök mindig a hatalma alá.

Harry

Nem köt le semmi. Nem érzem az adrenalin hatását, amit általában akkor szoktam, mikor koncertre készülünk, csak Ő jár a fejemben és az, hogy ki kell találnom valamit, amivel újra elérhetem, hogy velem legyen. A hiánya teljesen más emberré tesz, nem bírok magammal, nem bírok megmaradni a bőrömbe. Semmi kedvem nincsen a mai koncerthez, úgy hogy Lana nem lesz ott. Nincs kedvem ahhoz, hogy álarc mögé rejtsem azt, amit valójában érzek, de tudom, muszáj megtennem, mert ha a rajongók meglátják ezt a fajta ábrázatomat, azonnal védőüzemmódba fognak kapcsolni, és nem fogják Lana-t békén hagyni. Idegesít a gondolat, hogy nem voltam ott, amikor felébredt, nem csókolhattam meg örömömben. Itthon kellett kivárnom a végkifejletet, majd az egész le lett rendezve egy telefonnal.
Tudtam, hogy Niall megígérte Lana-nak, hogy nem mond nekem semmi az állapotáról, de mikor az rosszabbra fordult, Niall is megváltozott. Ő pont nem az az ember, aki hazudni tud a hozzá közel álló embereknek. Végül ökölbe szorított kézzel, ütésre készen szedtem ki belőle, hogy mi nyomja a lelkét. Elmondott mindent, én pedig úgy indultam el, hogy senki sem fog tudni megállítani, ha kell összeverekedek bárkivel, de akkor is bejutok abba a szobába. Bejutottam.
Lassan el kellene indulnom az O2-be, de még mindig akörül forognak a gondolataim, mitévő legyek. Semmi kedvem ehhez az egészhez, kisgyerek módjára szenvedek. Az agyam forog, mit kellene tennem. Lejátszom az összes beszélgetést, ami valaha köztünk zajlott, és ez adja az ötletet.
- Hát persze! - senki nem hallja felkiáltásom, mégis úgy beszélek, mintha hallana valaki. Rá pillantok az órámra. Még van két óra kezdésig, ennyi idő alatt oda érek Lana-hoz, és a koncertre is.

A forgalom nekem kedvez, az összes zöld lámpát el érem. A majdnem fél órás utat, megteszem tizenöt perc és lefordulok a Lana házához vezető utcára. Lassítok, mikor a házhoz érek, halkan parkolok le. Kinézek az ablakon és látom, hogy ég a szobájában a villany, és lent a nappaliban is. Mély levegőt veszek, hagyom, hogy megtöltse a tüdőm, és valamelyest enyhítsen a görcsön, ami a gyomromban gyűlt össze. Lecsukom a szemem, és elmondok egy imát halkan, hogy csak én halljam. Megszorítom a nyakamban lógó keresztet, és össze szedve az összes erőm, és bátorságom, kiszállok az autóból. Az ajtóhoz érve, először csak kopogásra emelem a kezem, de végül meg teszem. Halkan hallom hangját, de nem értem, hogy mit mondd, és az ajtót is a szokottnál hevesebben nyitja ki. Látszik rajta, hogy most nem tudja, hogy a levegőt benntartsa vagy kifújja.
- Szia! - hangom halk. Félek, amire most készülök az sem lesz már elég.
- Harry, mit csinálsz itt?
- Tudsz róla, hogy ma lemezbemutató koncertünk lesz? - határozottnak próbálom mutatni magam, és talán annak is tűnök, de belül úgy érzem rögtön felmondják a szolgálatot a lábaim, ahogyan ezekbe a gyönyörű sötét barna szemekbe nézek.
- Valery említette. Ott kellene lenned, és nem itt.
-  Tudod vannak bizonyos apró dolgok, amikhez az énekesek ragaszkodnak a fellépésük előtt. Ezzel én is így vagyok. A szerencse kabalám nélkül nem vagyok hajlandó színpadra lépni. - az arc kifejezése és az apró mosoly a szája sarkában, amolyan, hihetetlen-ez-a-gyerek gondolatra hasonlít.
- Eldöntötted, hogy megnehezíted mind kettőnk dolgát? - most, annyira más. Nem szomorú, inkább jó kedvűen kérdezi meg tőlem.
- Nem, azt döntöttem el, hogy vissza szerezlek. Lan, kérlek. El kell jönnöd. Mióta nem jársz el velem, ezekre a hivatalos baromságokra, azóta a szokottnál is szerencsétlenebb vagyok. A múltkor elvágottam Ellen Degeneres előtt. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy előre vették fel a műsört. így nem élő adásban égettem le magam. Olyan mintha valami, rossz játékot űzne velem a sors.
- Senkinek nem lesz jobb, ha oda megyek.
- A szavadat adtad. Emlékszel? Megígérted, hogy minden koncerten ott leszel velem.
- Nem fair, ahogy játszol. Ezzel tisztában vagy, ugye?
- Ismered a mondást: Szerelemben és háborúban mindent szabad. Én pedig visszavonhatatlanul beleszerettem egy lányba, akivel képes vagyok háborúba szállni, csak hogy meggyőzzem arról: Neki mellettem a helye. Nos, betartod, amit ígértél? - arrébb lép az ajtóból, és a kabátjáért nyúl.
- Szerencséd, hogy olyan ember vagyok, aki betartja a szavát. - mondja, miközben becsukja az ajtót, és kulcsra zárja. Olyan közel kerül hozzám, hogy, amikor felnéz rám, csak pár centi választ el minket egymástól. Büszkén mosolygok rá. Ő megrázza fejét, és autó felé indul. Én a háta mögött örömömben belebokszolok a levegőbe, mint egy idióta, és mikor Ő hátra fordul, úgy teszek mintha nem történt volna semmi.
Diadal ittasan szállok be mellé az autóba, mert tudom, azt hiszi, hogy csak azért jön, hogy ne essek keljek a színpadon. Még nem tudja mi vár rá.

Lana

Nem tudom elhinni, hogy itt ülök mellette, és azt sem, hogy képes volt meggyőzni. Hihetetlen, hogy mire nem képes ez a gyerek. Kell ennél több, hogy jobban szeressem? Őt jobban szeretem, mit valaha, de a helyzeten, hogy mindenki utál ezt mit sem változtat. A rajongók, ha meglátnak felbőszülnek, Zayn pedig, szerintem még arra sem fog méltatni, hogy rám nézzen. Elhaladunk az O2 mellett és a nagy tömeg láttán görcsbe ugrik össze a gyomrom. Hatalmasat sóhajtok, amit Harry is hall.
- Ne izgulj, nem lesz semmi baj.
- Könnyen beszélsz. Nem te vagy a közutálat tárgya.
- Kicsim, nem hagyom, hogy bárki is bántson. - rá nézek, ő pedig biztatóan mosolyog. Miért ilyen jó kedvű?
Egy hátsó bejáraton megyünk be, ahol tényleg senki nem vesz észre minket. Egyenlőre. Idegesen kullogok Harry után, aki már egy kicsit sietősebbre vette a tempót.
- Az Isten áldjon meg te gye.. - Lou-nak el akad a szava, és még a fésű is kiesik a kezéből, amikor meg lát. - Lana. - mosolya szinte körbe fut az arcán, amikor felkiált. Késő lenne neki azt mondanom, hogy halkabban, mert már mindenki meg hallotta.
- Lana? - tompán hallom barátnőm hangját, miközben kibontakozok Lou öleléséből. Két öltözővel arrébb lévő ajtón lép ki Valery és te-mi-a-jó-francot-keresel-itt nézéssel néz rám.
- Később. - motyogom. Ekkora már a banda többi tagja is elő kerül, és mindenki pont úgy néz rám, ahogyan az előbb Valery.
- Ne nézzetek már így rám, mert itt vagyok.
- Jobb lenne, ha nem lennél. - Zayn az ajtófélfának támaszkodik, és lenéző tekintetél megfájdul a szívem.
- Zayn! - Perrie keményen szól rá.
- Hagyd, igaza van. - értek egyet vele.
- A francokat van igaza. Lana nem azért jött ide, hogy fájdalmat okozzon nekem, hanem azért, mert én megkértem. Mert egyszer megígérte, hogy minden koncerten velem lesz, és tartja a szavát. És ha ez neked nem tetszik Zayn, akkor nyugodtan hátat fordíthatsz, és vissza sétálhatsz az öltöződbe. Nem kell róla tudomást venned. - Zayn szótlanul fordul meg, és csukja be maga mögött az ajtót. Együtt érzően néz rám mindenki, erre pedig nekem nincsen szükségem. Megrázom a fejem, és időközben felbukkanó Palu-t, megkérem kísérjen el oda, ahol nyugodtan végig tudom nézni a koncertet. Harry utánam szól, de nem fordulok meg, Valery is szeretne tenni valamit, de megint csak megrázom a fejem, és egy mosollyal az arcomon közlöm vele, hogy legyen Niall-el.

Az idő telik, szinte nem is érzékelem. Csak ülök a széken, ahová Paul vezetett, és azon gondolkozom, hogy tényleg nem kellene itt lennem. Nem néznek felém, tudják, hogy úgy sem beszélnék. Zayn lenéző tekintete fáj, és mély nyomott hagy bennem. Gondolataimból visító hangok szakítanak ki. Elkezdték beengedni a rajongókat, én pedig még rosszabbul érzem magam. Nem tudom, hogy miért, de valamilyen oknál fogva, nem foglalkoznak velem, amikor észre vesznek. Sem egy rossz megjegyzés, sem egy ölni tudó pillantás.
- Nem sokára színpadra lépnek. - felnézek, és Perrie ül le mellém. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan szólnak az új dalok élőben. Állítólag lesz egy dal, amit nem raktak fel az albumra, de ma el éneklik.
- Még mindig ugyan annyira szeretem őket, mint azelőtt, attól függetlenül, hogy már a barátaimnak mondhatom őket. Szóval, én is nagyon várom, hogy újra hallhassam élőbe őket. Milyen dalról beszélsz?
- Azt nem tudom. - felemeli két kezét, de a mosolyt nem tudja leplezni.
- Rosszul hazudsz, mondták már?
- Említették egy párszor. - neveti el magát, és a jó kedve rám is hatással van.
- Szerinted meddig fog rám Zayn haragudni?
- Nem sokáig. - rám kacsint egyet, és ha nem tudnám, hogy Perrie alapjáraton ilyen bolondos, biztos azt gondolnám róla, hogy van valami baj az elméjével.
- Nem lenne értelme kérdéseket feltennem, igaz?
- Igaz. - a téma annyiba marad, másról kezdünk elbeszélgetni, és időközben hozzánk csatlakozik még Eleanor, Sophie, és az én kelekótya legjobb barátnőm.
A görcs egyre jobban oldódik, ahogyan a barátaim felhőtlenül, és jókedvűen beszélgetnek. Annyira belemerülünk a jó kedve, hogy már csak azt vesszük észre, hogy elsötétül minden, és a fiúk szokásához híven, most is amolyan igen-mi-vagyunk-azok, belépéssel jelennek meg a színpadon. Az aréna szinte robban, és vele együtt az én szívem is, ahogyan meglátom Harry-t.

Az aréna zeng a sikoltásoktól. A srácok kitesznek magukért, soha nem láttam még így őket. Persze vannak megszokott dolgok, mint például, hogy Liam piszkál mindenkit, Niall és Harry viccelődése, Louis poénos szónoklatai, és az hogy Payno megint úgy marad egyedül a színpadon, hogy észre sem veszi, csak akkor, amikor a nagy szónoklata utána szólítani akarja valamelyik bandatársát, de senkit nem talál a színpadon.
Visszatérésük után, az utolsó dalokat éneklik, és kezd úgy tűnni, hogy lassan véget ér a koncert. A mellettem ülő Perrie megbúvó mosollyal sandít felém. Rá kérdeznék, hogy miért nézett így rám, de vége lesz az utolsó dalnak, de ahelyett, hogy a szokott módon, még jobban  felpörgetve a közönséget köszönnének el, meg hallom Harry hangját, ahogyan megkér mindenkit, hogy egy kicsit legyen csendben.
- A srácok és Én egy apró meglepetéssel készültünk nektek. Van egy dal, ami nem került fel az albumra. Egy dal, amit én írtam, egy olyan lánynak, aki mindennél többet jelent a számomra. Ezzel a dallal szeretném vele tudatni, hogy nélküle gyenge vagyok, és csak is ő tesz engem erőssé. A dal címe: Strong - minden szót hozzám intéz, folyamatosan rám néz, majd elindul a dal. Zayn kezdi a dalt, és sokszor rám pillant. Liam veszi át a következő szólót, és én csak hallgatom a szavakat, amik nekem szólnak. You make me strong. Liam gyönyörű hangon fejezi be a szólóját, és Harry eddig
sosem hallott erővel kezd el énekelni, miközben folyamatosan rám néz.

I'm sorry, if I say "I need you" 
But I don't care, 
I'm not scared of love
'Cause when I'm not with you I'm weaker
Is that so wrong? 
Is it so wrong? 
That you make me storng. 

Sírva hallgatom a dalt, érzem, ahogyan a legjobb barátnőm magához ölel, én pedig hozzá bújva próbálom felfogni, hogy ez nekem szól. Csak nekem. Írt rólam egy dalt, amiben mindent elmond. Mindent, amit tudnom kell, ami mindent megváltoztat.

25. rész

All You Had To Do Was Stay

Sziasztok :)
Mindenkinek boldog új évet :) Remélem mindenki tett magának fogadalmat, és el is kezdte megvalósítani, és persze azt is remélem, hogy egy hatalmas bulival zártátok 2014-et.
Mióta felborult a részek időben való felrakása, azóta ezzel, most meg döntöttem a rekordomat. Eddig volt hogy egy hónap is eltelt két rész között, de most csak 18 nap. ;) Megpróbálom a következő részt is ilyen tájt hozni, és lehet, hogy most össze is jön, mert eléggé meg vannak a fejemben a dolgok az elkövetkezendő részekhez. :) Most, hogy van újra gépem a listát is helyre hoztam. 
Nem kérem konkrétan, hogy hagyjatok magatok után nyomot, de ha ez megtörténik az sem baj. :) Tényleg igyekszem behozni az elmaradásom. Remélem menni fog. :)
Remélem mindenkinek sikerekben gazdag lesz ez az éve. <3
Legyetek rosszak, puszi Tami :)

Lana

Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy Harry-t utoljára láttam beszállni az autóba és elhajtani. Ennyi idő bőven elég volt arra, hogy mély önsajnálatba merüljek, és sirassam azt, amit a saját hibámból elvesztettem. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem hívom fel Harry-t, és mondom meg neki, hogy hülye voltam, és legyünk együtt. Igen, értelmes ember ezt tenné, de valamiért én nem tartozom bele ebbe a kategóriába. Anya és Jamie kétségbe vannak esve, hiszen azzal, hogy egy hete az étel az utolsó dolog, amire rá tudok nézni, hét nap alatt legalább hat kilót adtam le, az amúgy is már kevés súlyomból. Félnek, hogy az önsanyargatásommal csak még jobban rásegítek a betegségemre, és valljuk be, jogos az aggodalmuk. Egyre kevesebb az erőm az energia bevitel hiánya miatt, azonban a gyógyszert jó kislány módjára szedem. A gyomromat kezdi kikezdeni, de nem törődöm vele. Jobban foglalkoztat a gondolat, hogy hét napja egyik fiú sem nézett felém, még Niall sem, igaz én sem kerestem őket, hiszen nem tudok eléjük állni. Szégyenlem magam. Valery volt az, aki folyamatosan próbált kiráncigálni az ágyból, hogy legalább a levegőre menjek ki, de egy idő után feladta a próbálkozást, és inkább velem együtt gubbasztott a szobámba. Egy igazi barát, nem igaz? Valery-től tudom, hogy Harry megfogalmazhatatlan állapotba került. A szobája egy szemétdomb, még arra sincsen lelki ereje, hogy megcsinálja magának azokat az ételek, amiket az edzője előírt. Ennek következtében a konyha tele van gyors kajás dobozokkal, és állítólag a benne maradt ételek szagának keveredése sem túl biztató. Alig akar kimenni a házból, és csak akkor teszi meg, ha nagyon muszáj. Nincsen kedve a rajongókhoz, és állítólag sikerült már egy-két ártatlan fanatikust megbántania. A legutolsó esetnél, mikor szemtanúja volt annak, hogy egy tizenöt éves lány sírva rohant el a helyszínről, akkor tudatosult benne, hogy a bálványozói igazán nem tehetnek semmiről. Senki sem tudja, hogy hogyan csinálta, hogyan találta meg a lányt, de személyesen kért tőle bocsánatot. Ezután valahogyan magára erőltetett egy álarcot, és a rajongók azt a Harry-t kapták vissza, akit azelőtt szerettek. Persze mindezek alatt folyamatosan átkoztak, a halálomat kívánták, én meg röhögve közöltem a telefonom képernyőjével, hogy erre már nem kell sokáig várni. Morbid vagyok, igaz? És több ezren közölték velem ugyan azt: mindenről én tehetek. Tudom. Harry hogyléte, még jobban segített abban, hogy még mélyebbre süllyedjek a depresszióban. Valery azt is elmondta, hogy a fiúk nem haragszanak rám, kivéve Zaynt. Ő igenis kikelt magából a hét felénél, és konkréten Harry jelenlétében közölte, hogy jobb lett volna, ha nem találkozunk, mert most még szarabb minden, mint az előtt volt. Ezután Harry azonnal összeveszett Zayn-nel, és már vagy három napja nem beszélnek. Szóval, így összességében jól elbasztam mindent. Még mindig azzal az oltári nagy baromsággal áltatom magam, hogy jobb lesz így, és próbálom egyenesbe tenni magam, azzal a mondás segítségével, hogy 'az idő mindent meggyógyít' vagy, hogy 'holnap egy új nap kezdődik, és mindent szebben látok majd'.

Egy nagy szart! Egy újabb hét kezdődött el, és én még mindig pocsékul vagyok, vagy inkább már eggyel rosszabbul, a gyomrom felfordul a kávé illatától, és a rengeteg péksütitől, amit anya kirakott a pultra. Próbálom visszatartani a gyomrom tartalmát, ami most csak savból áll, és ami most végig égeti a torkom, de sikerül leküzdenem, és nem kezdek a pult felett öklendezni. Fintorogva lököm el magamtól a bögrémet, az sem érdekel, hogy a fele a pulton végzi. Egy legyintés kíséretében, úgy döntök majd később letörlöm. Muszáj a fürdőszobába mennem, és kimosnom a számból ezt az undorító ízt, mert ez lesz a következő ok, amiért újra öklendezni fogok. A hatalmas tükörben meglátok egy lányt, aki már nem én vagyok. Szinte az összes pizsamám leesik rólam, a köntösöm kétszer körbe érne. A hajam ápolatlan, és kezdi elveszteni az élettel teli színét. A szemem beesett, a bőröm hó fehér. A csípőm csaknem átszúrja a bőrömet, és ha most látna egy idegen, nem egy leukémiával küzdő embert látna, hanem egy evés zavaros, hülye tinit, akit nagyon kevés választ el a bulimiától. Megrázom a fejem, és inkább elkapom a tekintetem a tükörképemről. Elvégzem azt, amiért ide indultam, majd úgy döntök, nem szakítok a hagyományokkal, folytatom azt, amit hét nappal ezelőtt elkezdtem.
Senki sincsen itthon, így a szobám helyett új helyszínt választok arra, hogy kitalált, nyálas filmeket nézzek, ahol mindig minden Happy End-el végződik és folytassam a dagonyázást a szarságban, amit én okoztam. Igazi élettel teli napunk lesz, nem igaz? Semmi más nem kell ehhez, csak egy pléd, és zsepi. Az egyetlen, ami most megakadályoz abban, hogy kényelembe helyezzem magam az a csengő. Épp hogy leülnék, mikor megszólal.
- Miért ilyenkor, amikor egyedül vagyok itthon? - nézek fel a plafonra, mintha Isten válaszolhatna nekem. Eljátszok a gondolattal, hogy nem nyitom ki az ajtót, de a csengő csak megszólal újra meg újra. Szem forgatva lépek az ajtóhoz. Hezitálok, a kezem a kilincsen, de félek kinyitni. Mi van ha Ő van itt? Megrázom a fejem, és végül kinyitom az ajtót. Egy kék, és egyben tágra nyílt szempárral találom szembe magam, ami most végig néz rajtam, és elszörnyed a látványtól.
- Jézusom Lana, szörnyen nézel ki - két karját ölelésre tárja.
- Úgy is érzem magam. - hozzá bújok, a nálam sokkal jobb bőrben, és erőben lévő fiúhoz, és könnyek szöknek a szemembe. A válla fölött látom, a két megszokott testőrüket, Paul-t, és Preston-t, akik szint úgy kikerekedett szemmel néznek. Elég jól megismertem a fiúk csapatát, és ezzel a két, két ajtós szekrénnyel elég jóba lettem. Úgy kezelnek engem, mint a lányukat, mikor velük vagyok, vagyis voltam.
- Paul, Preston sziasztok! Hát ti? - kibontakozok Niall öleléséből, és újabb kettőért indulok. Ha az előbb azt mondtam, hogy elvesztem Niall karjai között, akkor most meg sem lehet találni.
- Kislány, nagyon gyorsan szedd össze magad. - szinte már apai szigorral néz rám Paul, akihez társul a másik apám is.
- Elmegyünk, és nyilvános helyre, ezért vannak itt. - Niall egyszerűen ejti ki a szavakat, mintha nem tudná, hogy egy hete még a kertbe sem mentem ki, nem hogy emberek közé.
- Te azt akarod, hogy még a maradék időm előtt maghaljak? - morcosan trappolok vissza a házba, ahová mind a hárman követnek.
- Nem tudom mire gondolsz.
- Nem hinném, hogy a legújabb iPhone-odon nincsen egy Twitter alkalmazás, vagy internet, hogy ne lásd, már a síromat is megásták. Nem gondolod, hogy majd egy másik One Direction taggal kimegyek a nyílt utcára! - hadarom el egy szuszra, aminek következtében meg kell támaszkodnom a pult szélén és mély levegőt venni. Úgy látszik már a veszekedés is egy maratoni futással ér fel nálam. - Különben is, hova akarsz menni?
- Állatkertbe - szemöldök húzogatva néz rám. Hülye vagyok, vagy ez a gyerek tényleg idegesíteni akar azzal, hogy úgy tesz mintha minden rendben lenne?
- Te most szórakozol velem?
- Nem Lana, nem szórakozom. Látod ezt a két nagy darab embert? - mutat a háta mögé.
- Nem nehéz észre venni őket.
- Ha most nem mész fel önszántadból, és nem öltözöl fel, és nem szeded rendbe magad, akkor ők jó fiú módjára, kényszerítést alkalmazva, valamelyikük felkap a vállára és Isten a tanúm rá, hogy hagyni fogom, hogy akár pizsamában vigyenek végig az állatkertben.

Niall meggyőző képessége páratlan, de arra nem képes, hogy a gyomromban lévő ideggörcsöt eltüntesse, pedig még csak az autóban ülök. Az érzés fokozódik, mikor megállunk az állatkertnél, és látom, hogy jó pár fiatal lány áll a pénztárnál, akik arra várnak, hogy sorra kerüljenek, és amilyen az én szerencsém, biztosan One Direction rajongók.
- Niall, én nem akarok kiszállni. - kétségbe esve nézek rá. - Különben is, miért pont állatkertbe jöttünk?
- Kezdek biztos lenni abban, hogy az önsajnálat miatt elfelejtetted, hogy van pár dolog, amit meg szeretnél tenni. - eszembe jut a lista, és tudom mire céloz.
- Istenem Niall, nem tudom elmondani mennyire aranyos vagy, de nagyon rossz időpontot választottál most erre. Nagyon rossz passzban vagyok, és a rajongók sem kedvelnek túlzottan. Ezt te is tudod.
- Egy: ennél jobb alkalmat keresve sem találtam volna. Pocsékul vagy, és ilyenkor kell felvidítani az embert, és elterelni a figyelmét. Kettő: szerinted miért kértem meg a két óriást, hogy jöjjenek el? Pont ezért. Ne aggódj, a rajongókat majd mi elintézzük. - ezzel lezárva a témát, kiszáll az autóból, és az autó háta mögött körbe jön, hogy kinyissa nekem az ajtót. Ez a pici idő épp elég arra, hogy egy oda tévedt tekintet észre vegye Niall-t, és rögtön szóljon a többieknek, hogy bizony a világ leghíresebb bandájának ír szívtiprója csak pár lépésre van tőlük. Remek. Nagy levegőt veszek, mikor kinyílik az ajtó és megpróbálom összeszedni azt a parányi erőt, ami még bennem lakozik, de nehezen megy. Paul és Preston azonnal két oldalról fog közre minket, és ahogy közelebb megyünk, érzem, mint ismer fel engem is ez a pár lány. Elkövetem azt a hibát, hogy csak egy fél pillanatra nem a földet pásztázom, hanem felnézek rájuk. Rossz ötlet volt. A égető tekintetek szinte kiégetik a szememet. Azonnal elkapom a tekintetem. Felötlik bennem a gondolat, hogy nekünk itt még meg kell várni, míg sorra kerülünk és jegyet tudunk venni, azonban azt elfelejtettem, hogy ez a fiúknál már nem így működik. Egy külön bejárat felé megyünk, egyre távolabb a frontvonaltól, de ahhoz mégis elég közel vagyunk még, hogy meghalljam, mit gondol az egyikük.
- Úgy látszik, nem volt neki elég Harry, és most Niall-t akarja tönkretenni. Olcsó hozományvadász. - próbálom figyelmen kívül hagyni, de nem megy. Megrázom a fejem, és a könny, ami eddig a szememet szúrta, szinte égeti az arcomat, ahogyan végig folyik rajta.
- Ne törődj velük! - Niall közelebb húz magához, de ez most nem igazán segít. Igazából, úgy érzem, rajtam már semmi sem fog segíteni. Egy valaki lenne, aki rendbe hozna, de nem tehetem tönkre az életét.

Lassan sétálunk, de mégis cél irányosan. Szerencsére eddig nem akadt olyan, aki felismerte volna Niall-t, de tudom ez az egész kiruccanás nem ér véget ennyivel.
- Valery elmesélte, hogy Harry nem igazán önmaga.
- A 'nem igazán', az enyhe kifejezés, de a múltkori incidens óta, kicsit helyre rázódott agyilag, de még sem ugyan az. Nem tud felhőtlenül elleni a rajongókkal, és sajnos ezt látják. Ezért vannak így kiakadva rád.
- Rettenetesen aggódok érte Niall. - az idegességtől a számat rágom, olyan mélyen beleharapok, hogy visszatartsam a sírást, hogy megérzem a vér ízét a számban.
- Rendben lesz, nem hagyom, hogy bármi hülyeséget csináljon. De nem csak én vagyok ott neki. Viszont, most minket is elég nehezen enged közel magához. Zayn-nel azóta sem beszélnek. - megdörzsölöm az arcom, hogy felmelegedjen, és a halántékomat masszírozva próbálom leküzdeni az idegességet.
- Mit gondolsz, Zayn haragszik még rám?
- Mondanám azt, hogy már nem annyira, de akkor hazudnék. De azóta sem mondta el, hogy miért. Csak annyit közölt velünk, hogy ha egyszer a füledbe jut, hogy Ő igen is mérges rád, akkor te tudni fogod az okát. - hümmögök egyet, mert természetesen azonnal eszembe jut a beszélgetésünk. Minden szó úgy vízhangszik a fejembe, mintha Zayn most is itt állna mellettem, és újra intézné hozzám a szavakat. - Lana, miről beszél?
- Amikor Zayn segített nekem megcsinálni azt a képet, ami Harry szobájának falán lóg, akkor elmondta nekem, hogy Harry már azelőtt sem volt jól, mielőtt találkoztunk. Zayn úgy fogalmazott "gyógyír" vagyok Harry számára, és hagyjam, hogy Harry a végsőkig kitartson mellettem, mert ha ellököm magamtól, azzal jobban bántom Őt. Ezért haragszik rám. Mert nem hallgattam rá, és most miattam van minden. Miattam ilyen a rajongókkal, miattam ilyen veletek. Minden szarságot miattam csinál. Mert én úgy gondolom, jobb, ha nem azzal tölti az idejét, hogy a halálos beteg barátnőjét ápolja. Szóval, megértem, ha most te is hátat fordítasz nekem.
- Nem fogok hátat fordítani. Akármilyen hihetetlen, van, amit megértek ebben az egészben, és van olyan is, amit nem. Lana, a fiúk után te vagy a másik legjobb barátom, és egy barátnak az a dolga, hogy a szarban is ott legyen a másik mellett. - megáll, de én mennék tovább. Megfogja a kezem, és maga felé fordít. - Melletted is vagyok, ahogyan Valery is. - karjai közé bújok, és mellkasába fúrva arcomat, rejtem el az emberek elől a könnyeimet. - Gyere. - int fejével, mikor elhúzódok tőle.
Megyünk egy ideig, amikor Niall megszólal.
- Megérkeztünk! - mosolyogva veszem észre, a tigriseket és az oroszlánokat. - Megkértem a gondozójukat, hogy vigyen be téged hozzájuk. - Mutat egy srác felé, majd odaint neki, aki elindul felénk.
- Helló, Steve vagyok. - a srác aranyosan mosolyog, és a kezét nyújtja felém. Elfogadom, és kezet rázok vele. - Én foglak bevinni az állatokhoz. - láthatja rajtam, a félelmet, mert biztatóan mosolyog. - Ne félj, nem bántanak, ha bízol bennük. Próbálj meg úgy közeledni feléjük, mintha egy házi macskát akarnál megsimogatni. Ha érzik rajtad, hogy nem bízol bennük, akkor ők is bizalmatlanok lesznek, és az nekünk nem jó. Érted? - aprót bólintok, majd Steve kinyitja a védő kerítést, és mielőtt belépnék utána veszek egy mély, nyugtató levegőt.
- Várj itt egy kicsit. - nem ellenkezek, azonnal szót fogadok a szakértőnek, és lecövekelek ahol megálltam. Steve mit sem törődve a termetükkel, bátran megy oda hozzájuk, és becézgetve csalogatja oda magához a gyönyörű tigrist, akit egy oroszlán követ. Jól ismerik már Stevet. Lassan oda vezeti őket hozzám, én pedig próbálom legyőzni a félelmem. Megkockáztatok bele nézni a szemébe, és valamit felfedezek benne. Ártatlanságot. Azonnal elmúlik a félelmem, és bátrabban közelítek felé. Steve utasítására először hagyom, hogy megszagolja a kezemet. Nagy meglepetésemre a szaglászás után a tigris önszántából bújik a kezem alá, jelezve nekem, hogy simogassam meg. Elnevetem magam.
- Jézusom Niall, egy tigrist simogatok! - leguggolok hozzá, ő pedig hatalmas orrával, megbökdösi az én orromat. - Annyira köszönöm neked. - nézek rá könnyes szemmel. Ő nem szól csak meghatottan bólint egyet.

Visszafelé sétálva úgy érzem, jobban vagyok. Niall-nek tényleg sikerült elterelnie a gondolataimat, és vidámabban beszélgetek vele. Így megy ez mind addig, amíg kiérünk az állatkert elé. Egy órával ezelőtt, még csak az a pár lány volt itt, most pedig egy egész tömeg. A görcs összeugrik a gyomromba. Paul és Preston azonnal védő üzembe kapcsol, és szinte a két karjuk között visznek ki minket. Minden oldalról hallom, ahogyan engem szidnak, ahogyan utálnak, ahogyan Harry-t védik, és ahogyan Niall-t is meg akarják tőlem védeni. Próbálom kizárni a szavakat, de nem megy. Minden egyes bántó szó, késként szúródik belém. A telefon vakuk villannak, én pedig nem érzem magam biztonságban, valahogyan mégis elérünk az autóhoz. Paul tuszkolna befele az autóba, azonban egy lány hangjára mégis felfigyelek ahogyan szólongat. Tudom, hogy nem kellene rá figyelnem, azonban mégis oda fordulok és egyenesen szembe találom magam egy felbőszült rajongóval, akit Preston fog vissza.
- Gyűlöllek érted? Gyűlöllek, amiért Harry nincs jól, és amiért elvesztette önmagát. Gyűlöllek, mert alig akar beszélni a fiúkkal. Istenre esküszöm, hogy ha Harry kilép a bandából, és feloszlanak, megtalállak, és akkor nem lesznek ott a fiúk testőrei, hogy megvédjenek. Ezt jól jegyezd meg! - megdermedve állok, nem bírok mozdulni. Úgy érzem menten összeesek. Utálnak engem. És jogosan. Be kéne ülnöm az autóba, de a lábam nem mozdul, végül Paul nemes egyszerűséggel berak az autóba.
- Jézusom Lana. - le vagyok sápadva, és nem érzem jól magam. Niall azonnal oda húz magához, de én nem érzek semmit, kővé dermedtem. Csak annak a lánynak a gyűlölettel teli tekintetére tudok gondolni, és a szavaira. Mind eközben a telefonok folyamatosan magasba voltak, pár perc és tele lesz ezzel az internet.

Harry

Egész nap nem bírok magammal, érzem, hogy ha nem kezdek valamit a testemmel, akkor egyszerűen szét fogok robbanni az idegtől és a gondolatoktól. Minden rossz, teljesen kikeltem önmagamból. Nem akarok senkivel sem beszélni, a fiúkkal is rossz a kapcsolatom, főleg Zayn-nel. Próbálnak segíteni, de most én játszom azt, amit Lana: nem hagyom. És a legrosszabb, hogy a családommal sem beszélek. Teljes hallgatásba burkolóztam. Bántom a rajongóinkat, a csapatunk tagjait. És a helyzeten az sem segít, hogy Valery folyton leadja a drótot, hogy Lana pocsék állapotban van. Átérzem a helyzetet. Múlt héten többször eldöntöttem, hogy elmegyek hozzá, hogy elhitessem vele jól vagyok, hátha jobban lesz, és nem segít rá a betegségére, de Valery minden alkalommal lebeszélt róla. Nem bírok megmaradni a saját bőrömbe. Feledni akarok. Elfelejteni mindent, ami történt, mindent, ami fáj, és mindent, amit már nem kapok vissza. Legalább egy estére ne keljen ezekkel törődnöm. Hirtelen pattanok fel a kanapéról, és összeszedem magam. Felhúzom a cipőmet, magamhoz veszem a tárcámat, a kulcsaimat. Felveszem a kabátomat, és a fejemre húzom a sapkát. Kilépek az ajtón, és a hideg londoni levegő megcsapja arcom. Becsukom magam mögött az ajtót, gondosan bezárom. A kapun kilépve megvárom, míg bezárul, beütöm a biztonsági kódot, és autó nélkül célirányosan indulok el.
Fél óra séta után megérkezek, oda ahova indultam. London egyik legjobb kocsmájába. A vodkájuk minőségi, a sörük ütős. Nem tudom mi kerül bele csapolás közben, de egy biztos: három pohár után úgy érzed magad, mintha egy fél üveg vodkát benyakaltál volna. Itt van most az én helyem, és nem szándékozom józan maradni.
A pult végénél ülök le, bár nem hiszem, hogy itt bárki is felismerne, ide nem olyan emberek járnak, akik Anglia tini bálványit hallgatják, de ez már belém rögzült. Elővigyázatos lettem, többé kevésbe.
- Helló, mit adhatok? - a pultos lány úgy a húszas éveiben járhat. Látszik rajta, hogy ez volt az első munka, ami az útjába akadt, ő pedig érettségi után, azonnal kapott az alkalmon. Édesen mosolyog, nem erőltetett, bele jött már a munkájába.
- Kezdésen, jöhet egy- két vodka, és egy pohár sör.
- Kezdésnek? Ilyet akkor mond valaki, ha feledésig akarja inni magát. - szakértően rakja elém a négy üres vodkás poharat, és látványosan forgatva a kezében a vodkás üveget, se perc alatt tele tölti őket.
- Eltaláltad a helyzetet. - két sörös poharat egyszerre csapol tele, majd azt is elém rakja.
- Egészségedre! - csap egyet a pultra. - És ugyan mit akar elfeledni egy híres énekes? - remélem, nincs olyan szerencsém, hogy egy rajongó csapos lányba botlottam bele.
- Nem szeretném az orrodra kötni. Ne haragudj.
- Rendben, ha nem akarsz róla beszélni. Szólj, ha jöhet a következő kör.
- Sokat fogsz szaladgálni. - a választ nem hallja már inkább csak magamnak motyogok, a pult másik végén szintén inni akarnak. Két vodkát iszok meg húzóra. Arcizmaimat összehúzza a szesz erőssége, és rohadtul égeti a torkomat, de a hideg sör enyhíti a kellemetlen érzést. Magam elé meredve várok, talán a csodára, de a csoda helyett csak a telefonom kezd el rezegni a zsebembe. Valery küldött üzenetet, csak vele vagyok hajlandó beszélni, és csak az Ő üzeneteit olvasom el. Megnyitom az üzenetet, és kerítő szöveg után megnézem a lényeget. Egy videó, ahol Lana-t körbe veszik a dühös rajongók, ha jól látom az állatkertnél, és egy lány kikelve magából azzal fenyegeti, ha tönkreteszi a bandát megtalálja, és akkor nem lesznek ott a testőreink, hogy megvédjék. A vér felforr bennem, a mellkasom szaporábban emelkedik és süllyed, érzem, mint árad szét a düh a testemben. A videó az utolsó löket a totális részegség felé. Tönkretettem az életét. Nem fogják őt békén hagyni. Egyel több ok, amiért ma nem akarok tudni magamról.

A poharak gyűlnek, az idő telik, én pedig már nem tudom hány felé járhat az óra. Azt tudom, hogy lassan már a széken is alig tudok ülve maradni. A véralkohol szintem az egekben, a fejem nem tiszta. Forog velem a kocsma, forognak velem az emberek. A nyelvem nem segít kimondani helyesen a szavakat, a pultos lány pedig szorgalmasan, szedi el előlem a kiürült poharakat, és tölti újra az utasításomra.
- Nem lesz már elég? - kérdezi a lány, miközben újra tele tölt egy tiszta feles poharat.
- Majd én tudom, hogy mi..mikor elég. - próbálok határozott lenni, de a szavak is alig jönnek ki.
- Ez volt az utolsó kör, ha azt megittad, és nem távozol balhé nélkül a kidobó emberekkel rakatlak ki.
- Ne ag..aggódj. - Lehúzom az utolsó kört, majd lerakom az üres poharat az asztalra. Mint egy gyerek, aki most tanul járni, úgy szállok le a székről. Egyik láb, majd azt követi a másik. A testsúlyom a lábaimra helyezem, de az állóképességem nem az igazi már, meg kell kapaszkodnom a pultba. Fátyolos tekintettél nézek a lányra, aki egész este kiszolgált, majd bárgyú mosollyal intek felé, ő pedig csak bólint egyet. Nehézkesen jutok el a kijáratig, többször megbotlok a saját lábamba, és azt is eltévesztem, hogy merre nyílik az ajtó. Befelé kéne húznom, de kifelé akarom tolni, ennek következtében sikerül neki mennem az ajtónak, ahonnan, mint egy labda visszapattanok, és a hulla részegségemnek köszönhetően, a földön kötök ki.
- Haver, segítsek? - egy fiú jön oda, aki talán velem egy idős lehet, de ilyen állapotban abban sem vagyok biztos, hogy tényleg fiú-e. Válaszomat nem várva segít felállni.
- Én csak ki akartam menni.
- Azt láttam, de az ajtó befelé nyílik. - kinyitja az ajtót, és látom a mosolyt a szája szélén, hogy szíve szerint nagyon durván kiröhögne. Kijjebb tárja az ajtót. - Látod? - nézek rá, majd az ajtóra, majd újra rá, akár egy elme roggyant, majd kiröhögöm saját magam.
- Kösz haver, hogy segítettél. - kitámolygok az ajtón. Érzem, hogy ennél többre nem vagyok képes, így megtalálom a kocsma mellett található padot, és leülök. Percekig csak nézek ki a fejemből, néha még nyelni is elfelejtek, és az épp hogy kicsorduló nyálat letörlöm a szám széléről. Undorítóan festhetek. Magamban nevetgélek, és sok olyan dologról beszélgetek magammal, amit eredetileg el kéne, hogy felejtsek. Lana. Minden gondolatom Ő körülötte kering. Előveszem a telefonom, csoda hogy be tudok lépni a menübe, hisz kód védi. Meggondolatlanul keresem ki annak a lánynak a számát, aki minden boldogságom, és fájdalmam okozója. Labilis a kezemben a telefon, és kezd lefagyni a jobb kezem, de várok, türelmesen várok, míg meg nem hallom a hangját. Felvette.
- Harry, miért hívsz ilyen későn? - szinte angyali ének a hangja számomra, életem végéig elhallgatnám. - Harry, ott vagy? - csak hallgatom, és csak akkor szólalok meg, mikor leakarja rakni.
- L.. Lana, édes Lana. - az L betű miatt a nyelvem össze akad.
- Harry, te ittál? - hangja a hitetlenkedést tükrözi, és némi aggodalmat is vélek felfedezni benne. Csoda, hogy még erre is képes vagyok.
- N.. nem eleget kicsim, nem eleget.
- Haza tudsz menni?
- Nem hinném, a l...lábamon sem tudok megállni. - hallom, ahogy a vonal túlsó végén szentségel.
- Hol vagy?
- Hiányzol. - az érzelmileg labilis szintre kerülök, és meggondolatlanul jönnek belőlem a szavak.
- Édes, kérlek, mondd meg hol vagy. Érted megyek.
- Őszintén szólva fogalmam sincsen hol vagyok. Csak azt tudom, hogy egy kocsma előtt, de hogy hogyan kell ide jönni, arról már fogalmam sincsen.
- Azt mondtad kocsma?
- Igen. - vigyorgok magam elé.
- Akkor tudom, hogy hol vagy.
- Mégis honnan tudod kicsim?
- Csak tudom, nem sokára ott vagyok. - és bontja a vonalat. Nézem a fénylő készüléket a kezembe, majd zsebre rakom, legalábbis csak remélni tudom, hogy becsúszott a zsebembe. A szemem lassan ólom súlyú lesz, és érzem, elalszok már az se érdekel, hogy hol. Csak aludni akarok. Nehezeket pislogok, és amikor már végleg lecsuknám a szemem, egy autó parkol le közvetlen előttem. Nem tudom tisztán kivenni, ki ül benne, de amikor kiszáll és közelebb jön hozzám, talaj részegségem ellenére azonnal felismerem. Újra a bárgyú mosoly kúszik az arcomra.
- Itt van életem szerelme, aki most játssza a makacs kislányt, és nincsen velem együtt.
- Harry, kérlek egy kicsit halkabban. Gyere állj fel. - felém nyújtja a kezét. Én bele helyezem, az apró, selymes kezek közé az enyémet. Próbál felhúzni a padról, de én nem engedem, sőt annyi erő, és piszkoskodás van bennem, hogy magam mellé rántom.
- Annyira gyönyörű vagy. - megható arckifejezésem lehet, így részegen, talán egy kutyára hasonlíthatok, mert hagyja, hogy kezemmel az arcát simogassam. Sőt egyáltalán nem ellenkezik, arcát a tenyerembe hajtja. - És annyira hiányzol. - megrázza a fejét, és feláll.
- Harry kérlek, menjünk haza.
- Te és én?
- Igen te és én. Gyere haza viszlek- újra felém nyújtja kezét. Segítségével nehézkesen felállok. Lana úgy helyezkedik, hogy rá tudjak támaszkodni. Kihasználom az alkalmat, és mélyet szippantok a hajából.
- Még mindig jó az illatod. - vicces, ahogy beszélek, és ki is nevetem magam. Arcomat a nyakába fúrom, aminek következtében majdnem elesünk, de megtartjuk az egyensúlyt. Szám hozzá ér a nyakához, ő pedig megrezzen egy kicsit. - Szeretlek. Hallod? Nagyon szeretlek.
- Harry kérlek ne nehezítsd meg a dolgokat. Kérlek. - néz rám már könnyes szemekkel. Nehezen sikerül eljutnunk a kocsi másik oldalára, és a beszállás ennél is nehezebb. Attól, hogy részeg vagyok, arra van eszem, hogy minden alkalmat kihasználjak, hogy hozzá érjek a nőhöz, akit szeretek. Mikor beültet az autóba, mikor bekapcsolja a biztonsági övet. Nézem, ahogyan körbe jön, és beül a kormány mögé. Lassan elindul az autó, és az utolsó, amire emlékszem, hogy még bemegyek egy ajtón.

Lana

Fedetlen, izmos hát, hívogatóan gyönyörű rózsaszín, résnyire nyílt ajkak, édes szuszogás, lelógó tele tetovált bal kéz, ami egykor testem minden porcikáját bejárta. Ezt a képet nézem órák óta, az ablakom alá beépített, kipárnázott szekrényemen ülve. Meleg plédbe burkolózva, könnyes szemekkel figyelem a fiút, akit kora hajnalba részegen hoztam haza. Nem tudom miért hozzám hoztam, miért nem haza vittem a saját ágyába. Talán kihasználtam az alkalmat. Hiányzik Harry. A tény tagadhatatlan. A sötét, lassan fordul át a fénybe, a világosság lassan tölti meg a szobát, ezzel ébredésre késztetve az ágyamban alvó fiút. Közép hosszúra nőtt haja félig az arcába hullik, szemét össze szorítja, gondolom a fájdalomtól a fejében. Lassan emelkedik fel felső teste, lábára ülve bele túr hajába, és megdörzsöli az arcát. Térdeim felhúzva, az állam megtámasztom rajta, így figyelem szótlanul minden mozdulatát. Mikor valamennyire kitisztul az elméje, és kezd rá ébredni, nem otthon van, felém fordítja arcát, ahol édes nyomott hagyott a párna. Az én szomorú tekintetem találkozik, az ő értetlen tekintetével. Farkas szemet nézünk egymással. Ő töri meg először a szem kontaktust. Mélyet sóhajtva, újra beletúr a hajába.
- Sajnálom. - a rekedtes hang kínzóan hat rám. Liba bőrös leszek tőle, szinte zene füleimnek.
- Mit?
- Azt, ha bármit is csináltam, vagy mondtam. - lábait lassan rakja le a földre, és még lassabban áll fel. Azt hiszem, a ruháiért indul, de ahelyett elindul felém, és félve ül le a maradék helyre. - Köszönöm, hogy értem jöttél, és nem hagytál ott. - maga elé bámul, én pedig az ő felső testét bámulom. Bámulom lehajtott fejét, arcának vonalait. Szinte magamba szívom testének minden egyes milliméterét, mert tudom nem lesz már rá alkalom.
- Nem bírtam volna ki, ha történt volna ott veled valami. - rám néz azokkal a gyönyörű zöld szemekkel.
- Miért ide hoztál? Miért nem vittél haza?
- Mióta elaludtál, én azóta itt ülve keresem erre a választ. - apró mosolyt látok meg a szája szélén. Túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye azt, ha most egy hazugsággal próbálnám tele tömni a fejét. Tudja miért hoztam ide.
- Hiányzol. Nagyon. - a szavak megfogalmazhatatlanul komolyan hangzanak. Látom, hogy egyre közelebb jön hozzám. Kezemért nyúl, összefűzi őket, és megcsókolja. El kellene húznom, de én hagyom. Hagyom, hogy érintése égesse a bőröm. - Lana, kérlek. Mindennap, amit nélküled kell el töltenem, kész kínzás számomra.
- Te is hiányzol nekem Harry, rettenetesen, de nem lehet. - elhúzom a kezem. Érintésétől nem tudok tisztán gondolkodni.
- Miért csinálod ezt? - hirtelen áll fel, és a ruháiért nyúl. kapkodva rángatja magára őket.
- Mert jobb lesz így neked. De nem akarom újra elmagyarázni.
- Nem akarod újra elmagyarázni? Szerinted, az a mese, amit egy héttel ezelőtt adagoltál be nekem, az megállja a helyét?
- Hazudnom kellett volna? Jobb lett volna, ha a szemedbe hazudom, hogy már nem szeretlek? - állok fel én is.
- Lehet, hogy jobb lett volna. - észre sem veszem, szempillantás alatt terem előttem, és erőszakosan fogja két keze közé az arcom. - Mert így tudom, hogy te is viszont szeretsz. Hát nem érted? - nézek rá, és ő néz rám. Tekintetük szinte egymásba fúródik. Arca vészesen közeledik az enyémhez, és már kezdeném elveszteni a fejem. mikor a konokság újra utat tőr magának.
- Harry, ne. - mérgesen rázza a fejét. - Kérlek hagyd abba, amit magaddal és a körülötted lévőkkel művelsz. A rajongóid nem tehetnek semmiről.
- Nem érdekelnek, és nem hagyok abba semmit, mind addig, amíg újra velem nem leszel. - az utolsó ruhadarabot, a kabátot magára rángatja. - Szeretlek, és te is szeretsz engem. Ennek az egész itt még nincsen vége, ezt te is tudod. Melletted a helyem, és neked mellettem. - az ajtó felé fordul, és elindul.
- Mit tegyek, hogy újra önmagad légy, és éld az életed normálisan?- felemelt, sírástól rekedt hangon, széttárt karokkal kérdezem tőle.
- Csak annyit kellet volna tenned, hogy maradsz ( All you had to do was stay). - ezzel ott hagy az üres szobába, ahol most csak az ő hangja víz hangzik.