All You Had To Do Was Stay
Sziasztok :)
Mindenkinek boldog új évet :) Remélem mindenki tett magának fogadalmat, és el is kezdte megvalósítani, és persze azt is remélem, hogy egy hatalmas bulival zártátok 2014-et.
Mióta felborult a részek időben való felrakása, azóta ezzel, most meg döntöttem a rekordomat. Eddig volt hogy egy hónap is eltelt két rész között, de most csak 18 nap. ;) Megpróbálom a következő részt is ilyen tájt hozni, és lehet, hogy most össze is jön, mert eléggé meg vannak a fejemben a dolgok az elkövetkezendő részekhez. :) Most, hogy van újra gépem a listát is helyre hoztam.
Nem kérem konkrétan, hogy hagyjatok magatok után nyomot, de ha ez megtörténik az sem baj. :) Tényleg igyekszem behozni az elmaradásom. Remélem menni fog. :)
Remélem mindenkinek sikerekben gazdag lesz ez az éve. <3
Legyetek rosszak, puszi Tami :)
Lana
Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy Harry-t utoljára láttam beszállni az autóba és elhajtani. Ennyi idő bőven elég volt arra, hogy mély önsajnálatba merüljek, és sirassam azt, amit a saját hibámból elvesztettem. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem hívom fel Harry-t, és mondom meg neki, hogy hülye voltam, és legyünk együtt. Igen, értelmes ember ezt tenné, de valamiért én nem tartozom bele ebbe a kategóriába. Anya és Jamie kétségbe vannak esve, hiszen azzal, hogy egy hete az étel az utolsó dolog, amire rá tudok nézni, hét nap alatt legalább hat kilót adtam le, az amúgy is már kevés súlyomból. Félnek, hogy az önsanyargatásommal csak még jobban rásegítek a betegségemre, és valljuk be, jogos az aggodalmuk. Egyre kevesebb az erőm az energia bevitel hiánya miatt, azonban a gyógyszert jó kislány módjára szedem. A gyomromat kezdi kikezdeni, de nem törődöm vele. Jobban foglalkoztat a gondolat, hogy hét napja egyik fiú sem nézett felém, még Niall sem, igaz én sem kerestem őket, hiszen nem tudok eléjük állni. Szégyenlem magam. Valery volt az, aki folyamatosan próbált kiráncigálni az ágyból, hogy legalább a levegőre menjek ki, de egy idő után feladta a próbálkozást, és inkább velem együtt gubbasztott a szobámba. Egy igazi barát, nem igaz? Valery-től tudom, hogy Harry megfogalmazhatatlan állapotba került. A szobája egy szemétdomb, még arra sincsen lelki ereje, hogy megcsinálja magának azokat az ételek, amiket az edzője előírt. Ennek következtében a konyha tele van gyors kajás dobozokkal, és állítólag a benne maradt ételek szagának keveredése sem túl biztató. Alig akar kimenni a házból, és csak akkor teszi meg, ha nagyon muszáj. Nincsen kedve a rajongókhoz, és állítólag sikerült már egy-két ártatlan fanatikust megbántania. A legutolsó esetnél, mikor szemtanúja volt annak, hogy egy tizenöt éves lány sírva rohant el a helyszínről, akkor tudatosult benne, hogy a bálványozói igazán nem tehetnek semmiről. Senki sem tudja, hogy hogyan csinálta, hogyan találta meg a lányt, de személyesen kért tőle bocsánatot. Ezután valahogyan magára erőltetett egy álarcot, és a rajongók azt a Harry-t kapták vissza, akit azelőtt szerettek. Persze mindezek alatt folyamatosan átkoztak, a halálomat kívánták, én meg röhögve közöltem a telefonom képernyőjével, hogy erre már nem kell sokáig várni. Morbid vagyok, igaz? És több ezren közölték velem ugyan azt: mindenről én tehetek. Tudom. Harry hogyléte, még jobban segített abban, hogy még mélyebbre süllyedjek a depresszióban. Valery azt is elmondta, hogy a fiúk nem haragszanak rám, kivéve Zaynt. Ő igenis kikelt magából a hét felénél, és konkréten Harry jelenlétében közölte, hogy jobb lett volna, ha nem találkozunk, mert most még szarabb minden, mint az előtt volt. Ezután Harry azonnal összeveszett Zayn-nel, és már vagy három napja nem beszélnek. Szóval, így összességében jól elbasztam mindent. Még mindig azzal az oltári nagy baromsággal áltatom magam, hogy jobb lesz így, és próbálom egyenesbe tenni magam, azzal a mondás segítségével, hogy 'az idő mindent meggyógyít' vagy, hogy 'holnap egy új nap kezdődik, és mindent szebben látok majd'.
Egy nagy szart! Egy újabb hét kezdődött el, és én még mindig pocsékul vagyok, vagy inkább már eggyel rosszabbul, a gyomrom felfordul a kávé illatától, és a rengeteg péksütitől, amit anya kirakott a pultra. Próbálom visszatartani a gyomrom tartalmát, ami most csak savból áll, és ami most végig égeti a torkom, de sikerül leküzdenem, és nem kezdek a pult felett öklendezni. Fintorogva lököm el magamtól a bögrémet, az sem érdekel, hogy a fele a pulton végzi. Egy legyintés kíséretében, úgy döntök majd később letörlöm. Muszáj a fürdőszobába mennem, és kimosnom a számból ezt az undorító ízt, mert ez lesz a következő ok, amiért újra öklendezni fogok. A hatalmas tükörben meglátok egy lányt, aki már nem én vagyok. Szinte az összes pizsamám leesik rólam, a köntösöm kétszer körbe érne. A hajam ápolatlan, és kezdi elveszteni az élettel teli színét. A szemem beesett, a bőröm hó fehér. A csípőm csaknem átszúrja a bőrömet, és ha most látna egy idegen, nem egy leukémiával küzdő embert látna, hanem egy evés zavaros, hülye tinit, akit nagyon kevés választ el a bulimiától. Megrázom a fejem, és inkább elkapom a tekintetem a tükörképemről. Elvégzem azt, amiért ide indultam, majd úgy döntök, nem szakítok a hagyományokkal, folytatom azt, amit hét nappal ezelőtt elkezdtem.
Senki sincsen itthon, így a szobám helyett új helyszínt választok arra, hogy kitalált, nyálas filmeket nézzek, ahol mindig minden Happy End-el végződik és folytassam a dagonyázást a szarságban, amit én okoztam. Igazi élettel teli napunk lesz, nem igaz? Semmi más nem kell ehhez, csak egy pléd, és zsepi. Az egyetlen, ami most megakadályoz abban, hogy kényelembe helyezzem magam az a csengő. Épp hogy leülnék, mikor megszólal.
- Miért ilyenkor, amikor egyedül vagyok itthon? - nézek fel a plafonra, mintha Isten válaszolhatna nekem. Eljátszok a gondolattal, hogy nem nyitom ki az ajtót, de a csengő csak megszólal újra meg újra. Szem forgatva lépek az ajtóhoz. Hezitálok, a kezem a kilincsen, de félek kinyitni. Mi van ha Ő van itt? Megrázom a fejem, és végül kinyitom az ajtót. Egy kék, és egyben tágra nyílt szempárral találom szembe magam, ami most végig néz rajtam, és elszörnyed a látványtól.
- Jézusom Lana, szörnyen nézel ki - két karját ölelésre tárja.
- Úgy is érzem magam. - hozzá bújok, a nálam sokkal jobb bőrben, és erőben lévő fiúhoz, és könnyek szöknek a szemembe. A válla fölött látom, a két megszokott testőrüket, Paul-t, és Preston-t, akik szint úgy kikerekedett szemmel néznek. Elég jól megismertem a fiúk csapatát, és ezzel a két, két ajtós szekrénnyel elég jóba lettem. Úgy kezelnek engem, mint a lányukat, mikor velük vagyok, vagyis voltam.
- Paul, Preston sziasztok! Hát ti? - kibontakozok Niall öleléséből, és újabb kettőért indulok. Ha az előbb azt mondtam, hogy elvesztem Niall karjai között, akkor most meg sem lehet találni.
- Kislány, nagyon gyorsan szedd össze magad. - szinte már apai szigorral néz rám Paul, akihez társul a másik apám is.
- Elmegyünk, és nyilvános helyre, ezért vannak itt. - Niall egyszerűen ejti ki a szavakat, mintha nem tudná, hogy egy hete még a kertbe sem mentem ki, nem hogy emberek közé.
- Te azt akarod, hogy még a maradék időm előtt maghaljak? - morcosan trappolok vissza a házba, ahová mind a hárman követnek.
- Nem tudom mire gondolsz.
- Nem hinném, hogy a legújabb iPhone-odon nincsen egy Twitter alkalmazás, vagy internet, hogy ne lásd, már a síromat is megásták. Nem gondolod, hogy majd egy másik One Direction taggal kimegyek a nyílt utcára! - hadarom el egy szuszra, aminek következtében meg kell támaszkodnom a pult szélén és mély levegőt venni. Úgy látszik már a veszekedés is egy maratoni futással ér fel nálam. - Különben is, hova akarsz menni?
- Állatkertbe - szemöldök húzogatva néz rám. Hülye vagyok, vagy ez a gyerek tényleg idegesíteni akar azzal, hogy úgy tesz mintha minden rendben lenne?
- Te most szórakozol velem?
- Nem Lana, nem szórakozom. Látod ezt a két nagy darab embert? - mutat a háta mögé.
- Nem nehéz észre venni őket.
- Ha most nem mész fel önszántadból, és nem öltözöl fel, és nem szeded rendbe magad, akkor ők jó fiú módjára, kényszerítést alkalmazva, valamelyikük felkap a vállára és Isten a tanúm rá, hogy hagyni fogom, hogy akár pizsamában vigyenek végig az állatkertben.
Niall meggyőző képessége páratlan, de arra nem képes, hogy a gyomromban lévő ideggörcsöt eltüntesse, pedig még csak az autóban ülök. Az érzés fokozódik, mikor megállunk az állatkertnél, és látom, hogy jó pár fiatal lány áll a pénztárnál, akik arra várnak, hogy sorra kerüljenek, és amilyen az én szerencsém, biztosan One Direction rajongók.
- Niall, én nem akarok kiszállni. - kétségbe esve nézek rá. - Különben is, miért pont állatkertbe jöttünk?
- Kezdek biztos lenni abban, hogy az önsajnálat miatt elfelejtetted, hogy van pár dolog, amit meg szeretnél tenni. - eszembe jut a lista, és tudom mire céloz.
- Istenem Niall, nem tudom elmondani mennyire aranyos vagy, de nagyon rossz időpontot választottál most erre. Nagyon rossz passzban vagyok, és a rajongók sem kedvelnek túlzottan. Ezt te is tudod.
- Egy: ennél jobb alkalmat keresve sem találtam volna. Pocsékul vagy, és ilyenkor kell felvidítani az embert, és elterelni a figyelmét. Kettő: szerinted miért kértem meg a két óriást, hogy jöjjenek el? Pont ezért. Ne aggódj, a rajongókat majd mi elintézzük. - ezzel lezárva a témát, kiszáll az autóból, és az autó háta mögött körbe jön, hogy kinyissa nekem az ajtót. Ez a pici idő épp elég arra, hogy egy oda tévedt tekintet észre vegye Niall-t, és rögtön szóljon a többieknek, hogy bizony a világ leghíresebb bandájának ír szívtiprója csak pár lépésre van tőlük. Remek. Nagy levegőt veszek, mikor kinyílik az ajtó és megpróbálom összeszedni azt a parányi erőt, ami még bennem lakozik, de nehezen megy. Paul és Preston azonnal két oldalról fog közre minket, és ahogy közelebb megyünk, érzem, mint ismer fel engem is ez a pár lány. Elkövetem azt a hibát, hogy csak egy fél pillanatra nem a földet pásztázom, hanem felnézek rájuk. Rossz ötlet volt. A égető tekintetek szinte kiégetik a szememet. Azonnal elkapom a tekintetem. Felötlik bennem a gondolat, hogy nekünk itt még meg kell várni, míg sorra kerülünk és jegyet tudunk venni, azonban azt elfelejtettem, hogy ez a fiúknál már nem így működik. Egy külön bejárat felé megyünk, egyre távolabb a frontvonaltól, de ahhoz mégis elég közel vagyunk még, hogy meghalljam, mit gondol az egyikük.
- Úgy látszik, nem volt neki elég Harry, és most Niall-t akarja tönkretenni. Olcsó hozományvadász. - próbálom figyelmen kívül hagyni, de nem megy. Megrázom a fejem, és a könny, ami eddig a szememet szúrta, szinte égeti az arcomat, ahogyan végig folyik rajta.
- Ne törődj velük! - Niall közelebb húz magához, de ez most nem igazán segít. Igazából, úgy érzem, rajtam már semmi sem fog segíteni. Egy valaki lenne, aki rendbe hozna, de nem tehetem tönkre az életét.
Lassan sétálunk, de mégis cél irányosan. Szerencsére eddig nem akadt olyan, aki felismerte volna Niall-t, de tudom ez az egész kiruccanás nem ér véget ennyivel.
- Valery elmesélte, hogy Harry nem igazán önmaga.
- A 'nem igazán', az enyhe kifejezés, de a múltkori incidens óta, kicsit helyre rázódott agyilag, de még sem ugyan az. Nem tud felhőtlenül elleni a rajongókkal, és sajnos ezt látják. Ezért vannak így kiakadva rád.
- Rettenetesen aggódok érte Niall. - az idegességtől a számat rágom, olyan mélyen beleharapok, hogy visszatartsam a sírást, hogy megérzem a vér ízét a számban.
- Rendben lesz, nem hagyom, hogy bármi hülyeséget csináljon. De nem csak én vagyok ott neki. Viszont, most minket is elég nehezen enged közel magához. Zayn-nel azóta sem beszélnek. - megdörzsölöm az arcom, hogy felmelegedjen, és a halántékomat masszírozva próbálom leküzdeni az idegességet.
- Mit gondolsz, Zayn haragszik még rám?
- Mondanám azt, hogy már nem annyira, de akkor hazudnék. De azóta sem mondta el, hogy miért. Csak annyit közölt velünk, hogy ha egyszer a füledbe jut, hogy Ő igen is mérges rád, akkor te tudni fogod az okát. - hümmögök egyet, mert természetesen azonnal eszembe jut a beszélgetésünk. Minden szó úgy vízhangszik a fejembe, mintha Zayn most is itt állna mellettem, és újra intézné hozzám a szavakat. - Lana, miről beszél?
- Amikor Zayn segített nekem megcsinálni azt a képet, ami Harry szobájának falán lóg, akkor elmondta nekem, hogy Harry már azelőtt sem volt jól, mielőtt találkoztunk. Zayn úgy fogalmazott "gyógyír" vagyok Harry számára, és hagyjam, hogy Harry a végsőkig kitartson mellettem, mert ha ellököm magamtól, azzal jobban bántom Őt. Ezért haragszik rám. Mert nem hallgattam rá, és most miattam van minden. Miattam ilyen a rajongókkal, miattam ilyen veletek. Minden szarságot miattam csinál. Mert én úgy gondolom, jobb, ha nem azzal tölti az idejét, hogy a halálos beteg barátnőjét ápolja. Szóval, megértem, ha most te is hátat fordítasz nekem.
- Nem fogok hátat fordítani. Akármilyen hihetetlen, van, amit megértek ebben az egészben, és van olyan is, amit nem. Lana, a fiúk után te vagy a másik legjobb barátom, és egy barátnak az a dolga, hogy a szarban is ott legyen a másik mellett. - megáll, de én mennék tovább. Megfogja a kezem, és maga felé fordít. - Melletted is vagyok, ahogyan Valery is. - karjai közé bújok, és mellkasába fúrva arcomat, rejtem el az emberek elől a könnyeimet. - Gyere. - int fejével, mikor elhúzódok tőle.
Megyünk egy ideig, amikor Niall megszólal.
- Megérkeztünk! - mosolyogva veszem észre, a tigriseket és az oroszlánokat. - Megkértem a gondozójukat, hogy vigyen be téged hozzájuk. - Mutat egy srác felé, majd odaint neki, aki elindul felénk.
- Helló, Steve vagyok. - a srác aranyosan mosolyog, és a kezét nyújtja felém. Elfogadom, és kezet rázok vele. - Én foglak bevinni az állatokhoz. - láthatja rajtam, a félelmet, mert biztatóan mosolyog. - Ne félj, nem bántanak, ha bízol bennük. Próbálj meg úgy közeledni feléjük, mintha egy házi macskát akarnál megsimogatni. Ha érzik rajtad, hogy nem bízol bennük, akkor ők is bizalmatlanok lesznek, és az nekünk nem jó. Érted? - aprót bólintok, majd Steve kinyitja a védő kerítést, és mielőtt belépnék utána veszek egy mély, nyugtató levegőt.
- Várj itt egy kicsit. - nem ellenkezek, azonnal szót fogadok a szakértőnek, és lecövekelek ahol megálltam. Steve mit sem törődve a termetükkel, bátran megy oda hozzájuk, és becézgetve csalogatja oda magához a gyönyörű tigrist, akit egy oroszlán követ. Jól ismerik már Stevet. Lassan oda vezeti őket hozzám, én pedig próbálom legyőzni a félelmem. Megkockáztatok bele nézni a szemébe, és valamit felfedezek benne. Ártatlanságot. Azonnal elmúlik a félelmem, és bátrabban közelítek felé. Steve utasítására először hagyom, hogy megszagolja a kezemet. Nagy meglepetésemre a szaglászás után a tigris önszántából bújik a kezem alá, jelezve nekem, hogy simogassam meg. Elnevetem magam.
- Jézusom Niall, egy tigrist simogatok! - leguggolok hozzá, ő pedig hatalmas orrával, megbökdösi az én orromat. - Annyira köszönöm neked. - nézek rá könnyes szemmel. Ő nem szól csak meghatottan bólint egyet.
Visszafelé sétálva úgy érzem, jobban vagyok. Niall-nek tényleg sikerült elterelnie a gondolataimat, és vidámabban beszélgetek vele. Így megy ez mind addig, amíg kiérünk az állatkert elé. Egy órával ezelőtt, még csak az a pár lány volt itt, most pedig egy egész tömeg. A görcs összeugrik a gyomromba. Paul és Preston azonnal védő üzembe kapcsol, és szinte a két karjuk között visznek ki minket. Minden oldalról hallom, ahogyan engem szidnak, ahogyan utálnak, ahogyan Harry-t védik, és ahogyan Niall-t is meg akarják tőlem védeni. Próbálom kizárni a szavakat, de nem megy. Minden egyes bántó szó, késként szúródik belém. A telefon vakuk villannak, én pedig nem érzem magam biztonságban, valahogyan mégis elérünk az autóhoz. Paul tuszkolna befele az autóba, azonban egy lány hangjára mégis felfigyelek ahogyan szólongat. Tudom, hogy nem kellene rá figyelnem, azonban mégis oda fordulok és egyenesen szembe találom magam egy felbőszült rajongóval, akit Preston fog vissza.
- Gyűlöllek érted? Gyűlöllek, amiért Harry nincs jól, és amiért elvesztette önmagát. Gyűlöllek, mert alig akar beszélni a fiúkkal. Istenre esküszöm, hogy ha Harry kilép a bandából, és feloszlanak, megtalállak, és akkor nem lesznek ott a fiúk testőrei, hogy megvédjenek. Ezt jól jegyezd meg! - megdermedve állok, nem bírok mozdulni. Úgy érzem menten összeesek. Utálnak engem. És jogosan. Be kéne ülnöm az autóba, de a lábam nem mozdul, végül Paul nemes egyszerűséggel berak az autóba.
- Jézusom Lana. - le vagyok sápadva, és nem érzem jól magam. Niall azonnal oda húz magához, de én nem érzek semmit, kővé dermedtem. Csak annak a lánynak a gyűlölettel teli tekintetére tudok gondolni, és a szavaira. Mind eközben a telefonok folyamatosan magasba voltak, pár perc és tele lesz ezzel az internet.
Harry
Egész nap nem bírok magammal, érzem, hogy ha nem kezdek valamit a testemmel, akkor egyszerűen szét fogok robbanni az idegtől és a gondolatoktól. Minden rossz, teljesen kikeltem önmagamból. Nem akarok senkivel sem beszélni, a fiúkkal is rossz a kapcsolatom, főleg Zayn-nel. Próbálnak segíteni, de most én játszom azt, amit Lana: nem hagyom. És a legrosszabb, hogy a családommal sem beszélek. Teljes hallgatásba burkolóztam. Bántom a rajongóinkat, a csapatunk tagjait. És a helyzeten az sem segít, hogy Valery folyton leadja a drótot, hogy Lana pocsék állapotban van. Átérzem a helyzetet. Múlt héten többször eldöntöttem, hogy elmegyek hozzá, hogy elhitessem vele jól vagyok, hátha jobban lesz, és nem segít rá a betegségére, de Valery minden alkalommal lebeszélt róla. Nem bírok megmaradni a saját bőrömbe. Feledni akarok. Elfelejteni mindent, ami történt, mindent, ami fáj, és mindent, amit már nem kapok vissza. Legalább egy estére ne keljen ezekkel törődnöm. Hirtelen pattanok fel a kanapéról, és összeszedem magam. Felhúzom a cipőmet, magamhoz veszem a tárcámat, a kulcsaimat. Felveszem a kabátomat, és a fejemre húzom a sapkát. Kilépek az ajtón, és a hideg londoni levegő megcsapja arcom. Becsukom magam mögött az ajtót, gondosan bezárom. A kapun kilépve megvárom, míg bezárul, beütöm a biztonsági kódot, és autó nélkül célirányosan indulok el.
Fél óra séta után megérkezek, oda ahova indultam. London egyik legjobb kocsmájába. A vodkájuk minőségi, a sörük ütős. Nem tudom mi kerül bele csapolás közben, de egy biztos: három pohár után úgy érzed magad, mintha egy fél üveg vodkát benyakaltál volna. Itt van most az én helyem, és nem szándékozom józan maradni.
A pult végénél ülök le, bár nem hiszem, hogy itt bárki is felismerne, ide nem olyan emberek járnak, akik Anglia tini bálványit hallgatják, de ez már belém rögzült. Elővigyázatos lettem, többé kevésbe.
- Helló, mit adhatok? - a pultos lány úgy a húszas éveiben járhat. Látszik rajta, hogy ez volt az első munka, ami az útjába akadt, ő pedig érettségi után, azonnal kapott az alkalmon. Édesen mosolyog, nem erőltetett, bele jött már a munkájába.
- Kezdésen, jöhet egy- két vodka, és egy pohár sör.
- Kezdésnek? Ilyet akkor mond valaki, ha feledésig akarja inni magát. - szakértően rakja elém a négy üres vodkás poharat, és látványosan forgatva a kezében a vodkás üveget, se perc alatt tele tölti őket.
- Eltaláltad a helyzetet. - két sörös poharat egyszerre csapol tele, majd azt is elém rakja.
- Egészségedre! - csap egyet a pultra. - És ugyan mit akar elfeledni egy híres énekes? - remélem, nincs olyan szerencsém, hogy egy rajongó csapos lányba botlottam bele.
- Nem szeretném az orrodra kötni. Ne haragudj.
- Rendben, ha nem akarsz róla beszélni. Szólj, ha jöhet a következő kör.
- Sokat fogsz szaladgálni. - a választ nem hallja már inkább csak magamnak motyogok, a pult másik végén szintén inni akarnak. Két vodkát iszok meg húzóra. Arcizmaimat összehúzza a szesz erőssége, és rohadtul égeti a torkomat, de a hideg sör enyhíti a kellemetlen érzést. Magam elé meredve várok, talán a csodára, de a csoda helyett csak a telefonom kezd el rezegni a zsebembe. Valery küldött üzenetet, csak vele vagyok hajlandó beszélni, és csak az Ő üzeneteit olvasom el. Megnyitom az üzenetet, és kerítő szöveg után megnézem a lényeget. Egy videó, ahol Lana-t körbe veszik a dühös rajongók, ha jól látom az állatkertnél, és egy lány kikelve magából azzal fenyegeti, ha tönkreteszi a bandát megtalálja, és akkor nem lesznek ott a testőreink, hogy megvédjék. A vér felforr bennem, a mellkasom szaporábban emelkedik és süllyed, érzem, mint árad szét a düh a testemben. A videó az utolsó löket a totális részegség felé. Tönkretettem az életét. Nem fogják őt békén hagyni. Egyel több ok, amiért ma nem akarok tudni magamról.
A poharak gyűlnek, az idő telik, én pedig már nem tudom hány felé járhat az óra. Azt tudom, hogy lassan már a széken is alig tudok ülve maradni. A véralkohol szintem az egekben, a fejem nem tiszta. Forog velem a kocsma, forognak velem az emberek. A nyelvem nem segít kimondani helyesen a szavakat, a pultos lány pedig szorgalmasan, szedi el előlem a kiürült poharakat, és tölti újra az utasításomra.
- Nem lesz már elég? - kérdezi a lány, miközben újra tele tölt egy tiszta feles poharat.
- Majd én tudom, hogy mi..mikor elég. - próbálok határozott lenni, de a szavak is alig jönnek ki.
- Ez volt az utolsó kör, ha azt megittad, és nem távozol balhé nélkül a kidobó emberekkel rakatlak ki.
- Ne ag..aggódj. - Lehúzom az utolsó kört, majd lerakom az üres poharat az asztalra. Mint egy gyerek, aki most tanul járni, úgy szállok le a székről. Egyik láb, majd azt követi a másik. A testsúlyom a lábaimra helyezem, de az állóképességem nem az igazi már, meg kell kapaszkodnom a pultba. Fátyolos tekintettél nézek a lányra, aki egész este kiszolgált, majd bárgyú mosollyal intek felé, ő pedig csak bólint egyet. Nehézkesen jutok el a kijáratig, többször megbotlok a saját lábamba, és azt is eltévesztem, hogy merre nyílik az ajtó. Befelé kéne húznom, de kifelé akarom tolni, ennek következtében sikerül neki mennem az ajtónak, ahonnan, mint egy labda visszapattanok, és a hulla részegségemnek köszönhetően, a földön kötök ki.
- Haver, segítsek? - egy fiú jön oda, aki talán velem egy idős lehet, de ilyen állapotban abban sem vagyok biztos, hogy tényleg fiú-e. Válaszomat nem várva segít felállni.
- Én csak ki akartam menni.
- Azt láttam, de az ajtó befelé nyílik. - kinyitja az ajtót, és látom a mosolyt a szája szélén, hogy szíve szerint nagyon durván kiröhögne. Kijjebb tárja az ajtót. - Látod? - nézek rá, majd az ajtóra, majd újra rá, akár egy elme roggyant, majd kiröhögöm saját magam.
- Kösz haver, hogy segítettél. - kitámolygok az ajtón. Érzem, hogy ennél többre nem vagyok képes, így megtalálom a kocsma mellett található padot, és leülök. Percekig csak nézek ki a fejemből, néha még nyelni is elfelejtek, és az épp hogy kicsorduló nyálat letörlöm a szám széléről. Undorítóan festhetek. Magamban nevetgélek, és sok olyan dologról beszélgetek magammal, amit eredetileg el kéne, hogy felejtsek. Lana. Minden gondolatom Ő körülötte kering. Előveszem a telefonom, csoda hogy be tudok lépni a menübe, hisz kód védi. Meggondolatlanul keresem ki annak a lánynak a számát, aki minden boldogságom, és fájdalmam okozója. Labilis a kezemben a telefon, és kezd lefagyni a jobb kezem, de várok, türelmesen várok, míg meg nem hallom a hangját. Felvette.
- Harry, miért hívsz ilyen későn? - szinte angyali ének a hangja számomra, életem végéig elhallgatnám. - Harry, ott vagy? - csak hallgatom, és csak akkor szólalok meg, mikor leakarja rakni.
- L.. Lana, édes Lana. - az L betű miatt a nyelvem össze akad.
- Harry, te ittál? - hangja a hitetlenkedést tükrözi, és némi aggodalmat is vélek felfedezni benne. Csoda, hogy még erre is képes vagyok.
- N.. nem eleget kicsim, nem eleget.
- Haza tudsz menni?
- Nem hinném, a l...lábamon sem tudok megállni. - hallom, ahogy a vonal túlsó végén szentségel.
- Hol vagy?
- Hiányzol. - az érzelmileg labilis szintre kerülök, és meggondolatlanul jönnek belőlem a szavak.
- Édes, kérlek, mondd meg hol vagy. Érted megyek.
- Őszintén szólva fogalmam sincsen hol vagyok. Csak azt tudom, hogy egy kocsma előtt, de hogy hogyan kell ide jönni, arról már fogalmam sincsen.
- Azt mondtad kocsma?
- Igen. - vigyorgok magam elé.
- Akkor tudom, hogy hol vagy.
- Mégis honnan tudod kicsim?
- Csak tudom, nem sokára ott vagyok. - és bontja a vonalat. Nézem a fénylő készüléket a kezembe, majd zsebre rakom, legalábbis csak remélni tudom, hogy becsúszott a zsebembe. A szemem lassan ólom súlyú lesz, és érzem, elalszok már az se érdekel, hogy hol. Csak aludni akarok. Nehezeket pislogok, és amikor már végleg lecsuknám a szemem, egy autó parkol le közvetlen előttem. Nem tudom tisztán kivenni, ki ül benne, de amikor kiszáll és közelebb jön hozzám, talaj részegségem ellenére azonnal felismerem. Újra a bárgyú mosoly kúszik az arcomra.
- Itt van életem szerelme, aki most játssza a makacs kislányt, és nincsen velem együtt.
- Harry, kérlek egy kicsit halkabban. Gyere állj fel. - felém nyújtja a kezét. Én bele helyezem, az apró, selymes kezek közé az enyémet. Próbál felhúzni a padról, de én nem engedem, sőt annyi erő, és piszkoskodás van bennem, hogy magam mellé rántom.
- Annyira gyönyörű vagy. - megható arckifejezésem lehet, így részegen, talán egy kutyára hasonlíthatok, mert hagyja, hogy kezemmel az arcát simogassam. Sőt egyáltalán nem ellenkezik, arcát a tenyerembe hajtja. - És annyira hiányzol. - megrázza a fejét, és feláll.
- Harry kérlek, menjünk haza.
- Te és én?
- Igen te és én. Gyere haza viszlek- újra felém nyújtja kezét. Segítségével nehézkesen felállok. Lana úgy helyezkedik, hogy rá tudjak támaszkodni. Kihasználom az alkalmat, és mélyet szippantok a hajából.
- Még mindig jó az illatod. - vicces, ahogy beszélek, és ki is nevetem magam. Arcomat a nyakába fúrom, aminek következtében majdnem elesünk, de megtartjuk az egyensúlyt. Szám hozzá ér a nyakához, ő pedig megrezzen egy kicsit. - Szeretlek. Hallod? Nagyon szeretlek.
- Harry kérlek ne nehezítsd meg a dolgokat. Kérlek. - néz rám már könnyes szemekkel. Nehezen sikerül eljutnunk a kocsi másik oldalára, és a beszállás ennél is nehezebb. Attól, hogy részeg vagyok, arra van eszem, hogy minden alkalmat kihasználjak, hogy hozzá érjek a nőhöz, akit szeretek. Mikor beültet az autóba, mikor bekapcsolja a biztonsági övet. Nézem, ahogyan körbe jön, és beül a kormány mögé. Lassan elindul az autó, és az utolsó, amire emlékszem, hogy még bemegyek egy ajtón.
Lana
Fedetlen, izmos hát, hívogatóan gyönyörű rózsaszín, résnyire nyílt ajkak, édes szuszogás, lelógó tele tetovált bal kéz, ami egykor testem minden porcikáját bejárta. Ezt a képet nézem órák óta, az ablakom alá beépített, kipárnázott szekrényemen ülve. Meleg plédbe burkolózva, könnyes szemekkel figyelem a fiút, akit kora hajnalba részegen hoztam haza. Nem tudom miért hozzám hoztam, miért nem haza vittem a saját ágyába. Talán kihasználtam az alkalmat. Hiányzik Harry. A tény tagadhatatlan. A sötét, lassan fordul át a fénybe, a világosság lassan tölti meg a szobát, ezzel ébredésre késztetve az ágyamban alvó fiút. Közép hosszúra nőtt haja félig az arcába hullik, szemét össze szorítja, gondolom a fájdalomtól a fejében. Lassan emelkedik fel felső teste, lábára ülve bele túr hajába, és megdörzsöli az arcát. Térdeim felhúzva, az állam megtámasztom rajta, így figyelem szótlanul minden mozdulatát. Mikor valamennyire kitisztul az elméje, és kezd rá ébredni, nem otthon van, felém fordítja arcát, ahol édes nyomott hagyott a párna. Az én szomorú tekintetem találkozik, az ő értetlen tekintetével. Farkas szemet nézünk egymással. Ő töri meg először a szem kontaktust. Mélyet sóhajtva, újra beletúr a hajába.
- Sajnálom. - a rekedtes hang kínzóan hat rám. Liba bőrös leszek tőle, szinte zene füleimnek.
- Mit?
- Azt, ha bármit is csináltam, vagy mondtam. - lábait lassan rakja le a földre, és még lassabban áll fel. Azt hiszem, a ruháiért indul, de ahelyett elindul felém, és félve ül le a maradék helyre. - Köszönöm, hogy értem jöttél, és nem hagytál ott. - maga elé bámul, én pedig az ő felső testét bámulom. Bámulom lehajtott fejét, arcának vonalait. Szinte magamba szívom testének minden egyes milliméterét, mert tudom nem lesz már rá alkalom.
- Nem bírtam volna ki, ha történt volna ott veled valami. - rám néz azokkal a gyönyörű zöld szemekkel.
- Miért ide hoztál? Miért nem vittél haza?
- Mióta elaludtál, én azóta itt ülve keresem erre a választ. - apró mosolyt látok meg a szája szélén. Túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye azt, ha most egy hazugsággal próbálnám tele tömni a fejét. Tudja miért hoztam ide.
- Hiányzol. Nagyon. - a szavak megfogalmazhatatlanul komolyan hangzanak. Látom, hogy egyre közelebb jön hozzám. Kezemért nyúl, összefűzi őket, és megcsókolja. El kellene húznom, de én hagyom. Hagyom, hogy érintése égesse a bőröm. - Lana, kérlek. Mindennap, amit nélküled kell el töltenem, kész kínzás számomra.
- Te is hiányzol nekem Harry, rettenetesen, de nem lehet. - elhúzom a kezem. Érintésétől nem tudok tisztán gondolkodni.
- Miért csinálod ezt? - hirtelen áll fel, és a ruháiért nyúl. kapkodva rángatja magára őket.
- Mert jobb lesz így neked. De nem akarom újra elmagyarázni.
- Nem akarod újra elmagyarázni? Szerinted, az a mese, amit egy héttel ezelőtt adagoltál be nekem, az megállja a helyét?
- Hazudnom kellett volna? Jobb lett volna, ha a szemedbe hazudom, hogy már nem szeretlek? - állok fel én is.
- Lehet, hogy jobb lett volna. - észre sem veszem, szempillantás alatt terem előttem, és erőszakosan fogja két keze közé az arcom. - Mert így tudom, hogy te is viszont szeretsz. Hát nem érted? - nézek rá, és ő néz rám. Tekintetük szinte egymásba fúródik. Arca vészesen közeledik az enyémhez, és már kezdeném elveszteni a fejem. mikor a konokság újra utat tőr magának.
- Harry, ne. - mérgesen rázza a fejét. - Kérlek hagyd abba, amit magaddal és a körülötted lévőkkel művelsz. A rajongóid nem tehetnek semmiről.
- Nem érdekelnek, és nem hagyok abba semmit, mind addig, amíg újra velem nem leszel. - az utolsó ruhadarabot, a kabátot magára rángatja. - Szeretlek, és te is szeretsz engem. Ennek az egész itt még nincsen vége, ezt te is tudod. Melletted a helyem, és neked mellettem. - az ajtó felé fordul, és elindul.
- Mit tegyek, hogy újra önmagad légy, és éld az életed normálisan?- felemelt, sírástól rekedt hangon, széttárt karokkal kérdezem tőle.
- Csak annyit kellet volna tenned, hogy maradsz ( All you had to do was stay). - ezzel ott hagy az üres szobába, ahol most csak az ő hangja víz hangzik.
