8. rész Messages

Sziasztok :)


 Nagyon Boldog Karácsonyt nektek :)) Remélem sok ajándékot kaptatok közte mondjuk egy MM albummal, vagy koncertjegy, vagy esetleg az Our Moment parfüm :)) Én a This Is Us dvd-ét kaptam meg :))
Azonban tartozom egy bocsánat kéréssel, mert már egy jó pát napja, sőt már múlt héten készen volt a rész, de nem igazán volt rá időm, hogy felrakjam, ezért ne haragudjatok rám. Viszont, Luca részéhez, semmi vissza jelzést nem kaptunk, hogy tetszik e nektek Luca írás stílusa, remélem a következő résznél kicsit aktívabbak lesztek. Hisz sokszor elmondtam, fontos lenne tudni mit gondoltok!! :) Viszont most itt van egy újabb általam írt rész, remélem nektek is annyira fog tetszeni mint nekem. Igen! Ez az első alkalom, hogy teljes mértékbe megvagyok elégedve az írásommal. Remélem továbbra is velünk maradtok, mert ne feledjétek, nem sokára igazán beindul a történet :)
Még egyszer Boldog Karácsonyt Drága olvasóim :)
Puszi Tami :))
Ui: Nagyon Boldog Születésnapot utólag is Louis Tomlinson :)
Ui2: Ne haragudjatok, hogy kb a rész háromnegyedénél ilyen háttérrel ellátott lesz a szöveg, de valamiért nem tudok vele mit kezdeni :/

Lana

Kinyitom a szemem, és érzem, hogy még nagyon korán van. Kómásan kezdek el tapogatni az éjjeli szekrényen a telefonom után, majd amint megtalálom meg nézem az időt. Fél hat. A készüléket lerakom magam mellé az ágyba. Kezemmel kicsit megdörzsölöm az arcom, és amint sikerül ki kerülnöm a reggeli kómás állapotból, azonnal eszembe jut a tegnap este. Veszek egy mély levegőt, és csak bámulom a plafont, közben érzem, hogy az emlékek hatására folyamatosan mosolygok. Szinte újra érzem Harry kezét a kezembe, és leheletét a nyakamon. Látom a kisfiús mosolyt, és azokat az ellenállhatatlan gödröcskéket az arcán, és a különlegesen, zölden csillogó szempárt. Az igazság az, hogy nem tudom elhinni, hogy ez megtörtént. Azt várom, hogy ez csak egy álom az álomban, és mindjárt felébredek. Ez nem történhet meg velem pont most, pont ebben a helyzetben, de az biztos, hogy ez nem véletlen. Azon kezdek el gondolkozni, hogy talán évekkel ezelőtt tehettem valami rosszat, amire nem emlékszem, és isten ezzel büntet engem, hogy a betegségem kiderülése után, az utamba került Harry. Vagy pont, hogy ez egy fajta isteni jel, ami mondani akar nekem, valamit, de úgy döntök, nem agyalok túl sokat. A kezdeti levakarhatatlan mosoly most mégis eltűnik, mikor meg kísérlem a felkelést. Próbálnék, rá támaszkodni a kezemre azonban nem megy. Olyan mintha zseléből lennének a végtagjaim. Gyenge vagyok. Szinte azonnal visszazuhanok az ágyba, és erőmet veszítve ejtem a fejem a párnára. Elviselhetetlen fájdalom nyíllal a fejembe, és oda kapok. A homlokom tűz forró, szinte égeti a kezemet. Megérintem a mellkasomat, a hasamat. Minden honnan csak úgy árad a forróság. Nem esek pánikba. Korábban már utána néztem, mire számítsak, mik lesznek az első tünetek. Kezemmel masszírozom a fejem, hátha enyhül a fájdalom, azonban feltehetően a lázam miatt, nem fog alább hagyni. Nem fogok szólni anyának vagy Jamie-nek, tudom, mit kell tennem.

Húszpercnyi fekvés után, újra megpróbálok ki kelni az ágyból, és amikor ez sikerül, hatalmas sóhaj szökik ki a számon. Felállok azonban kicsit meg szédülök, de talpon maradok. Hűtő fürdőt kell vennem, és mind ezt úgy, hogy anya és a testvérem semmit ne vegyen belőle észre. Az ajtóhoz megyek, és próbálom minél halkabban kinyitni az ajtómat, és mint valami őt éves, aki épp a tegnap elkészült sütiből, készül lopni, kinézek a folyosóra. Igaz, hogy korán van még, de bármi megtörténhet. Meg könnyebbülve nyugtázom, hogy síri csönd van oda kint, és minden ki alszik.

A fürdőszobába érve, becsukom magam mögött az ajtót, és halkan kulcsra zárom. Elkezdem engedni a vizet, de mi előtt bele ülnék, a szekrényből ki veszem a lázmérőt, hogy tudjam, milyen magas most a lázam. Elhelyezem a hónaljam alatt, és várok pár percet, majd mikor az elkezd csipogni, kiveszem. 38, 5. Kikapcsolom, a szerkezetet és vissza teszem a helyére, és neki állok levenni a ruháimat. Elzárom a vizet, és bemászok a kádba, bevizezem a testem, majd miután megszoktam, újra megnyitom a csapot, ezúttal csak hideget engedek, és szépen lassan elkezdem hűteni a vizet.

Jól esik felhevült testemnek, és érzem, hogy a hűtő fürdő MOST még használ. Érzem, hogy a testhőmérsékletem, kezd vissza állni a normálisra.

Egy idő után a szervezetemnek már kezd elviselhetetlenül hűvös lenne a víz, és ezt fogaim vacogásával adja a tudtomra. Felállok, és leveszem a fogasról, a törölközőmet, és alaposan meg törölközök. Próbálom letörölni a hideg vizet a testem összes részéről, hogy még véletlenül se fázzak meg, hiszen az én betegségem olyan, hogy egy idő után, azonnal elkapok mindent. Erre rá segít az is, hogy én mindig is ilyen voltam.  Úgy érzem, sikerült alaposan megtörölköznöm, és magamra veszem a köntösömet.  Újra az ajtóhoz lépek, és ismét reménykedek, hogy se anyával, se a bátyámmal nem futok össze. Oda kint még mindig nincsen senki, így besietek a szobámba. Előveszek egy tiszta alvós pólót, ami általában Jamie nem használt pólóit jelenti, aminek a mérete kétszer nagyobb, mint ami jó lenne rám, de én szeretem.  A nem használt Jamie póló mellé előveszek egy pizsama nadrágot, a fiókomból pedig egy jó meleg zoknit.  Úgy döntök, visszabújok még egy kicsit, az ágyba. Először csak fekszek az oldalamon, és kavarognak a fejembe a dolgok.  Az egy dolog, hogy anyuék előtt azt mutatom, erős vagyok, de mikor így egy magam vagyok a sötét szobámba, sokat gondolkodok, és a tegnap este Harry-vel plusz még egy agyalni való a sok közé. A találkának köszönhetem azt, hogy ez a kisebb rosszul létem nagy hatást gyakorol rám. Mi van, ha Harry többet akar majd? De mindannyian tudjuk, hogy ez buta kérdés, hiszen akkor nem hívott volna el. De mégis.  Érzem, hogy én is többet akarok. A szívem többet akar, de az eszem tudja: ez nem jó ötlet.

Mikor legközelebb felébredek, a fény az ablakon keresztül, minden apró résen próbál beszökni. Sikerül találnia egy kisebb pontot a függönyön keresztül, hogy félig az arcomba süssön.  Jót tett a szervezetemnek ez a pluszalvás, és könnyebben is kelek ki az ágyból.  

A konyhában megcsinálom a kávét, pont, úgy ahogy minden reggel iszom. Leülök az pulthoz, és szépen lassan kezdem el kortyolgatni.  Lépteket hallok oda fentről, és halk beszélgetést, végül Jamei és anya egyszerre jelennek meg a konyhában.

-        Jó reggelt! – köszönök előre.

-        Jó reggelt kicsim! Miért nem alszol még? – kérdezi anya, miközben Jamie is elmotyog egy jó reggelt, félét. Furcsállom, hiszen máskor mindig kapok tőle egy szelíd ölelést, vagy egy homlok puszit. Valószínű, hogy nem aludt jól. Amint lesz, rá alkalmam kiderítem.

-        Kialudtam magam.  – Nem szeretek neki hazudni, de inkább felfogom kegyes hazugságként. Ezzel próbálom elűzni a bűntudatomat.

-        Figyelj kicsim, valamit szeretnék, vagyis szeretnék megbeszélni veled. – Anyának mostanában nem túl sokszor látott mosoly jelenik meg az arcán, nekem pedig ettől feltámad a kíváncsiságom.

-        Rendben.  Hallgatlak. – mosolygok.

-        Tegnap, amíg te nem voltál itthon, a bátyád és én újra megnéztük a listádat. – a mosoly lefagy az arcomról, mert valamiért úgy érzem, hogy az ötlet, ami anyám fejében kavarog, csak neki tetszik.

-        És? – érzem, hogy szépen lassan kezdek pánikba esni, hogy megint tépnem, kell majd a számat ugyan arról.

-        Úgy döntöttünk, hogy mikor délután haza érünk a munkából, elviszünk téged a Queen’s Way-re.

-        Oké. – nyugtázom.  – De ott mi is található?

-        Különleges ételek. – És leesik. Hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon, majd gyerekes örömmel, ugrok anya nyakába, és ölelem meg sűrű köszönömök közepette, hiszen sokat jelent ez nekem, hogy anya ilyen hamar a tettek mezejére lép. Miután szeretett anyámból kiszorítottam a szuszt is a bátyámhoz rohanok, és a nyakába csimpaszkodok. Megölel, de nem olyan Jamie féle ölelés, ez nem túl őszinte. Egyre nagyobb bennem a késztetés, hogy kiderítsem mi a baja.

-        Örülök, hogy tetszik az ötlet. Most viszont, míg itthon vagyok, szeretném, ha mindent elmesélnem a tegnap estéről. – Anya gyermeteg kíváncsisága a szívemig hatol, és elfeledkezve minden ezzel kapcsolatos problémámról önfeledten kezdek el mesélni. Idő közben, azonban arra leszek figyelmes, hogy a testvérem a szokottnál hangosabb rakja a mosogatóba a bögréjét, és idegesen hagyja el a konyhát. Viszont anya annyira sürget, mert mindent tudni akar, hogy nem foglalkozok ezzel. Minden apró részletet elmesélek neki.

Az időt, amit egyedül vagyok, itthon próbálom hasznosan eltölteni, amiben segít, hogy a postás egy hatalmas borítékot tartva a kezében csönget be. Alá írom az átvevő lapot, mosolyogva elköszönök a már jól ismert postásunktól. Az ágyon ülve kíváncsian tépem fel, és másra számítottam, de az érettségi tételek húzom ki a borítékból. Hát, az igazgatónőm tényleg nem várat meg.

Így, ezzel ment el a napom nagy része, hogy amit tudtam tételt azt kidolgoztam. Hálát adok az istennek azért, hogy olyan aggyal születtem, hogy hamar megjegyzem a tananyagokat. Így történt most is, hogy amint éreztem, hogy már szinte felreped a koponyám akkorára duzzadt az agyam, levezetés képpen, összepakoltam magam körül a könyveket, és közben már mondtam is fel magamban az anyagot. Az össze cuccomat, magamhoz véve megyek fel a szobámba, majd beérve, lerakom az asztalra, és szó szerint bedőlök az ágyba. Kimerültem. Túl hamar. Azonnal lecsukom a szemem, és Harry arca jelenik meg előttem. Ami nem túl jó.

-        Lana!  – Szólongat, valaki miközben az arcomat gyengéden simogatja. Kinyitom a szemem és anyát látom meg. – Szia, kicsim, jót aludtál?

-        Szia, anya! Mennyi az idő? – lassan tolom fel magam az ágyról, és remélem, hogy nem lesz hasonló eset, mint a reggeli, itt anya előtt.

-        Mindjárt három óra.

-        Jesszusom, így elaludtam?

-        Semmi gond. De most mi lenne, ha ki kelnél az ágyból, elkészülnél, és elmennénk a Queen’s Way-re?

-        Persze, nem sokára kész leszek. – Azonnal ki kelek az ágyból és a szekrényhez lépek.

-        Anya! – szólok, neki mielőtt kimenne.

-        Igen?

-        Jamie itthon van?

-        Igen. Együtt jöttünk haza.

-        Akkor szólnál, neki kérlek, hogy jöjjön be hozzám egy kicsit.

-        Persze. – Anya rám mosolyog, majd ki megy. A szekrényembe kutatva keresek magamnak egy viszonylag normális ruhát. Végül a póló, farmer, és farmerkabát mellett döntök. Az összeválogatott ruhákat az ágyra dobom. Halk kopogást hallok az ajtó felöl, majd Jamie bedugja a fejét.

-        Anya szólt, hogy beszélni akarsz velem. Minden rendben? – Jamie beljebb jön, és becsukja maga mögött az ajtót.

-        Mondd meg te, hogy minden rendben van- e. – Várakozás teljesen nézek a bátyámra, aki jelen pillanatban nem érti, hogy miről van szó.

-        Lana, nem tudom, miről beszélsz.

-        Észrevettem, hogy reggel nem igazán volt veled minden rendben, és szeretném tudni, hogy mi történt.

-        Semmi. – A semmi Jamie-nél minden jelent.

-        Na, jó! Ha nem mondod el mi a baj, nem megyek veletek sehova. – Karba tett kézzel állok meg Jamie előtt, ő pedig felnéz rám. Végül sóhajt egyet, és az orrnyergét kezdi elmasszírozni.

-        Rendben. A betegséged kiderülése óta, rosszakat álmodok. Néha olyanokat, amik megviselnek. Ugyan ez történt, az éjszaka is, és hatással volt rám. Ez mellé még társul az is, hogy féltem a húgomat, hogy belekerül a kíméletlen sztárvilágba, a sok kegyetlen fotós, újságíró, és riporter közé, és nem utolsó sorba, a mindenre elszánt rajongók körébe.

-        Jamei, megértelek. Hidd el én is tartok ettől. – Ami igaz, hiszen a randi óta csak az jár a fejemben, hogy mi lesz majd velem. Az internet világát éljük és volt szerencsém pár igazán megdöbbentő hírt olvasni a fiúkkal kapcsolatban. Szemtelen fotósok, mindenre elszánt firkászok, akiknek az okoz örömet, hogy az igazság helyett, egy hazugággal teli sztorit írjanak le. Már szinte megszállottá vált rajongók, akik a nagy izgalom végett kikelnek a saját bőrükből és belebújnak egy teljesen ismeretlen személyiséggel rendelkező testbe, egy olyanba, ami nem ismeri a visszafogott szót. De ők is részese a „családnak”. Megérteni megértem őket, hiszen én is rajongók vagyok, de felfogni nem tudom, hogy mégis mi mehet végbe bennük, ami arra késztetik őket, hogy szinte a hotel ajtaján ne tudjanak ki jönni a srácok anélkül, hogy lelki sérülést ne szenvedjenek, attól, hogy közre zárja egy sikoltozó tömeg.

-        Nagyon össze tudod zavarni az embert. Elmész randizni Harry-vel, de te is tartasz attól, hogy majd a média szétszed. Ez kissé zavaros, nem gondolod? 

-        Tudom, hogy az.

-        Akkor tegyél ellene, hagyd ezt az egészet.

-        Megtenném, ha tudnám. Csakhogy nem megy.

-        Mégis mért nem?

-        Ahj, Jamie. Nem tudom el magyarázni, érted?

-        Örülnék, ha megpróbálnád. – na, jó határozottan kezdem unni a testvérem cinizmusát.

-        Oké. Figyelj! A randi óta, csak Harry-n jár az eszem. Kattogok, mert tudom, hogy ez nem jó, nem jó, ha túl közel engedem magamhoz őt, főképpen az nem jó, ha engedem neki, hogy ő túl közel engedjen magához. De! A szívem mást mond, és sokkal nagyobb hatással van rám, mint az eszem ésszerűsége. Mindig oda lyukadok ki, hogy igen ez nem helyes ebben a helyzetben, de érzem, hogy valami oka van annak, hogy Harry PONT most került az utamba. És ez az érzés sokkal erősebb, és legyőz engem. Értesz? – Jamie arcán mosoly jelenik meg, én pedig nem értem, hogy mégis mit talál viccesnek, miközben én a szívemet öntöm ki neki.

-        Az első felét értettem, de második részt inkább betudom egyfajta csajgondolkodásnak, és nem kezdek el rajta agyalni.  Viszont – Jamie a térdére támaszkodva fel áll, és közelebb jön, és két keze közé fogja az arcom. – Nem vitatkozok veled, hagyom, hogy arra a meg magyarázhatatlan érzésre bízd magad, bár tudom, hogy nem kellene ezt tennem. De kérlek, próbálj meg helyesen cselekedni, és ne tégy kárt saját magadban kicsi lány. – Jamie a homlokomhoz érinti ajkát, és megkapom a már szokássá vált puszimat. Rám kacsint, és elindul az ajtó felé, én pedig az ágyhoz lépek, és felveszem a kezembe a nadrágot. Mielőtt Jamie kimenne, az ajtón még visszafordul. – Ja, igen. Ha Harry kárt tesz benned, minden szempontból, kiherélem a gyereket. – nem tehetek róla, de elkap a röhögés.

-        Jamei menjél kifelé – nevetve mutatok az ajtó felé.

-        Igyekezz, nem sokára indulunk.

Az autóban tagadhatatlan a jó kedv, főleg úgy hogy a legjobb barátom itt ül mellettem a hátsó ülésen. Anya és Jamei tudják mennyire fontos, azt hogy Valery mindenben mellettem legyen, így beavatták őt is, a tervbe. Megparancsolták neki, hogy ahogy kicsöngetnek az utolsó órájáról, azonnal vegye az irányt haza fele. Hál istennek, anyának sem veszi el a kedvét, a tudat, hogy ez egy újabb pont teljesítése a listáról, amit meg kell tennünk mielőtt én itt, hagyom őket. Az autó felkavarja a gyomromat, de próbálom nem mutatni és tudomást sem venni róla. Valery épp azt ecseteli, hogy a mostani programunk lesz az első értelmes dolog, ami a mai napon történni fog vele, miközben nekem elkezd csörögni a táskámban elhelyezett telefonom. Érdeklődve kutatok a készülék után, mikor meg találom, látom, hogy sms-em jött. Valery már a mondat végére ért, és kíváncsian néz rám.  Elhúzom a kis ikont, és megpillantom Harry nevét. Érzem, hogy az arcomra mosoly kúszik, Valery pedig hümmög mellettem egyet, de közben vigyorog, mint a vadalma. A randi után még aznap este tövéről hegyére el kellett neki mindent mesélnem skypon. A mesém végére érve, annyi volt a véleménye, hogy eddig sem szerette kevésbé Harryt, most még jobban fogja. Lehúzom a kisablakot a telefonomon, és megnyitom az üzenetet.

Szia, Lana! Sokat hezitáltam, hogy mit írhatnék neked egy sms-ben, végül nem jutottam egyről a kettőre. Na, jó a lényeg hogy, az elkövetkezendő 1 hétben, Ausztráliában leszek, hiszen folytatódik a turné. Tegnap voltam olyan hülye, hogy ezt elfelejtsem neked mondani. Először Adelaide-ben lesz 3 koncert, utána pedig 2 Perth-ben, de a hétvégére újra haza megyünk Londonba. Szeretném megtudni, hogy lenne e kedved ismét találkozni velem?

Meg mosolyogtat a félénksége. Valery oldalba bök, jelezve hogy írjak neki vissza.

Szia, Harry! Először is had mondjam el, nagyon tetszik, hogy ilyen esetlenül, és félénken írsz. Ennyire ijesztő vagyok, hogy félsz nekem írni? A viccet félre téve a válaszom igen, szívesen találkoznék veled újra. Mesélj a koncerteken kívül mi mindent fogtok még csinálni? Próbáljatok sokat a koncertekre, ne hogy esések sorozat legyen a vége!

Azonnal jön a válasz. Úgy látom nem csak nagy sztár lett, hanem egy igazi telefon guru. Lány létemre én nem írok ilyen gyorsan.

A válaszod feldobta a napomat. Vettem a célzást, de a rajongók jót mulatnak rajtam, ha elesek, és ezek szerint te is láttál már egy párat. Csak nem titkon rajongó vagy? A koncerten kívül: interjú, dedikálás, interjú, rádiózás, reggeli műsorok, és így tovább.

-        Val, titkolnom kellene, hogy rajongó vagyok? – kérdezem barátnőmet, suttogva, hogy ne adjak okot, az elől ülő két személynek a kérdezősködésre.

-        Ezzel kapcsolatba légy vele őszinte. – összehúzott szemmel nézek rá.

-        Nem vagy vicces.

-        Nem is annak szántam. – és nem tudok neki visszavágni, de igazából nem is akarok, igaza van.

Talán visszalépsz, ha azt mondom igen? Mert igen, egy rajongóval van dolgod. De, had mondjam el, én a nyugodtabb féle vagyok, hisz nem készüllek elrabolni. Vagy talán mégis? :D Ami a hetedet illeti, én már abban elfáradtam, hogy ezt végig olvastam. Kitartás!

Valery, türelmesen ül mellettem és várja a fejleményeket, Jamie és anya velünk nem törődve beszélgetnek elől.  A telefonom újra jelez.

Van egy rossz hírem. Nem szabadulsz tőlem. Az, hogy rajongó vagy, csak még boldogabbá tesz. A kitartáshoz pedig erőt adtok TI rajongók. A tudat, hogy ezt mind értetek csináljuk, erőt ad, hogy ne tikkadjak ki, már ez első nap után. Lana mennem kell, a gép mindjárt elindul, nekem pedig el kell raknom a telefont. Hétvégén, hívlak! Vigyázz magadra! Nagyon várom, hogy újra lássalak.

Hétvégén találkozunk, és inkább te vigyázz magadra, hogy a túlfűtött rajongó társaim, ne szegyjenek szét. Szeretném, ha a hétvégén minden féle kár nélkül jönnél haza és… Várlak. Ha, történik, veled valami érdekes a héten azonnal írj!

Elraktam a telefont, és egy ideig csak néztem magam elé. Érdekes, hogy már ez a pár szöveges üzenet is milyen furcsa érzéseket kelt bennem. A tudat, hogy ő Ausztráliában, tulajdonképpen egy másik földrészen van, én meg itt, hát.. furcsa. Jobban mondva hiányzik. Pedig még csak együtt sem vagyunk. De nekem nem szabadna ezt éreznem, és már megint saját magammal veszekszek.

-        Kicsim, minden rendben? – rángat ki anya, a vívódásomból. Felnézek és a visszapillantó tükörben, két aggódó szempárt látok.

-        Persze, semmi gond. – mosolygok rá, ő pedig megnyugszik.

-        Lan! – hajol oda hozzám Valery. – Hagyd, hogy a dolgok a saját útjukon haladjanak. – úgy, mondja, hogy csak én halljam. A szívem igazat ad, az eszem tiltakozik. A legjobb barátnőm azt tanácsolja, éljek, a bátyám pedig, hogy ne okozzak saját magamnak fájdalmat, az édesanyám, pedig bár hogy döntök Harry-vel kapcsolatba támogat. Kire hallgassak? A szívedre! Mondja egy hang a fejembe, ami valahonnan nagyon mélyről szól hozzám.

Az autó megáll, mi pedig kiszállunk, és éttermek sokasága tárul elénk. Minden féle földrész, különleges ételei megtalálhatók itt. Valery, Jamei és én egymásra nézünk, majd rántunk egyet a vállunkon és úgy döntünk, elkezdjük a Queen’s Way legelején.

Körülbelül 2 és fél órával később, újra beszállunk, az autóba én pedig úgy érzem, hogy nem férek el a kocsiban, hiszen akkora lettem, mint egy bálna. És érzem, hogy egy újabb kocsikázás után, otthon ez a sok különleges étel, a vécémből fog vissza bámulni rám, darabos pép formájában. De a lényeg, hogy még egy pontot kihúzhatok a listáról hála a családomnak, Anyának, Jamei-nek és, Valery-nek.

Harry a héten betartotta a kérésemet, és minden leírt. Szó szerint mindent. Így kommunikáltunk ebben az öt napban, bár nem értettem, hogy ha írni van ideje, akkor inkább miért nem beszélünk a telefonon, de inkább nem kérdeztem rá, gondolván ő tudja. Az egyik sms-ben leírta büszkélkedve, hogy most nem ő, hanem Louis esett, egy hatalmasat Adelaide-ben, én pedig nem várva azonnal használatba vettem jó öreg barátomat, a google mellet a youtube-ot. Mondanom nem kell, hogy mikor legelőször megláttam a videót, leestem a székről akkorát nevettem. Ahogy alkalmam nyílt rá megmutattam Valerynek, is szintén fuldokolt a nevetéstől. Talán nem is az esés volt a vicces, hanem az ahogy Liam megszeppenve megállt előtte, vagy az, hogy Niall alig tudta elkezdi a szólóját, mert úgy nevetett. Elmondta, hogy Liam fokozottan ügyel az ausztrál rajongók épségére, és ennek hangot is adott twitteren, azzal, hogy kiírta, hogy mindenki vigyázzon, mert kígyók találhatóak a hotel közelében. Valamint elmondta, hogy lassan így, a nem tudja hányadik twitter kérdés után, rájött, hogy nagyon leleményes rajongóik vannak, hiszen néha olyan dolgokat találnak ki amit, ők is alig bírnak ki nevetés nélkül. A kérdésem csak annyi volt hozzá: Miért csak most jöttél rá? Az üzenetek mappám kezdett betelni, de szívem nem volt törölni a sok értelmesebbnél értelmesebb üzenetekből. Sokszor csináltam azt, hogy miután elköszöntünk egymástól, elkezdtem visszaolvasni őket, és mindig megmosolyogtatott az az egy, amiben legelsőnek leírta, hogy bizony hiányzom neki, és az igazság az, hogy nem kellett gondolkoznom, hogy visszaírjam: Te is nekem.

Péntek van én pedig, a tételek fölött görnyedek, és dolgozom kifele őket, hogy minél hamarabb meg legyek, és túl legyek rajta. Így hétvége felé, már kicsit kimerült vagyok, a sok tananyag miatt, és a kisebb rosszulléteim miatt, amik most furcsa mód egyre gyakrabban jelentkeztek. Többször meg fordult a fejemben, hogy a rosszullétek számának megnövekedése miatt, lemondom a hétvégét, de akkor mindig pont jött egy sms, ami kiverte ezt a gondolatot a fejemből. Leírom a történelem utolsó tételének utolsó mondatát, és lecsapom a tollat, és nagysóhaj közepette dőlök hátra a széken. Meg masszírozom, egy kicsit a halántékom, meg a tarkóm, és úgy döntök, ledőlök egy kicsit. Bebújok, az ágyba magamra húzom a takarómat, magamhoz ölelem a kiskoromban kapott plüss kutyámat, és lecsukom a szemem. Érzem épp, mély álomba merülnék mikor a telefonom, most számomra idegesítően kezd el csörögni. Furcsállom a zene hangját hiszen, eddig csak pityeget tudtomra adva, hogy szöveges üzenetem jött, most pedig a csengőhangom visít a csöndes szobában. Mivel lekapcsoltam az asztalon található kislámpát most csukott szemmel tapogatózok az éjjeli szekrényen, majd magam elé emelve, hunyorogva nézek a képernyőre, de amint meg látom a hívó nevét, azonnal éber leszek, és mosoly kúszik az arcomra. Lassan ez az őt betű lesz a boldogságom kulcsa. Harry. 

7.rész Legyen..

Sziasztok!

Ahogy azt Tami ígérte,ettől a résztől kezdve én is csatlakozok Hozzá,és Hozzátok.Igyekszem legalább olyan izgalmas és tartalmas részeket hozni majd,mint Ő.Természetesen mindent közösen megbeszélünk,az alapötlet is az övé.Remélem tetszeni fog nektek az én irományom is."Tetszik"eljetek,komizzatok,írjatok,ide is,oda is!:)

Jó olvasást,

Luca

Lana:

 Tegnap óta csak az jár a fejemben, hogy volt mindehhez bátorságom. A konyhában támasztottam a pultot, előttem egy bögre gőzölgő kávé. A szaga felkavarta a gyomrom, keserű volt, de megittam. Puha lépteket hallottam magam mögött, de nem volt kedvem megfordulni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy anya az, ilyen korán csak ő lehet.

- Jó reggelt-vidám hangjával megpróbálta elrejteni minden keserűségét. A szeme vörös volt és fel volt dagadva, megint sírt. Minden reggel így látom először, és ez bánt, de nem fogom meggondolni magam. Legyen akármennyi időm hátra, döntsek bárhogyan, anyát nem szeretném így látni,így megpróbáltam a lehető legfeldobottabban üdvözölni.

- Jó reggelt, anya-néhány másodpercig csak úgy álltunk a konyhában, ölelkezve.

- Min gondolkoztál annyira? Láttam, valamin nagyon törted a fejed. - magához vett egy bögre kávét, és leült velem szemben. Már kezdtem volna mondani: semmin, de minek? Nála jobban senki nem ismer, tekintete szinte belefúródott az enyémbe. Nagyon sóhajtottam és belekezdtem.

-A tegnapi napon-az utolsó kávécseppeket összefolyattam a bögre alján,és körbe-körbe öntögettem a kis mélyedésben.

- Mesélj, mi történt. - anya tini lány módjára, a kíváncsiságtól picit előredőlve figyelt.

- Valery-vel elmentünk egy kínaiba enni, és megint összefutottam a.- na, jó, mély levegő. Valószínű, hogy ez csak álom. Még mindig nem ébredtem fel. - Harry, tudod...Harry Styles. - zavartan a fülem mögé tűrtem egy tincset-tegnap elhívott, egy..randira? Nem tudom, csak találkozni szeretne velem. Én meg vele. Vagyis, Valery rávett. A lényeg, hogy beleegyeztem.

- Ez remek! Ezen gondolkoztál annyit kincsem?

- Nem tudom, jó ötlet-e.

- Ide figyelj, fiatal vagy és gyönyörű. Ez a fiú most elhívott téged, mert látni szeretne. Nem olyan bonyolult ez-kedvesen mosolygott rám, és megfogta a kezem - Ne aggódj, minden rendben lesz. Legrosszabb esetben is eltöltesz egy kellemes délutánt vele.

- Még mindig nem térek magamhoz. Harry...nem is ismer - zavartan a körmömet kezdtem piszkálni.

- Ezt úgy érted, nem tudja, hogy..- anya szemében megcsillant a felismerés.

- Igen, úgy. És nem is szeretném, ha tudomást szerezne róla, nem kell, hogy sajnáljon. Ha találkozni szeretne, az miattam legyen, ne szánalomból.

- Ez viszont már a te döntésed Lana - arca kicsit elkomorodott, de a kezemet nem engedte el. - Én nem szólok bele, de egy idő után közölnöd kell bizonyos emberekkel. Nem titkolózhatsz sokáig.

- Ezt úgy mondod, mintha egy hosszú életű kapcsolatra készülnék - keserűen felnevettem. Hiába próbáltam minél pozitívabban felfogni a dolgokat, néha nekem is átfutott néhány sötét gondolat a fejemben. Ez elkerülhetetlen volt. Nem akartam megúszni semmit, meg kell tanulnom együtt élni a betegségemmel. Mást nem tehetek.

- Kérlek, hanyagold a fekete humort-kétségbeesetten tartotta vissza anyu a könnyeit.

- Ne haragudj, csak kicsúszott a számon. - homlokon pusziltam anyut, az üres bögréket elpakoltam. - Szeretlek.

Ezzel hagytam ott őt. Ennyit tudtam kinyögni a síró anyámnak, hogy szeretem. Mert így van.

 A szobámban ültem az ágyon, és a listát nézegettem. Annyi minden van még hátra, annyira az elején járok. De mi lesz, ha nem lesz időm befejezni? Ha nem sikerül? Az utolsó percekben már úgy sem számít.

Kissé melankolikus hangulatomból néhány vígjáték, és Valery üzenetei rángattak ki. A tegnapi képeket küldözgette folyamatosan, néhány mait is küldött, amin unalmában már nem tudta, milyen őrült fejet vágjon. Jó néhány órám telt így. Csak akkor jöttem ki a szobámból, amikor Jamie hazaért. Lassan, minden sietség nélkül indultam a hang irányába, de már az ajtóm előtt állt.

- Szia, pont hozzád indultam-szorosan magamhoz öleltem.

- Hello, na, mi a helyzet? Hogy vagy? - nem volt különösképpen vidám, vagy izgatott, mégis széles mosolyra húzta a száját. Lehuppant az ágyra, én pedig mellé ültem. Idegesen tekergettem a hajam, még mindig izgulok a délután miatt. Tartok tőle, nem volt jó ötlet elsőre, rögtön igent mondani.

- Semmi különös-félszegen mosolyogtam - most egész jól vagyok. Csak elbizonytalanodtam valamivel kapcsolatban.

- Köze van a reggeli be nem fejezett beszélgetésünkhöz? 

- Igen és, nem is tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban-nem igazán tudtam,mit mondhatnék. Húztam az időt, kellemetlenül éreztem magam Jamie előtt.

Jamie nem szólt semmit. Üres tekintettel nézett felém, nem tudtam mi játszódhat le a fejében.

- Lana, én, nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne ezt már elmondtam, de a te döntésed.  Ha megbízol két találkozás után, abban a...szóval, csak érezd jól magad - nem volt megnyugtató az arckifejezése. A mosoly művi volt, és láttam rajta, hogy legszívesebben nem ezt mondaná. Sosem félt kimondani a véleményét nyíltan, pláne nem előttem. Ő is megváltozott, mint minden és mindenki. Visszafogottabb, nyugodtabb. Nem mintha eddig parancsolgatott volna, de elég jó testvérek voltunk ahhoz, hogy néha jól helyre tegyen. Ma? Mára már elmúlt benne ez a vadság, inkább utalásokkal terelget, és nem áll elém, ha hülyeséget csinálok.

- Nem volt túl őszinte - nyomtam puszit az arcára. A telefonom rezegni kezdett, és amint megpillantottam a kijelzőn Harry nevét, elállt a lélegzetem is.

- Akkor most magadra hagylak - Jamie végigsimított a hajamon, és elhagyta a szobát.

- Igen?- remegő hanggal szóltam bele, miközben bénán integettem bátyám felé.

- Szia Lana, Harry vagyok - hangjából sugárzott a jókedv, és a gyomromban lévő pillangók nem röpködni kezdtek, hanem egyenesen kitört a harmadik világháború.

- Szia - elhalt hangon köszöntem, pedig teljesen tisztában voltam azzal, hogy ki hívott.

-A mai nappal kapcsolatban hívlak, hogy..ugye nem gondoltad meg magad? - ajtócsukódást hallottam, és mintha kicsit visszhangozni kezdett volna a vonal.

- Nem, egyáltalán nem - talán ebben a pillanatban döntöttem el végleg, hogy megyek, és nincs visszaút. A hangja és a nevetése abszolút meggyőztek. Nem hagyhatom ezt ki, ki tudja lesz-e még hasonló alkalom.

- Remek, mikorra menjek érted? 5 körül jó?

- Tökéletes - a tenyerem izzadni kezdett, és hirtelen minden értelmetlen dolog eszembe jutott. Mit vegyek fel? Mit csináljak? Azt sem tudom, hogyan kéne viselkednem majd vele. -  Akkor, 5-kor

- 5-kor-hangja megnyugtató volt. Kissé rekedtes és vidám. Lediktáltam neki a címet, és miután letettük a telefont, őrült hajsza kezdődött a hajammal, a ruháimmal. Legalább negyven percet töltöttem a fürdőben, mire késznek nyilvánítottam magam. Remegtek a lábaim, úgy éreztem magam, mint akibe áramot vezettek. A megbeszélt időpont előtt nem sokkal még megigazítottam a hajamat a szobámban lévő tükörben.

Halk kopogásra lettem figyelmes, és amint megfordultam, Jamie állt mögöttem. Arcán láttam a "majd mindent el kell mesélned" mosolyt.

- Várnak lent-egy kósza tincsemet visszaigazított a helyére és a karomnál fogva vezetett az ajtó felé. A küszöb előtt megállt, és felém fordult - Csodaszép vagy. Meg sem érdemel.

- Ne mondj ilyeneket, tudod, hogy nem igaz - átöleltem, majd a továbbra is remegő lábaimon elindultam a nappaliba, ahol Harry várt. Egyszerű sötét farmerben, fekete ingben és zakóban.

  Miután kiléptünk az ajtón, hatalmas fekete autója felé irányított.

- Hova szeretnél menni? - kinyitotta nekem az ajtót, és miután beültem, gyorsan megkerülte az autót, és bepattant a kormány mögé. A listára gondoltam. Aztán rá. Édes mosolyát a gödröcskéi keretezték. Az ujjaimat tördeltem.

- Hát, van valami, ami kimaradt eddig az életemből, bár nem tudom, miért - az arcom kipirult, szinte lángolt. - Sosem láttam még Londont,úgy igazából.

- Nem?- felvonta a szemöldökét és döbbenetét újra megtörte a vigyorával - akkor ezen sürgősen változatni kell.

 Miután elindultunk, fesztelenül kezdtünk beszélgetni minden féléről. Család, barátok, ilyenek.

- Láttam, hogyan viselkedsz a gyerekekkel. Nagyon szeretheted őket - a piros lámpánál álltunk, arcát felém fordította. Hihetetlenül zöld szemei szinte belekapaszkodtak a tekintetembe.

- Nagyon szeretem őket. átrak, és ez a legnagyobb dolog. Náluk vakmerőbb embereket nem ismerek. Van, aki még abban sincs tisztában, hogyan kell számolni, de a betegségét jobban ismeri bármelyik professzornál, mégis olyan vidámak tudnak lenni.

 Nem sokkal azután, hogy továbbmentünk,lelassított az autó,és Harry leparkolt.

- Íme, az első megálló - kinyitotta nekem az ajtót, megfogta a kezemet, és segített kiszállni a monstrumból. - Hölgyem, teljes életnagyságban, a Buckingham palota.

 Elállt a lélegzetem, a hatalmas épületet megpillantva. Viszonylag távol álltunk meg, de még innen is látni lehetett mekkora.

- Ez őrület-a szám tátva maradt.

- Hogyhogy nem láttad még Londont? - andalogva közelítettünk, az őrségváltásig volt jó néhány percünk.

- Nem tudom, valahogy kimaradt az életemből. - miközben sétáltunk a kezünk folyton összeért, ilyenkor zavartan elkaptam onnan, megigazítottam az órám, vagy kerestem valami pótcselekvést.

- Itt élsz a világ egyik legnagyobb metropoliszában, egy óriási világvárosban, és nem láttad még teljes egészében? Én miután ideköltöztem, ki sem szálltam az autómból, nagyjából másfél hét után úgy ismertem Londont, mint a tenyeremet-tényleg nem hitte el, hogy így jártam.

- Sajnálom, Mr. Styles, nekem nincs saját autóm, hogy csak úgy, ukkmukkfukk körbejárjam Londont - nevetve álltunk meg a hatalmas, kovácsoltvas kapukkal szemben.

- Akkor majd ma megmutatok mindent - jobb karját lazán átvetette a vállamon, és miután végignéztük a teljes őrségváltást, gyalog indultunk tovább a St James Park felé. Mindenhol gyönyörű virágok voltak. Nem voltak túl sokan, de Harry minden eshetőségre felkészült, napszemüveget és sapkát viselt. Kerülte a feltűnést, de néhányan fel-felismerték.

- Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak, ha nem szeretnél a nyílt utcán.. - félbeszakított, mutatóiját a számra tapasztotta.

- Ne butáskodj, inkább kövess - a csuklómnál fogva a kocsihoz vezetett, és miután beült mellém eszelősen rám vigyorgott- kivégzésre megyünk.

 Ez a mondat szíven ütött, és hirtelen minden bátorságom elszállt. Fogalmam sincs,merre járhatunk,a lehető legtöbb mellékutcát igénybe vette Harry,folyton kanyarogtunk,hol jobbra,hol balra,mire már azt sem tudtam,merre van az előre.

- Nem érzed jól magad? - ideges volt, kezével dobolt a kormányon.

- Nem, csak.. hová is viszel most pontosan?- elképzelésem sem volt ugyanis.

-A Tower Bridge-hez. - olyan könnyeden jelentette ki, mintha egyértelmű lett volna az eddigiekből kiindulva.

- Áh, értem.

 Elmondhatatlanul jól érzem magam Harry mellett. Biztonságban tudhatom a jókedvem, ha vele vagyok. Nem engedi, hogy akár egy másodpercre is el tudjanak kalandozni a gondolataim, nem kell megjátszanom magam. Ennyit még életemben nem nevettem senkivel, persze Valery kivétel.

- Őrült vagy-már a vállára dőlve nevettem,alig kaptam levegőt.

-Mr. Harry Styles - felém nyújtotta a jobb kezét - örülök, hogy megismerhetlek.

- Nekem megtiszteltetés - fogtam vele kezet. Ujjainkat összekapcsolta, így tette vissza a vállaimra a kezét. A London Zoo következett, ahol szintén nem engedte, hogy ellaposodjon a hangulat.

 A nap már nem sütött annyira, az órámra pillantva láttam, lassan 7 óra. Kicsit el voltam keseredve, mert így nem jutunk el a London Eye-hoz, de megérte. Ezt a délutánt nem cserélném le semmire. Kezdek fáradni, hosszabb-rövidebb rosszullétek követik egymást.

- Lana, minden rendben? Megrémisztesz, amikor így nézel - Harry két keze közé fogta az arcom.

- Minden a legnagyobb rendben van - a mai napon már kismilliószor nyugodt meg a szervezetem, amikor ilyen közel került hozzám.

- Fáradtnak tűnsz, gyere, igyunk egy kávét - halványan rámosolyogtam és aprót bólintottam. Egy csendes kávézó utcafronti asztalánál ülve vártuk a cappuchinóinkat.

-Hihetetlen ez a város-az ablakon kifelé bámultam. Az utcai lámpák már égnek, de kifejezetten világos van. Ritka alkalmak egyike mostanában, hogy nincs egy felhő sem az égen napok óta nem zuhogott az eső.

- Még mindig nem hiszem el, hogy nem jártál sehol a sulin és az alapítvány épületén kívül - egymással szemben ültünk. Kocsi kulcsa és iratai a könyökénél, a telefonját meg se nézte, amióta elindultunk. Örültem, hogy nem a mindig elfoglalt, rohanó Harry Styles-szal vagyok, hanem "csak" Harryvel. Csodálatos ember, komolyan nem gondoltam volna, hogy ennyire önmaga, hiszen az alapítványi délutánon sem játszotta meg magát, ott is ilyen közvetlen és vidám volt, semmi sallang, csak ő.

- Ezzel fogsz cikizni egész nap? - tettetett sértődöttséggel néztem rá, arcom elég emeltem a bal kezem, tenyerem felé fordítottam, és úgy csináltam, mintha valami grófnőt bántott volna meg. - Ez abszurd!

- Na, ki is az őrült? - kezével elkapta az enyémet, és az asztalra húzta - mert azt hiszem, nem is én.

- Na, na, na, azért te sem panaszkodhatsz.

 Megkaptuk a kávékat. Sikerült valamennyire kipihennem magam, legalábbis összeszedtem annyi energiát, hogy összeszedettebben élvezhessen tovább az idegenvezetést.

- Még sötétedés előtt el kell jutnunk valami nagyon fontos helyre. - komolyan gondolta, így csak futólag kiittuk a maradék kávét a csészéből, fizetett és már ott sem voltunk.

- Hova rohansz így? - alig bírtam követni. Nem egy meghitt randi, de tökéletes eddig.

- Metrózni fogunk - kisfiús arca a mai napon beleégett a gondolataimba. Sosem akarom elfelejteni ezeket a pillanatokat, amikor derűsen néz, és rám, csakis rám néz, csakis engem figyel. Nem akarom elengedni ezt az érzést. Soha. - És mielőtt ellenkeznél, igen, muszáj.

 Néhány megállót mentünk, és a Trafalgar Square-nél leszálltunk. Amikor felértünk a lépcsőkön, elém tárult a folyton nyüzsgő tér,a hatalmas kivetítők,körülöttünk mindenhol rohanó brittek,fényképezgető turisták.

 -Ez a kedvenc részem - Harry egy pillanatnyi bámészkodást után újra elindult, én pedig követtem. Szorosan egymás mellett haladtunk,de már közel sem olyan gyorsan,mint amikor a metróhoz mentünk. A körbejárható szobor alatti lépcsőn egy utcai rajzos elé léptünk. Nem is figyeltem, mi történik. Csak ott álltunk, és Harry mindent egyszerre akart megmutatni.

-Lassíts, a végén el fog fogyni minden levegőd-próbáltam lenyugtatni, de olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek.

- Örülök, hogy mindezt én mutathatom meg neked. - a kezünk már nem is tudom, mióta van összefonódva, lehet már el sem engedtük egymás kezét amióta elértünk a Towerhez. A lépcsőn üldögélő férfi megfordította az előtte lévő papírt az állványon. Egy párt ábrázolt, egymás mellett állva, kézen fogva egymásra néznek. Annyira felismerhető volt, tagadhatatlanul mi voltunk az a "pár",  így Harry nem habozott, egy kis aprót adott a férfinak, és a képet nekem adta.

- Csak hogy legyen miről eszedbe jusson ez a nap, ha már nem vittem virágot.

- Köszönöm. Ez jobb, mint a virág. - reflex-szerűen megöleltem, még magamat is megleptem ezzel a közvetlen viselkedéssel. Lassan már azon csodálkozok, hogy megdöbbenek a saját viselkedésemen. Harry valami olyat hoz ki belőlem, amit még én sem tudtam saját magamról. Persze, eddig sem voltam egy savanyú képű lány, de vele tényleg minden más. A délelőtti énemet jól fejbe tudnám kólintani, amiért le akarta mondani ezt az egészet.

- Már csak egy dolog van hátra-kibújtunk egymás öleléséből, és egyenesen a szemembe nézett. Reméltem, hogy kimondja a varázsszót,de nem így lett. Egy teljesen üres emeletes busz állt meg a sarkon.

-A hintó előállt.

- Harry,te..- megint csak bajba kerültem a szavakat illetően.

- Kibéreltem egy buszt, gondoltam, arról jobb a kilátás, mint a Range ablakából.

 Már kezdett besötétedni, én pedig beletörődtem, hogy ma nem jutok el a London Eyehoz, mert azt csak a buszról mutatta meg Harry Mire elértünk az utolsó állomásunkhoz, London teljes esti fényárban úszott. A hidak, a hatalmas irodaházak világítása aranyhalakként úsztak a Temzén. Minden olyan gyönyörű volt. Egymás mellett ültünk, már éreztem, ahogy ujjai hűlnek, biztos már fázik, de nem engedte el a kezem, úgy fogta, mintha félne attól, hogy elveszek. Pedig ha tudná, hogy semmi pénzért nem hagynám itt most..!

 A busz hirtelen megállt a Big Ben előtt.

- Most figyelj - ahogy Harry a fülembe suttogott, leheletét éreztem a nyakamon. Azonnal kirázott a hideg, libabőrös lettem. Közelebb húzott magához, és úgy figyeltük, ahogy pontban nyolcat üt az óra.

- Ez csodáltos - arcunk szinte csak milliméterekre volt a másikétól, így elég volt halkan beszélni. A mai napon másodjára kísérelte meg a csókot, de ismét sikerült elkerülnöm. Még nem akartam, nem így akartam. Hiába volt csodálatos ez a délután, még nem éreztem azt, hogy eljött volna az ideje. Kissé csalódottan átkarolta a vállam, majd visszasétáltunk az autójához. A parkoló nem volt olyan messze, hiába éreztem azt, hogy össze-vissza cikázunk a városban, Harry bizonyára pontosan tudta, minek mi után kell következnie, hogy a végén be tudjon iktatni egy rövidebb sétát.

Az utcák nem lettek kevésbé zsúfoltak, hömpölygött a forgalom London utcáin, és csak akkor lett hézagosabb az út, amikor közeledtünk a házunkhoz. Fáradtan szálltam ki a hatalmas autóból.

- Köszönöm ezt a napot, nagyon jól éreztem magam - szégyellősen álltam Harry előtt. Nem tudtam, hova tegyem a kezem, így csak sután lógattam magam mellett.

- Én köszönöm. Örülök, hogy tetszett. - láthatóan ő sem volt jobb helyzetben nálam. Arcunk ismét közeledni kezdett, arcát két kezem közé fogtam, és megpusziltam az arcát. Egy pillanatra elkerekedett a szeme, de én is kaptam végül egyet, és megölelt.

- Jó éjt, Lana - még mindig nem engedett el. Illata bekúszott az orromba, fűszeres és citrusos egyszerre, de nem bántóan erős. Nagyon is illik hozzá.

- Jó éjszakát, Harry-nagy nehezen elengedtük egymást, és megvártam a kapuban, míg elhajt. Miután beindította a motort, még egyszer utoljára felém nézett és integetett, majd lassan elhajtott. Visszaintettem, és követtem a szememmel a fekete Range Rovert.

Levakarhatatlan vigyorral az arcomon léptem be a házba.

- Szia1 anya, megjöttem! - kicsit hangosabban jeleztem, hogy újra itthon vagyok. Az ajtónak dőlve néztem magam elé, majd anélkül, hogy levettem volna a cipőm, kabátom, felrongyoltam a szobámba.

Harry:

 Amikor elhagytam Lana-ék utcáját, félre kellett állnom. A gyomrom még mindig liftezett. Sikerült valamelyest elrejtenem, mennyire ideges voltam. Izgultam, hogy minden jól menjen. Nem is tudom mire számítottam, de Lana meglepett ezzel a Londoni városnézéssel. Semmi pucc, csak London és mi. A kezem még kicsit remegett. A hátsó ülésen lévő ásványvizes üveg tartalmát kiittam. Csak most vettem észre, mennyire ki van száradva a szám. Miután összeszedtem magam, tovább hajtottam. Halkan szólt a zene, szinte fel se fogtam, mi ment a rádióban. Minden egyes piros lámpánál oldalra pillantottam, ez alatt néhány óra alatt megszoktam, hogy mellettem van. Teljesen elvarázsolt, azon kaptam magam, hogy amióta behajtottam a garázsba, már legalább fél óra eltelt, én meg csak ülök, és nézek magam elé. Lassan rávettem magam, hogy elinduljak a lakásba. A kulcsomat sehogy sem tudtam a zárba illeszteni, az ajtó magától kinyílt.

- Louis, a frászt hoztad rám - megkönnyebbülve néztem farkasszemet legjobb barátommal.

- Nocsak - nocsak, láttalak ám.

- Nem értem, mire gondolsz - az egész délutános séta elvett egy nagy adagot az energiámból.

- Tweetek sora szól arról, hogy Harry Styles ma bizony randevún volt. El sem mondtad - úgy tett, mintha sérelmezné. - Mesélj.

- Juttasd eszembe, hogy a pótkulcsokat szedjem vissza tőled. Egyébként jó volt.

- Jó? Ennyi? - láttam, hogy nem fog békén hagyni.

- Szerintem hiányol a lakásod - egyenesen a szobám felé tartottam - Jó éjt!

- Szívesen, hogy érdeklődök - hangjában egy csepp rosszindulat sem volt.

 Miután végre megint egyedül maradtam, a telefonom felé nyúltam. Másként terveztem az est végét, de úgy érzem,erre a lányra megéri majd várni. Csak tudnám, mit írjak neki, mert muszáj lesz küldenem egy sms-t neki. Kívánjak egyszerűen jó éjszakát? Az túl egyszerű. Nyálas dolgokat meg nem írhatok, egyrészt, mert ez még csak az első randink volt, és ezelőtt összesen kétszer találkoztunk, másrészt ő nem olyan. Nem ismerem, szinte alig tudok róla valamit, mert sok mindent sikerült áthidalnia néhány kétértelmű válasszal, nem fecsegte el minden titkát. Nagyot sóhajtva fekszem be az ágyba. A házban teljes csend van. Egyedül vagyok, nincs kedvem semmihez. Olyan jó volt a délután, hogy legszívesebben újrakezdeném. Ha tehetném, már holnap reggel elhívnám valahova Lanat, de ez lehetetlen. Hisztis gyerek módjára fúrom a fejem a párnák alá.

- Nem hiszem el - szerencsémre senki nem hall, így bátran üvöltözhetek. A turné. Valahogyan muszáj megoldanom a találkozást, nagyjából egy hét múlva láthatom megint, ha minden jól megy, de nálunk soha semmi sem megy jól. Szememet összeszorítva számolok. Kilenc nap. Ennyit kell kibírnom, anélkül, hogy látnám. Legalább a hangját hallhatom, már az is több a semminél.

  Így aludtam el, telefonnal a kezemben, az sms elküldése nélkül....

6. rész  Nem várt meglepetések

Sziasztok :) 

Ahogy megígértem, itt van a következő rész, és remélem elnyeri a tetszéseteket. A hosszú kimaradásért, még egyszer bocsánatot kérek remélem, nem vesztettem ezzel olvasókat. Ne feledjétek, következőnek már Luca, az új író fog jelentkezni a 7. résszel. Akkor fog nektek bemutatkozni és mesélni magáról. Mindig fogjátok tudni, hogy kiírta az aktuális részt, mert fel lesz tüntetve. Remélem, hogy ti is annyira szeretni fogjátok, Őt és az írását is mint én :) 

Jó olvasást, és utólag Boldog Mikulást nektek :) 

Puszi Tami <3

Valery

Azóta, hogy eszemet vesztve elrohantam Lana-tól, nem tudok normálisan aludni. Azzal fekszem és kelek, hogy mégis hogyan nevezhettem eddig magam a legjobb barátjának? Ha az lennék nem tettem volna ezt meg vele, hogy amikor a legnagyobb szüksége lenne rám, ott hagyom. Ezen kattogok mióta sírva kirohantam a házukból, és már többször neki indultam, hogy elmegyek hozzá és bocsánatot kérek, de valamiért nem mertem. Akárhányszor elindultam volna, megjelent a szörnyű kép a fejembe, hogy undorodva néz rám, és becsapja előttem az ajtót, tudatva velem, hogy nem kíváncsi rám.

Hétfő reggel van. Csak a második órára kell bemennem, de én ennek ellenére félhétkor, már a kávém felett görnyedek. Úgy érzem, kialvatlan vagyok és kocsonyák lógnak a szemem alatt. Biztos, hogy szörnyen nézek ki, de ez valamiért most hidegen hagy. Inkább gyorsan magamba erőltetem a maradék kávét, és úgy döntök, elütöm azzal az időt, hogy fele se igaz híreket nézek a tévében, a nagyvilág sztárjairól. Leülök a nappaliban lévő kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Miközben várom, hogy a kép megjelenjen, betakarom magam a mellettem élére összehajtott pléddel. A tévé életre kel, én pedig megkeresem a szokásos zenecsatornát, ahol általában hét előtt egy kicsivel, jönnek a sztár hírek. Mire megtalálom, már megy a műsor promója, majd megjelenik a túlságosan is tökéletes külsővel rendelkező műsorvezető lány, és belekezd a betanult szövegébe. Unottan hallgatom, hogy Justin Bieber botrányt botrányra halmoz, Austin Mahone a volt disney sztár Selena körül legyeskedik, Miley Cyrus pedig bizzar külsővel és viselkedéssel akar vissza térni a köztudatba és bla, bla, bla. Épp kapcsolnám ki a tévét, amikor egy hír felkelti a figyelmemet.

A One Direction újra jótékonykodott. – kezd bele a műsorvezető – A fiúkról köztudott, hogy imádnak jótékonykodni. Egyszerűen nem tudnak ellenállni a csillogó szemű, apró beteg gyerekeknek. A One Direction tagok tegnap délután a Rays of Sunshine-nál, Anglia leghíresebb alapítványánál tettek látogatást, ahol több kislány kívánságát váltották valóra, csupán azzal, hogy találkoztak velük. A fiúk szóvivője elmondta, hogy a srácok nagyon jól érezték magukat, és nagyon meghatották őket a hallottak, és hogy sok kislány már ilyen fiatalon nagyon súlyos betegségben szenved. A rendezvényen volt minden, dedikálás, ének, játék ahol a gyerekek sok értékes One Direction terméket nyerhettek. Néhány szemfüles szemtanú szerint Harry, a banda legfiatalabb tagjának figyelme sokszor elkalandozott egy, az alapítványnál dolgozó lány felé, aki a hírek szerint ezt a nagyszerű rendezvényt megszervezte. –Ó, te jó ég – suttogom magamnak, amint meglátom Lana-t, ahogy a gyerekkel játszik és nevetgél. Ezt nem tudom elhinni! Hát összejött neki? A Rays of Sunshine tagja lett. Hónapok óta erre vágyik, és persze az sem utolsó, hogy azt hiszik, Harry akar tőle valamit. Nem mintha, nem történhetne meg, hiszen Lana a leggyönyörűbb lány az egész világon - Csak nem új lány van a láthatáron Harry? Mindezek ellenére tiszteletre méltó, amit a srácok tesznek a gyerekekért, és többek között ezért is szeretjük őket annyira. – Fejezi be a mondatot, én pedig kikapcsolom a tévét. Valami furcsa érzés van bennem, egyszerűen mellette kell lennem! Ahogy most újra láttam a legjobb barátomat gondtalanul nevetni, rájövök, hogy rettenetesen hiányzik. Úgy döntök, ma nem iskolába, hanem egyenesen Lana-hoz megyek, hogy bocsánatot kérjek tőle.

Lana

-        Ezt nem hiszem el! – pufogok magamba, miközben vagy már ötödére váltok pozíciót az ágyban. Szinte már idegesítően nem tudok aludni, a tegnapi emlék kavalkád miatt, ami a fejemben zajlik. Tegnap óta teljesen meg vagyok bolondulva. Örülnöm kellene, annak hogy találkoztam a srácokkal, és többet kaptam, mint egy-egy udvarias mosoly, de egyszerűen nem megy. Folyamatosan az jár a fejembe, hogy mi a jó fene volt ez tegnap, amit Harry csinált. A bemutatkozás, az hogy folyamatosan magamon éreztem a tekintetét, az, ahogy elköszönt és az, ahogy visszanézett rám, mielőtt beszállt volna az autóba. Egyszerűen nem jutok egyről a kettőre.

-        Na, jó! Ebből elég! – döntöm el, és mérgesen rángatom le magamról a takarót, és mászok ki az ágyból. Akár egy hisztis liba, úgy trappolok ki a fürdőszobába, hogy felfrissítsem az arcomat. Jól esik a hideg víz. Megtörlöm az arcomat, majd a mosdóra támaszkodva nézek farkasszemet saját magammal.

-        Lana Anderson, te hivatalon is meghülyültél. – mondom magamnak, majd lehajtom, és megrázom a fejem. Ellökve magam a mosdótól, elindulok a konyhába.

A kávém kavargatása közben is saját magammal vitatkozom arról, hogy csak beképzelem magamnak a dolgokat. A kisangyal az egyik vállamon azt mondja, gondoljak arra, ami eddig mindig is vezérelt, hogy minden okkal történik, a kisördög a másik vállamon pedig azt bizonygatja, hogy Harry semmit nem akar tőlem, hiszen biztos nem akarna egy beteg lányt a nyakába venni, amiben van igazság. Mérgesen lököm el magamtól a kávés bögrét, a bátyám pedig pont akkor ér a konyhába túlzottan hiányos öltözetbe. Csak egy feszes bokszer van rajta, a feje pedig, hát.. a párna meg nyomta az arcát, a haja összevissza áll, a borostája pedig kezd még jobban megnőni, de ő pont ettől olyan helyes. Most, hogy jobban megnéztem a bátyámat, és nem testvér szemmel néztem végig rajta, már értem, hogy a lányok miért vannak oda érte. Ha nem lenne igen csak szoros rokoni kapcsolat köztünk biztos, hogy én is akarnék tőle valamit.  Ami nagy butaság ugyan is, így is rajongok a testvéremért. Aki most értetlenül néz rám.

-        Jó reggelt! Neked meg mi bajod van? – mutat a kávés bögre felé, ami körül ott étlenkedik a kilöttyent kávé.

-        Semmi. – rázom a fejem. Jamie oda jön és megkapom a szokásos reggeli homlok puszimat.

-        Mondd el. – noszogat. A pulthoz lép, ahol a kávé is található, és elkészíti a saját ébresztő adagját.

-        A tegnapi napon gondolkozok folyamatosan.

-        Történt valami? – Jamie elhelyezkedik a mellettem levő széken, és várakozás teljesen néz rám, miközben kortyol egyet a kávéjából.

-        Épp ez a lényeg, hogy nem tudom.

-        Mi van?

-        Nem tudom, hogy történt e valami, érted? Mert lehet, hogy beképzelem magamnak.

-        Miért van egy olyan érzésem, hogy ehhez a számomra nem túl tiszta dolognak köze van ahhoz a fiú bandához?

-        Mert közük is van. – jelentem ki.

-        Na, jó Lana, létszíves! Nem kelljen már harapófogóval kihúznom belőled, hogy mi van!

-        Az van, hogy tegnap Harry, elég kétértelmű jeleket küldött felém és azóta saját magammal vívódok, hogy lássak is ebbe az egészbe valamit, vagy csak beképzelem e magamnak. 

-        Okééé.. – húzza el a szót Jamie. – Kezdjük az elejéről. Melyik az a Harry? – megmosolyogtat a tudatlansága.

-        A göndör hajú. – támasztom meg a fejemet az asztalon a kezemmel. Jamie úgy tesz, mint aki gondolkodik.

-        Igen, most már tudom melyik az. Szóval, milyen jelekről beszélsz? – csak nézek rá, mert nem tudom jó ötlet e elmondanom neki. – Mondd már!

-        Jól van, na! – emelem fel a kezemet. – Már a bemutatkozás elég furcsán indult, mert mikor kezet fogtam az összes sráccal és ő következett, olyan mélyen nézett a szemembe, hogy azt se vette észre, hogy felé nyújtom a kezemet. Az egyik bandatársának kellett megbökni, hogy észhez térjen. – tartottam egy kis szünetet, a bátyám pedig a fejével jelezte, hogy folytassam. – Aztán a rendezvény nagy részében folyamatosan magamon éreztem a tekintetét, és amikor próbáltam nem túl feltűnően rá nézni, hogy megbizonyosodjak róla, hogy beképzelem magamnak, még csak el sem fordult.  Viszont az elköszönés volt a legfurcsább, mégis a számomra legjobb. A srácok egytől egyik megöleltek, de Harry, hosszabban ölelt, és talán szorosabban is, és fülembe súgta úgy, hogy csak én halljam, hogy reméli, hogy még találkozunk. – Jamie türelmesen hallgatott, miközben egyszer- egyszer bele ivott a kávéjába. – Utána pedig, mielőtt beszállt volna az autóba, még visszafordította fejét, és egyenesen a szemembe nézett. – értem a végére, és mint egy reménytelen szerelmes két kezem közé raktam arcomat, úgy támaszkodtam az asztalon.

-        Szerintem húgi, nem képzelsz be semmit. Ha ezek valóban megtörténtek akko..

-        Mi az, hogy valóban megtörténtek? – kapom, oda a fejemet- azt hiszed, hogy csak kitaláltam? – kérdezem tettet felháborodással.

-        De hogy is! Hadd, hogy végig mondjam! Akkor Harrynek talán tényleg felkeltetted az érdeklődését, ami nem túl jó!

-        Miért?

-        Lan, egy világsztárról beszélünk.

-        Tudom – sóhajtok nagyot.

-        De akkor most mit csináljak? – Jamie már épp szólásra nyitotta a száját, amikor csöngettek.

-        Maradj, majd én kinyitom. – rá mosolygok, ő pedig feláll és ajtóhoz sétál. Kinyitja, azonban nem látom ki az.

-        Szia Jamei. – hallom meg Valery hangját, mire oda kapom a fejem.

-        Szia Valery. Hát te?

-        Lana-hoz jöttem itthon van?

-        Persze, gyere csak be! – Jamei arrébb áll az ajtóhoz, és Valary beljebb lép, és találkozik a tekintetünk. Legjobb barátnőm, vagy inkább volt legjobb barátnőm, már nem tudom, bűntudatosan néz rám. Jamei becsukja az ajtót, és közelebb jön. – Hagylak titeket beszélgetni majd később befejezzük a beszélghetést. – jelenti ki, miközben megszorítja Valery vállát, aki hálásan rá mosolyog. Jamie felkocog a lépcsőn, mi pedig ketten maradunk.

-        Ülj le. – intek a szék felé. – Kérsz valamit inni? – kérdezem.

-        Nem köszönöm.

-        Miért jöttél Valery?

-        Azért, hogy bocsánatot kérjek, és elmondjam, mennyire hiányzol. – rám emeli a tekintetét, amibe most könny gyűlik össze.

-        Nekem is nagyon hiányzol Val, de addig nem vagyok hajlandó megbocsájtani, amíg el nem magyarázod, hogy miért rohantál el aznap.

-        Egyszerűen csak feldühített, hogy még egy olyan komoly dologban is azzal a hülyeséggel jössz, hogy minden okkal történik, és hogy újra a pénzt raktad előtérbe, és inkább nem mész bele a kezelésbe.

-        Valery, végre egyszer figyelj arra, amit magyarázok neked!

-        Te meg végre azt vedd észre, hogy mit éreznek a körülötted élők! Bele gondoltál már abba, hogy milyen iszonyú nehéz a családodnak és nekem elfogadni a döntésedet. Lan, nem megy egyik napról a másikra, de te mégis mindenkitől azt vártad, már az nap este, hogy mosolyogva álljunk a döntésedhez. – emeli fel a sírástól rekedtes hangját Valery, én pedig csak mosolyogva nézek rá.  – Most meg mit nevetsz? – választ nem adva állok fel, és ölelem magamhoz, ő pedig szorosan ölel vissza.

-        Hiányzott, az okoskodásod. – jelentem ki, mire felnevet. Elhúzódok tőle, és rá nézek.

-        Meg bocsájtasz nekem?

-        A legjobb barátom vagy! Persze, hogy megbocsájtok – mondom neki egyértelműen.

-        Tudod hányszor indultam neki, hogy eljövök hozzád?

-        Nem – rázom a fejem – nem tudom. És most mi vitte rá a csinos kis lábaidat, hogy el gyere?

-        Benne voltál a tévébe.

-        Hogy mi? – hangom legalább két oktávval lett magasabb Valery meg csak nevet rajtam.

-        Bizony. Ma reggel benne voltál a hírekbe, és a tegnapi rendezvény, amit állítólag te hoztál össze.

-        Ó. Te. Jó Ég. – tagolom az egyetlen szót, ami most eszembe jut. Én? A tévébe? Ne már!

-        Akarod tudni mi volt még benne?

-        Akarom tudni?

-        Szerintem nem ártana. – mondja nevetve Valery.

-        Ne kímélj. – ismét két kezem közé ejtem az arcom, és támasztom meg az asztalon, így várom barátnőm mondandóját.

-        Nos, az ottani, idézem „szemfüles szemtanúk” szerint Harry figyelme sokszor elkalandozott egy ott dolgozó lány felé, és ekkor mutattak téged. – mutat rám. Hitetlenkedve nézek rá, ő pedig együtt érzően bólogat.

-        Jesszusom! – sóhajtok fel.

-        Miért vagy ennyire kiakadva?

-        Valery, tudod te milyenek, az örült One Direction rajongók? Egyáltalában nem olyanok, mint mi ketten. – Valery szintén él, és hal a srácokért, de ő is a tisztes keretek között. – Jobbak, mint az FBI! – hadonászok a kezemmel mint, aki egy legyet vagy akármilyen bogarat próbál el hessegetni maga körül. – Lehet, hogy már most kint állnak a ház előtt! – jelentem ki az abszurd, de mégis teljesen elképzelhető ötletet. Felpattanok az asztaltól, és azonnal az ajtó melletti ablakhoz rohanok, és lassan elhúzom a függöny, de a ház előtt csak a szél fújdogálja el a lehullott faleveleket. Hátam mögül hallom, hogy barátnőm nagyon jól mulat rajtam, ami rám is hatással van. Rá nézek, és végül elkezdek én is nevetni saját butaságomon.

-        Nem hiszem, hogy így bejutottam volna, ha fotósok vagy az örült rajongók állnának oda kint.

-        Valóban nem.

-        Lan, elmeséled, hogy ez az egész mégis, hogyan történt? – Valery kérdése után elgondolkoztam, és rájöttem, hogy meg kell Valerynek is mutatnom a listát, hogy megértse.

-        Elmesélek mindent, de előtte meg kell mutatnom valamit. – Valery kérdőn nézett rám. – Ülj, le a kanapéra addig én lehozom.

A lista a nappaliban elhelyezett asztalon hevert, én pedig Valery-vel a kanapén ülünk, és már túl voltunk egy-egy bögre teán, miután elmeséltem neki a lista történetét, hogy rögtön azután álltam neki megírni miután ő elrohant. Elmondtam neki, az iskolát, az előre hozott érettségit, és hogy tulajdonképpen magán tanuló státuszba kerültem, ekkor Valery a listára hivatkozva kitalálta, hogy ő is levelező tagozatra kéreti át magát, hogy tudjon nekem segíteni. Azonnal rá vágtam egy határozott nemet. Nem lenne jó ötlet, ha Valery nem járna be az iskolába, hiszen még így is, hogy nappali tagozatos, képes sokszor a délutánjait eltölteni azzal, hogy tanulás címszó alatt, a laptopját rárakja a tankönyvekre, és úgy bújja a gépet. Végül ezzel ő is egyet értett. Elmeséltem neki, elejétől a végéig az alapítványnál történteket, egybe véve a tegnapi nappal. Valery szájjal sokszor tátott szájjal nézett rám. Kikértem az ő véleményét is arról, hogy kell e figyelmet tulajdonítanom Harry viselkedésének. Valery persze rögtön adta alám a lovat, hogy bizony Harry viselkedése tegnap nem volt véletlen, de ennek ellenére se voltam még meggyőzve.

-        Val, nem is tudom.

-        Minden annyira nyílván való, de te mégis itt ülsz, és akkora feneket kerítesz ennek az egésznek. Annyit agyalsz, hogy szinte már bele fájdul a fejed.

-        Most mégis mit kellene csinálnom?

-        Lana! Figyelj! Nem akarok bogarat ültetni a füledbe, hiszen ki tudja, hogy találkoztok e még, de mégis Harryről beszélünk. Arról az emberről, akire titkon, felnézel és odaáig vagy.

-        Tudom. – értek vele egyet, hiszen kár lenne bár mit is tagadni. Miközben én érdekesebbnek találom a melegítőnadrágomból kiálló szálat, közben Valery magához veszi a listát, elkezdi olvasgatni.

-        Figyelj! – felé kapom a tekintetemet és kérdőn nézek rá. – Mi lenne, ha most ezt a témát hanyagolnánk, és elmennénk egy kínai étterembe. Úgy látom valaki meg akar tanulni pálcikával enni, és nálam alkalmasabb személy nincsen arra, hogy megtanítson. – felcsillan a szemem.

-        Átöltözök, és már mehetünk is!

Fél óra múlva már úton is vagyunk, és egymásba karolva igyekszünk London állítólagosan legjobb kínai éttermébe. Próbáltam rá venni Val-t, hogy nekem meg teszi egy egyszerű olcsó kínai is, de hajthatatlan volt. Szerinte nekem csak is a legjobb jár, amivel persze én nem értettem egyet, ő pedig bele kezdett a szokásos érveléseibe. Erről tudni kell, hogy az évek hosszú sora alatt sem tudtam olyan szintre fejleszteni az érvelésemet, hogy egyszer az enyém legyen az utolsó szó. Egyszóval mindig alul maradtam. Menet közben, miden féléről beszélünk. Elmeséli, azt az egy hetet, amíg nem voltam mellette, kibeszéljük a mellettünk elhaladó helyesnek vélt srácokat. Amikor már majdnem az étteremnél vagyunk, észrevesszük, hogy legalább egy 10-12 fős sikítozó lány csapat tolong az étterem bejárata előtt. Kérdőn nézünk egymásra, de mivel egyikünk sem tudja, mi történik, így csak megrántjuk a vállunkat. Közelebb érve azonban észreveszem, hogy több lány is cd-t szorongat a kezébe.

-        Látod, milyen cd van nálunk?

-        Igen látom, de most jelen pillanatban bármennyire is szeretnék én is oda állni, valakinek itt meg tanulnia pálcikával enni, és ebben semmilyen tini csapat, és ha jól látom testőr nem akadályozhat meg. - Valery megragadja kezem és maga után húz. Szikrákat szóró szemek kereszttűzébe vág át maga után húzva engem. Azonban a bejáratnál egy hústorony áll.  Valery mit sem törődve vele próbál bemenni, viszont nem nagy meglepetés, hogy a hústorony megállítja.

-        Sajnálom, de nem mehetsz be. – közli monoton hangon. Valery felhúzott szemöldökkel néz rá.

-        Miért is nem?

-        Amiért a mögötted álló lányok sem.

-        Na, ide figyelj! A barátnőm és én, majd’ éhen veszünk, és nem vagyunk másra csak, hogy degeszre ehessük magunkat a jó kis kínai kajával. Mi nem tartozunk ehhez a megörült csapathoz, szóval vagy arrébb állsz és beengedsz, vagy esküszöm, hogy ott haraplak, csíplek, és rúglak, ahol csak érlek. – Határozottan ijesztő, de elszánt, és ezt a hústorony is látja. Csodák csodájára arrébb lép épp annyira, hogy mi ketten bemehessünk.

Az étterem csodálatos. Minden annyira modern, ízléses, és drága. Tisztában voltam vele már akkor, amikor elindultunk, hogy valószínű, hogy az én pénztárcámnak, jóval drágább lesz, de Valery evvel kapcsolatba is győzött ellenem. Ma mindent ő áll. Hiába próbáltam meg győzni arról, hogy egy egyszeri alakalomba nem fogok „belehalni”. De Valery nem veszi túl jó néven a poénomat, és szúrós tekintettel néz rám. A szikrákat szóró szemei láttán, inkább nem vitatkozom vele.  Az étterem berendezése, és ízlése leköti a figyelmemet, és észre se veszem, hogy már a pultnál állunk, és elfeledkezek arról is, hogy talán Ő is itt van.

-        Hova szeretnél ülni? – körbenézek az étterembe, és a lehetőségek tárháza nem túl nagy. Két szabad hely van. Egy közvetlen az ablaknál, és egy szinte mérői pontossággal az étterem közepén, amit a pincérek és a vendégek folyton kerülgetnek.

-        Üljünk az ablak melletti asztalhoz.  – Nem igazán van kedvem ahhoz, hogy mindenki mi asztalunk körül rohangáljon.

A kínai származású (feltételezem én) pincér oda kísér minket az asztalhoz, helyet foglalunk, és a pincér kinyitva lerakja elénk az étlapot.  A tekintem akaratlanul is az árakra siklik, és a sejtésem be igazolódik. Az árak nevetségesen magasak. Próbálok ezzel nem foglalkozni, de nem igazán tudom megérteni, hogy egyszerű szezámmagos csirke, miért kerül ennyibe.

-        Te mit szeretnél enni? – Valery az étlap fölött kukucskálva néz rám.

-        Valami olyat, amibe sok a csirke.

-        Akkor kérj mindenből egy keveset. Én szerintem valamelyik sült tészta fajtát választom, csak még nem tudom melyiket.

Végül mind a kettőnknek sikerül választani. Valery valóban a sült tésztánál maradt, csirkével, zöldséggel és valamilyen nagyon furcsa nevű szósszal. Én pedig megfogadtam Valery tanácsát, és mindenből kértem, egy nagyon kicsit adagot. Egyfajta Lana féle vegyes tálat kértem, és persze kértünk hozzá pálcikát is, hogy az ne maradjon el, amiért ide jöttünk. Miközben várjuk, hogy kihozzák az ételeket, beszélgetünk.

A pincér elénk rakja a rendelt ételt, és a pálcikákat, amivel mindjárt meg kell birkóznom.  Valery és én is kibontunk egy-egy becsomagolt evőpálcikát.

-        Először is azt tanuld meg, hogyan kell meg fogni. – Valrey hozzáértő szakértelemmel mutatja, hogyan fogjam a két újam közé a kínai evő eszközt.  És csodák csodájára sikerül leutánoznom.

-        Meg van! – mutatom fel a kezem, és büszke fejet vágok.

-        Akkor most enni is próbálj meg vele. – nevet Valery. – Meg mutatom. – két úját használva mozgatja az eszközt, majd egy egyszerűnek tűnő mozdulattal a két pálcika közé vesz egy csirke falatot, majd a szájába rakja. – Ennyi. Te jössz. – jelenti ki.

-        Nagyon egyszerűnek tűnik, de engem ismerve, nem fog össze jönni. – Lassan, módszeresen nyitom szét a pálcikát, és a csíkra vágott csirke hús megfogásáig el i jutok, de ahogy bekapnám, a falatot a hús darab azonnal visszaesik a tányérra. Valery az orra alatt kuncog, miközben többszöri próbálkozás után sem sikerül, a folyamatos evés.

-        Ez nekem nem megy! – Mérgembe lerakom az egyik pálcikát, majd a másikat beleszúrom a húsba, és úgy emelem a számhoz.

-        Lana? – Hallom meg a hangot, amit ezer közül is felismernék, és megérzek egy érintést a vállamon. A falat a pálcikával együtt a számba marad, miközben hátra fordulok, és felnézek a személyre, aki az előbb megszólított. Itt van az a fiú, akit tegnap alig akartam elengedni, az a fiú, akiről a fél délelőttöt átbeszéltük Valeryvel, és hirtelen lejátszódik az agyamba a beszélgetés, és rájövök, hogy Valery egy boszorkány. Mindig minden úgy van, ahogy ő megmondja. Most pedig egy a számból ki logó pálcikával nézek rá. Velem egyetemben barátnőm sincsen jobb helyzetben, mert az ő keze is megakad miközben a falatot tenné a szájába.

-        Szia, Harry. – ennyit tudok kinyögni, amit talán nem is lehet rendesen hallani, mert az agyam nem jut el odáig, hogy vegyem ki a pálcikát a számból. Barátnőm sincsen jobb helyzetbe, a keze megállt a levegőbe, és szerintem perpillanat lélegezni, sem lélegzik. Az előttem álló fiú megereszt egy Harry féle mosolyt, tudtunkra adva, hogy viccesen nézünk ki. A mai napom tele van meglepetéssekkel.

Harry

A srácokkal, ma szabadnapunk van, de nem akarunk mindannyian a házban dögleni, így megbeszéltük, hogy elmegyünk valahova enni. Niall szokásához híven, azonnal rávágta, hogy menjünk a Nandos-ba, de leszavaztuk, mondván, hogy annyiszor ettünk már ott, hogy lassan nekünk is csirke szárnyunk nő. Sok ötletezés után, végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk kínait enni, csak a változatosság kedvéért, hiszen a munkánk velejárója, hogy sokszor épp, hogy csak egy szendvicsre, vagy gyorskajára van időnk. Nem mintha egy nyilvános étterembe, nyugodtan tudnánk enni, de nem zárkózhatunk be a házba azzal a kifogással, hogy „úgy is letámadnak a rajongók”.  

A biztonság kedvéért, azért megkértünk a biztonsági csapat egyik tagját, hogy jöjjön értünk, mert nem lehet tudni, hogy az ételek elfogyasztása után, ki tudunk e jutni majd az étteremből.

Az autó leparkol az étterem előtt, és a bejutással, nincs is semmi probléma, de úgy tizenöt perc elteltével, az étterem előtt már egy legalább 10-12 fős lány csapat gyűlik össze. Mire jó a twitter, ha nem arra, hogy ha meg látsz egy „hírességet” azonnal csiripelni kezd, hogy hol található meg. Így 3 év elteltével is még el szoktam gondolkodni azon, hogy a rajongóink, hogyan tudnak ilyen gyorsak, lenni. A biztonsági őrünk azonnal teszi a dolgát. Feláll, és kimegy az étterem elé, hogy a túlfűtött lányok, ne tudjanak be jönni. Bár meg kell hagyni, hogy ez egy nyilvános étterem, és kibe járkálhatnának, csak, hogy ez a „néhány lány” pont a legfiatalabb kategóriába tartoznak, akik még nem igazán tudják kezelni a helyzetet. A srácokkal kicsit megnyugszunk, ahogy látjuk, a hústornyunk jól helyt áll, és poénkodás, és beszélgetések közepette, folytatjuk a viszonylag nyugodt délutáni kajálást.

A beszélgetésünk arról folyik, hogy már szeptember van, és lassan vége a Take me home turnénak, és újra hosszabb ideig itthon lehetünk, nem csak így pár napra, mint most. Épp szóba kerül a legútibbi esésem amit Niall hoztunk össze, mikor egy találékony rajongó azt kérte a twitter kérdésbe, hogy keringőzzünk, aminek végül az lett a vége, hogy az én két ballábamnak köszönhetően a földön kötöttünk ki. Louis lassan már visítva röhög, én pedig lehajtott fejjel mosolygok. Az étterem ajtaja csilingelve jelzi, hogy valaki bejött rajta, és valamilyen oknál fogva, érdekelni kezd ki lépett be. Az étterem hátsó részében vagyunk, de még így is felismerem az arcot, amit tegnap óta nem tudok kiverni a fejemből. Azt a jellegzetesen gyönyörű hosszú barna hajat, ami most egy egyszerű lófarokba van felfogva. Rá nézek Niall-re a szememmel jelzem, hogy nézzen az ajtó felé. Szőke barátom is felismeri a Lana-t azonban jobban leköti a figyelmét a másik lány, aki vele érkezett.

Kivonom magam a beszélgetésből, és szinte már semmit nem fogok fel belőle. Figyelem, ahogy a pincérrel beszélnek, majd leülnek az egyetlen ablak melletti asztalhoz, és elkezdenek válogatni az ételek között. Gondolom én. Egy kis idő után leadják a rendelést, és pincér sietve távozik. Nézem, ahogy belemerülnek a beszélgetésbe, és csak akkor hagyják abba, amikor a pincér ismét oda megy hozzájuk, de már a karján ott vannak az ételek. Kis idő elteltével, erőt veszek magamon, és felállok azzal a céllal, hogy oda megyek.

-        Mindjárt jövök. – közlöm a srácokkal, akik egyszerre néznek rám kérdően.

-        Hova mész? – kérdezi Louis teli szájjal.

-        Randire hívok egy lányt.

Ezzel ott hagyom, őket, és elindulok. Miközben egyre közelebb érek hozzájuk megüti a fülemet, hogy valamin nagyon kacagnak, nekem pedig Lana csilingelő nevetését hallva, kicsit alább hagy a bátorságom. De már nincs vissza út.

-        Lana? – a vállára teszem a kezem, ő pedig megdermed, és a barátnője keze is meg áll a levegőbe, és úgy néz rám, mintha nem e világi lennék. Úgy látom, egy rajongót ismerhetek majd meg a személyébe.  Lana felnéz rám, és ahogy látom, éppen annyira meg lepődött, mint a másik lány, mert neki pedig a szájába maradt az evőpálcika.

-        Szia, Harry. – egy ideig néz rám, majd mintha derült égből villámcsapásként feleszmélt volna, kikapja a szájából a fa evőeszközt, és feláll. Látszik rajta, hogy nem tudja, hogy most mit csináljon, viszont bennem mélyről újra elő jön a „bátor srác” és megölelem.

-        Ki gondolta, volna, hogy rögtön másnap találkozunk. – mosolygok rá, miután eltávolodok tőle.

-        Ó, igen. Tudod mindenképp magakartam tanulni kínai pálcikával enni, és a barátnőm vállalkozott rá, hogy megtanít. – mutat a velünk szembe lévő lányra, aki szinte már kezd lilulni, mert nem vesz levegőt. – Harry ő itt a legjobb barátom Valery, aki éppen magától készül megfulladni.  Valery –szól rá erélyesebben. A lány feleszmél, és látom rajta, hogy próbálja magát összeszedni.

-        Szia, Harry. – az asztalnál ülve integet, és látom, hogy többre nem képes.

-        Szia, Valery. – mosolygok rá biztatóan, végül kapok tőle egy csodaszép mosolyt. Elképesztő, hogy még a legjobb barátja is milyen szép.

-        És sikerrel jártál? – fordulok Lana-hoz aki most értetlenül néz rám. – Evőpálcika. – emlékeztetem.

-        Ja! Nem. Ahogy láttad, odáig jutottam el, hogy egyesével szurkáltam fel a csirkét a pálcikára. De! Nem adom fel. Meg kell tanulnom.

-        Miért olyan fontos, hogy meg tanuld? – kérdezem értetlenül.

-        Mert.. – kezd bele a mondatba, de nem fejezi be. – Lényegtelen, csak egy egyszerű elhatározás.

-        Értem. – először furcsán nézek rá, de nem foglalkozok ezzel. Erőt veszek magamon, és végbe viszem azt, amiért ide jöttem. – Lana, azt szeretném kérdezni, hogy lenne e kedved velem valahová eljönni? -  Le sem tagadhatná, mennyire meglepődött a kérdésemen. Az arcára van írva. A lelkesedésem kezd alább hagyni, ahogy látom a bizonytalanságot a szemébe és az arcán. Végül az asztal másik oldalán ülő Valery megköszörüli a torkát és mind a ketten felé kapjuk a tekintetünket. Valery amolyan „mit gondolkozol ennyit?”  fejjel néz rá, Lana meg elneveti magát.

-        Igen, lenne kedvem. – Válaszolja mosolyogva. A szívemről egy hatalmas kő esik le, aminek a puffanását, csak én hallom.

-        Remek. Mit szólnál a holnaphoz?

-        Azt hiszem a holnap jó lesz.

-        Meg adod a számod, hogy holnap fel tudjalak hívni?

-        Persze. – Miközben Lana a számot diktálta, én pedig beírtam a telefonomba, azon járt az agyam, hogy hova vigyem holnap? És persze, azon hogy igent mondott. A számcserét, azzal fejeztük, be hogy a biztonság kedvéért megcsörgettem a számot, és megnyugodtam mikor megszólalt az asztalra helyezett telefonja.

-        Akkor holnap hívalak, de most vissza kell mennem, mert magamon érzem, nyolc szempár kíváncsi tekintetét. Ne haragudj. – húzom el szégyenlősen a számat.

-        Ugyan, nincs semmi gond, menj csak. – megnyugtató, őszinte mosoly ül ki az arcára.

-        Köszönöm. – mondom, miközben magamhoz vonom.

Ennek a lánynak a közelsége egyben megnyugtat, és olyan érzelmeket kelt bennem, amivel nem tudok mit kezdeni.  Közben az is érzelmeket vált ki belőlem, hogy karja körbe fonja a derekam. Fél szemmel látom, hogy Valery-nek egy szeretett teljes, baráti mosoly jelenik meg az arcán. Végül elengedjük egymást, és elkövetem azt a hibát, hogy bele nézek azokba a gyönyörű mély barna szemekbe, és mélyen legbelül érzem, hogy bizony innen nem lesz vissza út.