28. rész 

Megadom magam

Sziasztok! 
Meghoztam az új részt, és tényleg túl teljesítettem magam, mert igen hamar hoztam. Értékelitek, ugye? Mondjátok azt, hogy igen :3 
Komolyra fordítva a szót, szeretném ha tudnátok pontosan két rész, és egy epilógus van hátra.
Tudom, hogy elrontottam azzal, hogy nagyon hosszú ideig nem írtam részt, és így azt a pár kommentelőt is elveszítettem, akik eddig írtak nekem. De most tényleg arra kérlek titeket, hogy ebben a hátralevő négy részben legyetek velem, és mondjátok el mit gondoltok így a történet vége felé közeledve. :) 
Kitartás a hétre, ha nem figyelitek hamar elmegy :) Jó olvasást. <3

Lana

Ébren vagyok, de még az is fájdalmat okoz, hogy kinyissam a szemem. A fejem leírhatatlanul fáj, csukott szemmel is érzem, hogy forog velem a világ, és nem tudom eldönteni, hogy hánynom kell vagy mégse. Próbálok erőt venni magamon, és kinyitom a szemem. Bántja még az a gyér fény is, ami beszűrődik a redőny rései között. Nagy nehezemre esik, de fordulok egyet az ágyban, hogy rálássak az ajtóra. Pont mikor visszahelyezem ólom súlyú fejemet a párnára, az ajtó nyílik és Harry lép be rajta, kezében egy pohárral, amelyben valami sárga folyadék van. Talán narancslé. 

- Jó reggelt - mosolya szelíd, hangja lágy. Közelebb jön hozzám és leteszi az éjjeli szekrényre a poharat és a másik kezéből egy gyógyszert, miközben én felülök. Fölém hajol, és apró, lágy puszit ad a homlokomra. 

- Neked is jó reggelt. - leül mellém és a kezembe adja a poharat és a gyógyszert. 

- Hogy vagy? 

- Pont úgy érzem magam, ahogy meg érdemlem egy ilyen felelőtlen döntés után. Szarul. - Beveszem a gyógyszert és leöblítem a hideg narancslével. Jól esik a hűs folyadék, az amúgy is kiszáradt számnak és torkomnak. 

- Nem csodálom. Egy egész üveg vodka még egy meglett férfi ember szervezetét is meg viseli, hát még a tiedet. - végig simít arcomon. 

- Hát még az enyémet. - mondom halkan. 

- Tudod, hogy értettem.

- Igen tudom. - mosolygok rá. - Mikor feküdtem le? Egyáltalán, hogy kerültem ágyba? 

- Én hoztalak fel, és fektettelek le. Nem emlékszel semmire? 

- Csak arra nem, hogyan kerültem az ágyamba. Csodával hatásos módon, a vodka mennyiségétől függetlenül, emlékszem arra amiket mondtam neked. - bocsánat kérően nézek rá. - Sajnálom, amit a fejedhez vágtam. Nem is értem miért mondtam azt, amit. Hiszen nem tudnám elviselni, hogy mással legyél míg élek. 

- Lana, miért ittál tegnap? - testével teljesen felém fordul, és látom az arcán, hogy választ vár, de már nem vagyok olyan bátor, mint tegnap, mikor az alkohol hatására megeredt a nyelvem. Olyat mondtam, amit józanan soha nem mondtam volna el. - Szerintem ismered azt a mondást, hogy részeg ember mindig igazat mondd. Nem véletlenül mondtad tegnap azt, amit. - csak rántok egyet a vállamon, nem tudom mit mondjak. - Beszélj! - állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. - Lana, ne zárkózz el tőlem. Kérlek. - a kezemért nyúl, és megfogja. Sóhajtok egyet, és úgy döntök, ideje abbahagynom a hallgatást. 

- Karácsony óta rágódtam már ezen. - nem nézek rá, az ujjait piszkálom. - Abban a három napban, mikor mindenki együtt volt, és mindenki körülöttem volt, akkor jött fel bennem ez az érzés, hogy én valójában már nem akarok elmenni. De te is nagyon jól tudod, hogy ezt sosem mondtam volna el, de tegnap mikor haza értem, rám tört a rosszullét. És ahogy már tegnap is mondtam, kellett valami, ami enyhíti a fájdalmaimat, de ezzel több kárt okoztam mint hasznot. Ha nem hozom meg ezt a rossz döntést, akkor most nem kellene arról beszélgetnem veled, hogy valójában, mar régóta azt érzem, hogy élni akarok, hogy nem akarom itt hagyni a családom, a barátaim, és főként téged. Egyszerűen már nem tudok eltekinteni attól, hogy folyamatosan romlik az állapotom. Hetek óta az a gondolat foglalkoztat, hogy mi lesz, ha én már nem leszek. És ekkor mindig feljön bennem egy régi emlék, vagy történik körülöttem valami, ami csak erősíti ezt az érzést. 

- Kicsim senki sem tud teljesen biztos lenni abba, mikor azt a döntést hozza, hogy a szerettei érdekében inkább elviseli a fájdalmakat és szépen lassan távozik az életből, hiszen mindig van valami, amiért csak még egy kicsit maradni szeretne. Igen, vannak olyanok és mindig is lesznek, akiknek a betegségén nem lehet segíteni, de neked még van rá lehetőséged. - Harry kétségbe ejtően higgadtan beszél. És a tegnapi hülyeségem miatt megint témánál vagyunk. 

- Harry, kérlek ne kezdjük ezt megint. 

- Ember legyen a talpán, aki ki tud rajtad igazodni. Miért csinálod ezt? 

- Ez nálam elvi dolog Harry. Nem várhatom és nem is fogom elvárni, hogy milliókat költs rám. Hiszen miért is tennéd? 

- Annyira fel tudsz bosszantani ezekkel a kérdésekkel, amikre nyilvánvalóak a válaszok. - felpattan az ágyról, és elkezd fel alá mászkálni,miközben ideges túr bele a hajába. - Mert szeretlek téged, az életemnél is jobban, és nem akarom, hogy itt hagyj, úgy, hogy tudom segíthettem volna rajtad. Mikor fogod fel már végre? 

- Harry, kérlek hagyjuk most ezt abba. Nem vagyok olyan állapotba, hogy ezt megvitassam veled. Megint. - kérlöen nézek rá. Arcának kemény vonásai másodpercek alatt változik meg, és újra ez együtt érző Harry van velem. - Gyere ide. - szólok hozzá szelíden, és a fejemmel aprót biccentek magam felé. Harry lemondóan megrázza fejét, de az a sexy fél mosoly ott játszik a szája sarkában. Leül mellém az ágyra, de nem elég közel, hogy elérjem. Tudom mit művel. Azt várja én tegyem meg az első lépést, hiszen most én adtam okot arra, hogy a bocsánatáért hízelegjek. Mindig is olyan embert voltam, aki nem félt elvállalni ha hibázott így most sem tétovázok, kibújok a takaró alól, és az ölébe mászok. Ez alatt a néhány hónap alatt olyan picire zsugorodottam össze, hogy gond nélkül elférek, így összekuporodva a karjai között. Nyakába fúrom az arcom és apró csókokat hagyok finom és selymes bőrén, aminek olyan jó illata van. Harry ösztönösen billenti oldalra a fejét, közben keze megtalálja helyét a derekamon, és magához szorít. - Ne haragudj rám, kérlek. - súgom a fülébe. Felém fordítja arcát, és homlokát lassan az enyémnek dönti. Keze felsiklik arcomra, hüvelykujjával simogatja fáradt arcom. Bele hajtom fejem az érintésébe, behunyom a szemem, majd megérzem ajkaimon az ő ajkainak ízét. Lassan finoman csókol, amolyan felvezető módon. Nyelve lassan siklik át, és hívja táncra az enyémet. Kezem automatikusan fonódik nyaka köré, ezzel közel tartva magamhoz, neki pedig már mind két keze az arcomon van, így tart a helyemen. A tempó egyre gyorsabb és hevesebb lesz, és pozíciónk is megváltozik. Úgy helyezkedem, hogy a két lábam, Harry két combjánál legyen, és mind ezt úgy, hogy el sem szakadok tőle. Csak úgy faljuk egymást és nem tudom meg tudok e itt állni. De végül kettőnk közül Harry az, aki lassan, de elhúzódik. Mellkasa szaporábban emelkedik és süllyed. 

- Hogy lehet, az hogy veled még egy egyszerű csókolózás is észtveszejtő? - arcom pirosba borul, és szégyenlősen rántok egyet a vállamon. - Gyere menjünk reggelizni, mert ha tovább itt maradunk, így ebben a pózban, nem biztos, hogy tudok magamon uralkodni. - feláll velem együtt az ágyról, lábaim azonnal dereka köré fonódnak. 

- Mi van akkor, ha nem is akarom, hogy uralkodj magadon? - gyors csókot adok a szájára, és újra ránézek. 

- Lana, másnapos vagy, és enned kell. Talán később tehetek valamit, az ügy érdekében. - Le rak a földre, én pedig sértődötten fonom össze magam előtt a karjaimat. - Ne duzzogj! - szól rám nevetve. Kinyitja előttem az ajtót, de mielőtt elindulnánk lefelé, oda fordulok hozzá. Kérdően felvonja szemöldökét. 

- Hazz, ígérem később még visszatérünk a korábbi témára. 

- Rendben. - mosolyog rám. Mondhatnám, hogy ugyan az a mosoly néz rám, mint ami szokott, de most olyan furcsa. Valami nem stimmel. Olyan nyugodt. 

- Gondolom, anya és Jamie mindent tud, igaz? - kérdezem lefelé menten a lépcsőn. Harry vigyorogva bólint. Jót szórakozik magában rajtam. Biztos élvezni fogja, mikor felváltva szidnak majd. Sóhajtok egyet, és próbálom felkészíteni magamat arra, hogy végig hallgassam mennyire felelőtlen voltam tegnap. Az igazat meg vallva dühít egy kicsit, hogy Harry elmondta anyuéknak a tegnapit. Miért nem maradhatott ez köztünk? 

A konyhában meglepő módon anya a reggelivel szorgoskodik. Nem mintha nem csinált volna még ilyet, de mostanság nagyon szoros a munkabeosztása, nem volt erre ideje, és meglep, hogy a szabadnapját ezzel tölti. 

- Szia, anya. - félénken köszönök, és azt várom, hogy felhúzott szemöldökkel fordul majd felém. 

- Jó reggelt kicsim, hogy aludtál? - arcán mosoly ül, sugárzik belőle a jó kedv. Semmi jelét nem látom annak, hogy egy kicsit is mérges lenne rám. Mi a fene?  

- Aludtam már ennél jobban is. - gyanakodva nézek rá, a hangomon is lehet érezni. Leülök és rá nézek Harry-re, aki csak ránt egyet a vállán, de nem tudja elrejteni, azt ahogyan a szeme mosolyog. Lemaradtam valamiről? 

- Kérsz reggelit, édesem? - határozottan idegesít, hogy meg sem említi a tegnapot. 

- Egyenlőre csak egy teát innék. - mosolyogva bólint, és előveszi a bögrémet, amiből minden reggel inni szoktam. 

- És te Harry drágám, ennél? Sonkás tojás készítettem. 

- Köszönöm Delia, elfogadom. - a szemem a két ember között jár. Furcsák, több, mint furcsák. Amikor épp rá kérdeznék mi ez a nagy jó kedv, a bátyám jelenik meg. Arcán látszik jól aludt, és amint meglát mosolya a füléig szalad. 

- Jó reggelt hugicám, hogy vagy? - hátam mögé lép, átkarolja két kezével a vállamat és arcon puszil. 

- Elvagyok köszönöm. - van itt valami, amit én nem tudok? - Na jó, mi folyik itt? - egyszerre néznek rám, úgy mintha elkáromkodtam volna magam. 

- Miről beszélsz? - kérdezi meg mindig mosolyogva Jamie. 

- Arról, hogy tudom, hogy tudtok a tegnapi akciómról, mégis mind a kettőtöknek, pontosabban hármótoknak olyan jó a kedve mintha megnyerte volna a lottót. Arra számítottam, hogy majd felváltva hallgatom, ahogyan leszidtok. 

- Kislányom, elmúltál 18 éves. Vagy már annyira felnőtt, hogy meg tudd ítélni mi a jó és mi nem. - tipikus anyai válasz.

- Különbem is, van minek örülnünk, igaz Harry. - oda kapom a fejem, pont akkor mikor Harry szótlanul rázza a fejét. Mikor rám néz úgy mosolyog, mintha nem történt volna semmi. 

- Lemaradtam valamiről? 

- Elmondtad már neki? - anya kérdően néz Harry-re, nekem pedig összeugrik a gyomrom, mert tudom ennek nem lesz jó vége. 

- Elmondani, mit? - hangom ideges lesz, ahogyan én is. 

- Anya, szerintem jobb lesz, ha most kettesbe hagyjuk őket. Sok sikert Harry. 

- Kösz. - morcosan szól Jamie után, és látom anya együtt érző tekintetet. Mi folyik itt? 

- Hallgatlak. - fordulok vissza Harry-hez. 

- Kicsim, ne legyél ideges. 

- Elkéstél, már az vagyok. Szóval? 

- Közöljem kerek perec, vagy hallani akarod az elejét is? - tényleg valami komoly dologról lehet szó, ha Harry ennyire húzni akarja az időt. 

- Kicsim, kérlek. Ne szórakozz. - látja rajtam, hogy nem vagyok vevő a viccelődésre. 

- Tegnap, miután lefektettelek aludni, pont akkor érkezett meg anyukád, majd rá pár perccel később pedig Jamie. Mivel egyedül voltam oda lent, kénytelen voltam elmondani mi törtét mikor felőled érdeklődtek. Anyukád először kétségbe esett, és ez miatt véletlenül kicsúszott a számon az, amit tegnap mondtál. 

- Te elmondtad nekik? 

- Kérlek, ne legyél rám mérges ez miatt, és hadd mondjam végig. - fel emelem a két kezem. Harry pedig folytatja. - Delia kiborult, mert hagyta, hogy rávedd arra, hogy ne tegyen semmit a gyógyulásod érdekében. Jamie pedig csak vigasztalta és én is, de nem tudott megnyugodni. És ez az egész tegnapi dolog, csak még jobban megerősítette a döntésemet, amit már akkor meghoztam, mikor ki jelentetted: Nem akarsz meg halni. Szóval, annak tudatában, hogy rémesen pipa leszel rám, mindent elintéztem. 

- Hogy érted azt, hogy minden elintéztél? 

- Beszéltem az orvosoddal, aki minden elérhetőséget megadott, hogy feltudjam venni a kapcsolatot a New Yorki klinikával. Beszéltem velük, és még tegnap elutaltam a kezelés költségét. Ma reggel pedig lefoglaltam a repülő jegyeket. - érzem a vér felforr az ereimben, az arcom tűz forró lesz a dühtől. Mi a picsa? 

- Hogy mit csináltál? - mérgesen állok fel a székről, ami felborul a lendülettől. 

- Kicsim, kérlek. Nyugodj meg. 

- Ne becézgess itt engem, és ne kérj arra, hogy nyugodjak meg. A kurva életbe Harry. - soha nem beszéltem vele még ilyen hangosan, és főként nem ilyen csúnyán. Mielőtt olyat mondanék, amit megbánnék faképnél hagyom és felrohanok a szobámba. 

- Lana várj. Beszéljük meg. Hallod? - kiabál utánam, és azt is hallom, hogy követ. Becsapom előtte az ajtót. Tudja, hogy betud jönni, de inkább kint marad és onnan szólongat. - Kicsim. - mégis mi a fenét gondolt? Hogy majd tapsikolva a nyakába ugrok? Talán nem egy nyelvet beszélünk? Mit nem lehetett azon megérteni, hogy nem akarom, hogy Ő fizesse ki? Erre meg aljas módon, kihasználva a tegnapi állapotomban elejtett mondatot, mindent kifizet. 

- Lana. - az ajtó nyílik, és hosszú, már túl hosszú göndör tincsit látom meg először. De most még ez sem enyhít dühömön.  

- Be ne merj jönni. Hallod Styles, maradj kint. - de ő csak bejön és be is csukja maga mögött az ajtót. 

- De bejövök Anderson, és ezt meg fogjuk beszélni. - Mi az isten? Azt hiszi, majd elvicceljük az egészet? Anderson? Soha nem hívott így.   

- Mi értelme lenne? Úgy sem figyelsz arra, amit mondok. 

- Te vagy az egyetlen ember, akire igazán figyelek. 

- Ó, tényleg? Akkor mi volt ez az akciód tegnap? Tudod ez nem volt tisztességes. Sőt inkább aljas húzás volt. 

- Végre elmondtad azt, amit valójában érzel. Persze, hogy meg ragadtam az alkalmat Lana. - mind ketten egyre dühösebbek leszünk. Hangunk egyre hangosabb. 

- Nem beszéled a nyelvet Harry? Vagy nem fejeztem magam ki elég világosan már a legelején, hogy nem akarom a pénzed? Nem akarom, hogy te fizesd ki a kezelésemet? 

- Ha nem én akkor ki tette volna meg? Anyukád, akinek szigorú utasításba adtad, hogy ne merjen semmit sem tenni? Akitől szemrebbenés nélkül elvárnád, hogy végig nézze, ahogy a lánya, aki a világot jelenti neki, meghal? Nem gondolod, hogy nem az volt az aljas dolog, amit én tettem tegnap, hanem ez? Hogy ezt el várod attól az embertől, aki életet adott neked? A testvéredtől, aki végig nézte, ahogyan felnősz? A legjobb barátodtól, aki minden szarban ott volt veled? Eddig próbáltam szépen a tudtodra adni, hogy ez önzőség, de most hogy aljasnak nevezel engem, miközben te ezt műveled a családoddal, az igazan fel dühít. 

- Harry Edward Styles, ez övön aluli volt. - könnyek szúrják a szememet. 

- Nem ez az igazság Lana. 

- Ha ennyire rossz embernek tartasz, mi a fenét keresel itt? Miért vagy velem? Miért fizettél ki milliókat? - nem tudom vissza fogni magam, üvöltök. Nem akarom megvárni a választ. Elindulok az ajtó felé, de Harry nem engedi, hogy kinyissam. Megragadja a csuklóm, és neki nyom az ajtónak. Két makacs bolond néz farkas szemet egymással, és ahogyan bele nézek, a most méreg zöld szemébe, meg érzem kettőnk között azt a különös mágneses vonzalmat, ami már az elejétől fogva jelen volt köztünk. Szinte kézzel fogható. Most jövök rá arra, hogy Ő is ugyan olyan akaratos mint én. Homlokát az enyémnek dönti, és ahogyan megérzem bőrét az én bőrömön  hirtelen eltűnik a haragom, ahogyan Ő is megnyugszik egy kicsit. 

- Azért, mert szeretlek. Halálosan szerelmes vagyok beléd. Olyan szinten, ha látni lehetne, vagy csak leírni, visítva rohannál el tőlem, mert nem bírnál el ennyi szerelmet, mint amit én érzek irántad. Miért vagy ennyire makacs? - suttogja. 

- Már én magam sem tudom, miért nem akarom ennyire. Nem tudom elmagyarázni. Talán ettől olyan kiszolgáltatottak érzem magam. - Harry hátrébb lép, és úgy néz le rám. 

- Ettől nem leszel kiszolgáltatott Lana. Egyszerűen csak úgy kellene fel fognod, hogy segített neked az az ember, aki a világon mindennél jobban szeret. - Lehajtom a fejem, de ő két keze közé fogja, és felemeli. - Képtelen vagyok arra, hogy meg barátkozzak azzal a gondolattal, hogy egyszer nem leszel már velem. Ezért tettem, amit tettem. Kérlek, kicsim utazzunk el. Hadd gyógyítsanak meg.  - tenyerébe hajtom a fejem. Mégis, hogyan mondjak neki nemet, mikor így néz? Mikor így beszél hozzam, és főként úgy, hogy mindenben igaza volt. Minden igaz volt, amit néhány perccel ezelőtt a fejemhez vágott. Hogyan mondjak úgy nemet, hogy már én is teljesen biztos vagyok abban, hogy nem akarom elmenni, még élni akarok. Vele együtt. 

- Rendben. - kimondom mielőtt teljesen végig gondolhatnám. Harry szeme felcsillan, és tudom nincs mit tenni: Megadom magam.

27. rész

Sometimes you up, sometimes you down

Sziasztok drágáim!
Meghoztam nektek az új részt, és szerintem nem tartott olyan nagyon sokáig. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. Már nem sok van vissza a történetből, sőt!
De addig is, jó olvasást nektek. :)
Puszi Tami :)

Lana 

Minden szót, betűt hozzám intéz, nekem énekel. Senki másra nem néz csak rám, mélyen a szemembe, nyomatékosítva, hogy hogyan érez irántam. Az utolsó hang is gyönyörűen jön ki a torkán, betöltve az arénát, én pedig lélegezni is elfelejtek. Mosolyog, mert látja arcomon, hogy a dal a várt hatást váltja ki belőlem. A könnyek csak folynak arcomon, a szívem ki akar szakadni a helyéről, olyan hevesen dobog. Harry teljesen elfelejti, hogy vége van a koncertnek, nem hallja, hogy a többiek már elköszöntek, csak áll ott. Észre sem veszi, hogy rajta kívül már nincsen senki a színpadon. Csak nézünk egymásra, az aréna a sikoltásoktól hangos. Végül Liam veszi észre, hogy csak négyen távoztak a színpadról, és vissza rohan, hogy lerángassa szoborrá vált barátját, és a rajongók jót kacagnak a jeleneten.
- Föld hívja Lana-t, vegyél már levegőt. - rángat meg egy kicsit Valery.
- Val, te is hallottad a dalt, vagy csak képzelődtem? - bugyután mutogatok a színpad felé, olyan vagyok, mint aki nem tiszta.
- Persze, hogy hallottam. Ezt a dalt neked írta.
- Beszélnem kell vele!
- Reméltem, hogy ezt a következtetést vonod le - hallom, ahogy a hátam mögött nevet. A többi barátnő is utánam kiabál, hogy hallgassak a szívemre, és talán most már én is tudom, hogy végre ezt kellene tennem.

A nyakamban logó Everywhere felirat miatt senki nem állít meg, és talán azért, mert Harry miatt ismernek. Paul elmélyülten konzultál az aréna dolgozóival, de mikor elhaladnék mellette pont felém pillant, és sietségemet látva, a mosoly körbe fut az arcán. Összehúzott szemmel, gunyoros mosollyal válaszolok. Elérek a folyosóra, ahol az öltözőik vannak, de mielőtt megkeresném Harry-t, bekopogok Zayn-hez.
- Tessék. - félénken dugom be a fejem a résnyire kinyitott ajtón. Éppen személyes holmijait pakolja össze a sporttáskájába. Felpillant rám, látja, hogy engedélyt kérek arra, hogy tényleg bemehessek. Abba hagyja a pakolást, és teljes testével felém fordul.
- Nézd Zayn, totálisan megértem az okot, amiért haragszol rám. Valószínű, hogy fordított helyzetben, én is ugyan így tennék. Nem akarlak fárasztani a részletekkel, hogy miért tettem azt, amit, hiszen sokszor még én magam sem tudom. Egyszerűen csak a bocsánatodat kérem, mert szörnyű a gondolat, hogy haragszol rám. Ne haragudj rám, kérlek.
- Valójában nem rád haragudtam, hanem erre az egész helyzetre, az életre, hogy ilyen igazságtalan. Az életre, amiért egy olyan ember életet követeli, aki megérdemelné, hogy akár a 100 éves kort is megélje, egy olyan ember oldalán, mint Harry. Mindig is bennem volt ez a harag, és a döntésed csak olaj volt a tűzre. És tudom, hogy messzire mentem, nem gondolkoztam, mielőtt beszéltem, szóval megbocsájtok, ha te sem fogsz rám haragudni, amiért előbb járt a szám, mint hogy gondolkodtam volna.- A mosoly akkora az arcomon, hogy összes fogamat látni lehet.
- Istenem, de szeretlek. - szorosan magához ölel. - De most helyettem inkább a göndört ölelgesd, oké? - kicsit eltol magától és az ajtó felé biccent. Bólintok, és már ajtón kívül vagyok.
Természetesen, Harry öltözője a folyosó végén van, és mikor oda érek, az Ő hangját hallom, ahogyan kétségbe esetten magyaráz valakinek.
- És mi van, ha ez a dal sem fogja megváltoztatni ezt az egész rohadt helyzetet? Niall, ha nem lesz újra velem, én abba beleörülök. Hallod? Fehér zubbonyban fognak elvinni a pszichiátriára - a szám elé kapom a kezem, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Haver, nyugodj már le. Valery azt mondta, hogy Lana beszélni akar veled, csak azt nem tudom, hogy hol van. Szerintem eltévedt idefele jövet. Még ez is mutatja, hogy két bugyuta egy pár - ezt viszont már nem tudom szó nélkül hagyni. Nem vágom ki az ajtót, csak szépen lassan kinyitom.
- Lana - Niall úgy néz rám, mintha semmi nem történt volna, miközben természetesen egy chipses zacskó tartalmát tömi magába. Harry pedig felcsillant szemekkel néz rám.
- Ne jó pofizz itt nekem zabagép, hallottam, mit mondtál az előbb - vigyorog rám, mint valami idióta. Elnevetem magam. - Az az egy szerencséd, hogy van igazság abba, amit mondtál - félénken ránézek Harry-re, akinek kivirul az arca.
- Oké, akkor szerintem én most megyek, és megkeresem a saját barátnőmet, mert titeket látva kedvet kaptam, ahhoz, hogy addig csókoljam Őt, ameddig csak tudom. Sziasztok. - akár egy gyerek, ki szökdécsel az ajtón.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy végre tisztába tegyem a dolgokat. - nem nézek a szemébe, összekulcsolt kezeimet érdekesebbnek találom.
- Lehet, hogy az mind kettőnknek jót tenne. - félénken felpillantok rá. Halvány mosoly ül ki arcára, és a reményt látom megcsillanni a szemeiben. - De szerintem nem az öltözőm a legmegfelelőbb hely erre.

Mikor Harry kinyitja előttem házának ajtaját egy furcsa érzés tőr fel bennem valahonnan mélyről. Mintha az előszoba régi ismerősként üdvözölne, pedig kényelmetlenül kellene éreznem magam. De még sem teszem. Mint korábban most is bekúszik orromba a kanapé bőr huzatának, a márkás fa, és a mosott ruha illatainak keveréke. El sem tudom képzelni, hogy uralkodott itt akkora rendetlenség, és olyan iszonyú szag, mint amilyet Valery leírt nekem. A kabátom leveszem a fogasra rakom, és a cipőmet is a megszokott helyre. Nem merek megfordulni, azt pedig végképp nem merem, hogy rá nézzek. Így inkább egyenesen a kanapéhoz sétálok, és leülök. Az emlékek úgy rohamozzák meg elmémet, mint egy hadsereg a lerombolásra szánt várat. Érzem mint tódul a vér az arcomba, és hó fehérből hogyan leszek paprika piros. Harry látja a pírt az arcomon, és ajkát beharapva tartja vissza a nevetést, miközben Ő is helyet foglal mellettem. Nem szólunk, csak várunk. Végül szükségét érzem, hogy megtörjem a hallgatást.
- Tudom, hogy sok mindent meg kellene magyaráznom, és az öltözőben könnyebbnek is tűnt, de most nem tudom hol kezdjem.
- Magyarázd el, miért gondolod úgy, hogy az mind kettőnknek jobb, ha külön vagyunk.
- Már a kapcsolatunk elején tudtam, hogy nem lesz jó, ha túl közel engedlek magamhoz - ismét nem nézek a szemébe, lehajtott fejjel intézem hozzá a szavakat, és megint érdekesebbek hófehér kezeim.
- Miért? - közelebb húzódik, állam alá nyúl, és feljebb emeli fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Mert már akkor tudtam, hogy rohadtul fogsz hiányozni. Tudtam, ha engedek, akkor annyira foglak szeretni, hogy függni fogok tőled. És ezt az én állapotban nem szabadott volna engednem, hogy megtörténjen. De megtörtént. Beléd szerettem. Olyannyira, hogy minden napom veled kezdődött és végződött. Minden egyes átkozott nap itt voltál - ujjammal megérintem a halántékomat. - És itt - a szívemre teszem a kezem. - Bár itt sokkal korábban helyet kaptál, de akkor még nem is ismertél. - mély levegőt veszek. - Függők tőled Harry. Az elmúlt egy hétben minden nap arra gondoltam, hogy mit meg nem adnék, ha még egyszer rám néznél, azokkal a gyönyörű szemekkel, amitől a testem megtelik élettel. Te lettél a fájdalmam, és a gyógyszerem. És ez megrémisztett. A fájdalmam, mert amikor nem voltál velem rosszabbul lettem, és a gyógyírem, mert a ma este után, most úgy érzem magam mint egy egészséges lány, aki nem küzd egy halálos betegséggel. Mint egy egészséges fiatal lány, aki szeretni akarja azt a fiút, aki írt róla egy dalt, és elénekelte nem tudom, hogy ezer rajongó előtt. - a könnyek megállíthatatlanul folynak arcomon. - Gyönyörű lett a dal, és a tartalma ráébresztett arra, hogy hozzám tartozol. Még ha csak egy kevés idő is adatott meg nekünk. Szeretlek Harry Styles, és akkor is szeretni foglak, ha már elmentem.
- Kicsim. - hangja rekedtes, és mint mindig, kivéve, amikor nem, a tettek beszélnek helyette. Arcomra simítja kezét, közelebb húz magához, és megcsókol. Csókjában az elmúlt napok összes fájdalma, hiánya benne van és a szerelem, amit irántam érez.

Aznap este hosszú idő után először éreztem úgy, jó döntést hoztam. Akkor egyikünk sem aludta túl magát, és persze másnap úgy néztünk ki, mint a rosszul mosott zoknik, de azt az éjszakát semmiért nem cserélném el. Újra a karjaiban lenni, mellette ébredni, leírhatatlan érzés volt. Szerintem nem túlzok azzal, ha azt mondom, már a kapcsolatunk elejétől fogva úgy ragaszkodtunk egymáshoz, mint két mágnes, aminek  egymásra való hatását semmisé akartam tenni, de tény, hogy sokáig úgy sem ment volna. Az ezt következő napok, hetek, hónapok csak még szorosabban teltek. Minden újra a régi volt, de mégis mindig volt valami új. A ruhák újra vissza kerültek a szekrényekbe, és Harry falán a képek újra helyet kaptak. Persze mind ez most egy nyálas, régi módi tündérmesének tűnik, ahol mindig minden Happy End. Valóban az lehetne, de inkább egy modernebb kiadásban, ahol nincsen szép befejezés. 
Minden jól alakult. A karácsony meghitt, családi körben telt. És itt a család szó alatt azt értem, hogy három nap, három helyen. Nálunk, Harry-nél, és egy külön One Direction karácsony, ahol mi, a barátnők, a testőrök és természetesen a fiúk. El tudjátok képzelni, hogy akkor azon a karácsony estén milyen boldog voltam? Szeptemberben még csak a fantáziálásaimban létezett az hogy: Harry és Lana. És akkor? Ott ültem egy asztalnál a megmentőimmel( természetesen, amiről még mindig nem tudnak), Sophie-val, Eleanor-ral, Perrie-vel. Azokkal, akikre felnézek, és kitalált twitter név alatt mindig megvédtem őket. Paul-lal és a testőrökkel, akiken anno annyit nevettem, hogy sokszor nem bírnak a srácokkal. Ott ültem Harry mellett, hallgattam a felhőtlen beszélgetést, és mind ez csak úgy rohamozta meg az elmémet. És akkor indult el bennem az a folyamat, ami ellen küzdöttem és nem akartam elfogadni, mert tudtam, ha teret engedek ennek, csak magamat hazudtolom meg. És itt jön a minden jónak van egy rossz vége is. Annyira emésztett a tudat, hogy kezdett mindent megmérgezni. 
Az állapotomat nem lehetett megállítani. Napról napra, mindig egy kicsit romlott, de a sorstól megkaptam azt a lehetőséget, hogy legyen ki elterelje a gondolataimat. Viszont egy idő után kezdett nem hatni rám Harry közelsége. Nem lettem vidámabb, de szomorúbb se. Természetesen próbáltam titkolni Harry előtt, hogy megint úgy érzem, semmi sem jó. Nem tudtam elmondani neki, hogy mi van a háttérben, mert a büszkeségem nagyobb volt, de a titkom kezdett egyre jobban felülkerekedni rajtam, majd végül legyőzött, és robbantam, mint egy bomba. 

2015. Február 

Új év, új turné, új megbeszélések. Harmadik napja, hogy Harry interjúról, interjúra jár. Meguntam, hogy a lakásában legyek egyedül, így mikor ma reggel elindult, a helyszínre, ahol ugyan arról faggatják, csak máshogy megfogalmazva, megkértem, hogy tegyen egy kitérőt, és vigyen haza. Szerelemmel teli csókkal köszönt el, és szavát adta, hogy amint vége a mai kikérdezésnek, siet haza hozzám.
Azonban nem lettem előrébb azzal, hogy haza jöttem, mert se Jamie, se Anya nincsen itthon, úgy hogy csöbörből vödörbe estem. A hangulatom nyomott, a tompa fejfájás az idegeimmel játszik. Olyan mintha egy mázsás súly ülne a fejemen. Gyengének érzem magam, az izmaim szintén topán fájnak. a táskámban kezdek el kutatni, a reggeli gyógyszerem után. Némi megkönnyebbülés fut át rajtam, mikor megtalálom, hogy nem hagytam Harry-nél. Azonban mikor nagy nehezen, kissé remegő kézzel leveszem a tetejét, a műanyagüveg teljesen üres. Egyszerre esek kétségbe és leszek ideges. Valamivel el kell terelnem a gondolataimat, vagy kell valami, ami enyhíti egyre jobban erősödő fájdalmaimat. A konyha pulthoz ülök, és töröm a fejem azon, vajon mit tehetnék. Nem tudom miért, a tekintetem a polcra téved, és észre veszem azt, amit nem kellene. Nem tudom honnan jön a késztetés, és egyáltalán, hogyan jutok el arra az elhatározásra, amire, de megteszem. Felállok a székről, a szekrényhez megyek, és leveszem a polcról. Még érintetlen, senki nem ívott belőle, így amikor nagy nehezen lecsavarom a kupakot, meg csap a szesz már igen csak érett, erős szaga. Elfintorodom, de valamiért mégis beleiszom. A torkom kaparja, az arcizmaimat összehúzza a vodka erőssége, végig folyik torkomon, és eléri végső célállomását. Enyhül az égető érzés, és újra iszom az üvegből, és a második korty már nem annyira szörnyű. Érzem, ahogyan a szesz kezdi elérni a hatását, minél többet iszom belőle. Az arcom felforrósodik, és csodával hatásos módon érzem, hogy enyhülnek fájdalmaim. Eddig soha nem hittem el, mikor a bátyám azt mondta a vodka nem csak arra jó, hogy berúgj, hanem egy kis időre csillapítja a fájdalmakat. Az elmém ameddig még nem ködös tudom, hogy a fájdalmaim csak addig szűnnek meg, amíg az alkohol a véremben van, és uralja a testem. Soha nem hittem volna, hogy egyszer egymagamban fogok ülni, vagyis inkább állni, és egy egész üveg vodkát fogok a kezemben tartani, aminek a fele már hiányzik. Nem csak fájdalmaimra van hatással a szesz, hanem az érzelmeimet, a gondolataimat is felerősíti. Mindent, amit mélyen magamban eltemetek.
Elindulok az emeletre, a vodkás üveg még mindig a kezemben, és ahogyan haladok felfelé tovább kortyolgatom. A hirtelen mennyiségű alkoholtól a biztos lábakon való járás most nem jön össze. Fogalmam sincsen miért, csak megyek, és a bátyám szobájába találom magam. Felkapcsolom a villanyt, és csak állok és nézek. Mélyen beleszippantok a levegőbe, és a büdös pasi szag megtölti az orrom, amitől más undorodna, nekem mégis öröm. Ingatag járással elbotorkálok az ágyig és leülök a szélére. Nézem a szekrényt, végig simítok az ágynemű huzaton, az íróasztalán uralkodó káoszt szemlélem. Végül pásztázó tekintetem az ággyal szemben lévő falon állapodik meg. A falon, ahol az összes emléke, emlékünk megtalálható. Jamie mindig minden pillanatot szeretett megörökíteni. Emlékszem mindig csúnyán néztem rá, amikor egy nem várt pillanatban készített egy fotót. De hát mit is tehettem volna? Lány vagyok, fontos, hogy jó fotó készüljön rólam. De most jelen pillanatban hálás vagyok azért, hogy ezek a fotók, amik most velem szemeznek, elkészültek. Mióta kiderült, beteg vagyok egyre jobban kezdek hinni abban, hogy a sors tudja mit csinál. Felállok az ágyról, kicsit megszédülök, de visszanyerem egyensúlyom, és a képekhez lépek. Rengeteg kis kori képet rakott fel rólam Jamie. Van olyan ahol mind a hárman rajta vagyunk. Anya, Jamie és Én. Könny tódul a szemembe, és remegő kézzel simítok végig a képeken. Akkor még minden jó volt, most úgy érzem csak egy hatalmas teher vagyok, de mégis a gondolat, amit hetek óta próbálok elnyomni magamban erősebb, és ez az érzés még több könnyet csal a szemembe. Az önfeledt mosoly, amit Jamie arcán látok, rettenetesen fog hiányozni, de persze ezt sosem vallanám be neki, hiszen így is rengeteg fájdalmat él meg miattam, és anyáról még nem is beszéltem. Arról a nőről, aki életet adott nekem. Aki ápolt, mikor beteg voltam, aki, mikor apa elment minden este azt súgta a fülembe: Én mindig itt leszek neked. 
Ingatagan átbotorkálok a saját szobámba. Hűvösnek érzem, olyan idegen, és egyedül érzem magam benne. Csak azért, hogy még szarabbul érezzem magam, a saját képeimet kezdem el nézegetni, ahol  többségben Harry-vel vagyok. A mosolya, a szeme, és az egész arca. Annyira fog hiányozni. A képre nézek ahol megcsókol, és még most is a számon érzem szájának édes ízét, tudatlanul simítok végig a számon. A következőn szinte a mellkasába fúrom magam, mert nem akartam, hogy megörökítse a reggeli ébredésünket, ránézek arra, ahol a hátam mögött állva hajol le hozzám, és puszit ad az arcomra, és én meglepetésemben csak szégyenlősen lejjebb hajtom a fejem, és mosolyogva fogadom az apró puszit, arra a képre tekintek, ahol a fejemre teszi a kezét, és felhúzott orral, és kinyújtott nyelvvel pózol én meg csak mosolygok, és montázsra, ahol "ahogy esik, úgy puffan" alapon csináltuk a képeket.
Úgy döntök, lent jobban fogom magam érezni. Elindulok lefelé, de lécső egy egész magas lejtőnek tűnik. A kezem elfehéredik, úgy szorítom a lépcsőkorlátot, hiszen rettenetesen szédülök.
A nappali a legjobb hely ara, hogy még mélyebbre süllyedjek ebbe a lehetetlen állapotba. Egy külön polc áll rendelkezésemre, ami telis-tele van kis kori képekkel. Az emlékek megrohamozzák elmémet, minden eszembe jut  a gyerekkoromból. Oda pillantok, arra a sarokra, ahol a karácsonyfát minden évben felállítjuk. Még most is érzem a fenyő friss illatát, anya szentvacsorájának ínycsiklandozó illatfelhőjét, a mézeskalács édes aromáját. A csomagok a fa alatt, a télapózokni a kandalló felett. Meg sem tudom számolni hányszor loptam el Jamie zokni tartalmát, mert én egy este alatt magamba tömtem az összes csokoládét. Az üres csokis papírt mindig a párnám alá dugtam, és ez buktatott le folyton, amikor azt hazudtam: Nem én voltam. 
Soha nem tanultam a hibámból, és ha tehetném még egyszer elkövetném ezt a hibát. A kanapé felé tekintek, és eszembe jutnak a téli estéken elővett társasok, Jamie csalásai, és a harcok, amik a csalásaik miatt kialakult köztük. És persze én folyton alul maradtam. Elveszi minden erőm, érzem lassan kiszáll a testemből. Le kell ülnöm, a kanapé van legközelebb. Leülök, és csak meredten bámulok magam elé. Eltekintek az asztal felé, ahol a félig üres üveg tekint rám, de nincsen erőm felállni és elmenni érte, pedig érzem, jobb lenne ha legurítanám az összeset. Vajon Harry mit fog szólni, ha ide ér?

Harry

Fáradtan ülök be az autóba, hiszen teljesen leszívta az agyamat az interjú. Az elmúlt három napban szinte ugyan azokra a kérdésekre válaszolok. Minden nap, máshogy megfogalmazva a kérdés, és az én válaszom. Miért nem tudnak valami újat kitalálni? Veszek egy mély, tisztító lélegzetet, hagyom, hogy megtöltse a tüdőmet, és kifújom. Beindítom az autót, és amilyen gyorsan csak megy, már ki is hajtok a parkolóból. Bekapcsolom a rádiót, mert a zene és a vezetés, így egyszerre, megnyugtat. A lámpák nekem kedveznek, így viszonylag hamar parkolok le Lana háza előtt. Jelen pillanatban nem vágyom másra csak arra, hogy hozzábújjak, és mellette feküdve pihenjek egyet. Kiszállok az autóból bezárom, és a bejárati ajtóhoz sétálok. A kulcsomat előhalászom a kabátzsebemből, kinyitom az ajtót, belépek, és halkan becsukom magam mögött az ajtót. Igaz nem elég halkan, mert egyszer csak félig meglátom Lana arcát, ahogyan felpillant. A kanapén fekszik, és mikor meglátja, hogy én vagyok, kissé ügyetlen mozdulatokkal feltornázza magát ülő helyzetbe.
- Szia szépség. - leveszem a cipőm, de annyira szeretném őt üdvözölni, hogy a kabátot el is felejtem levenni. Odasétálok hozzá, és leguggolok elé.
- Hát, szia. - beszéde furcsa, tekintete fátyolos. - Milyen volt az interjú? Különbözött valamiben is a többitől?
- Három napja ugyan azokat a kérdéseket hallgatom. Szerinted ennek van értelme? Unalmas volt az egész - nevetve mozdulok hozzá közelebb, és megcsókolom. Ekkor megérzem, az okot, amiért Ő most ilyen furcsa. Az alkohol tömény szaga az orromba kúszik, annyira erős, hogy szinte már ettől én is részeg leszek. - Hú, de ahogy érzem, te nem unatkoztál - megtörlöm a szám, mert érzem rajta a vodka keserű ízét. Leülök mellé, de Ő feláll, és elsétál előttem. Követem a tekintetemmel, a pult felé megy. Járása lassú, és bizonytalan. Érzem, ennek nem lesz jó vége.
- Lana-nak, a napja nagyszerűen telt - az üveg felé nyúl. Egy kézzel akarja felemelni, de nem megy neki, így két kézzel emeli fel, de még így is remeg a keze. Tölt az üveg mellett elhelyezett pohárba, a vodka már csak negyedig van. Félig háttal van nekem, így csak félig látom arcát.
- Kicsim, mi a baj? - próbálom a lehető legnyugodtabban kérdezni, de közben a szívem a torkomban dobog, mert félek, újra ki kell majd sétálnom az ajtón. - Rosszul érzed magad?
- Nem, minden a legnagyobb rendben. A leépülésem a megfelelő tempóban halad. Ne aggódj miattam. - szájához emeli a poharat, amit szintén két kézzel kell fognia. Iszik az alkoholból, de még mindig összehúzza arcizmait annak ellenére, hogy már ennyit megívott.
- Lana nem tudom, miért döntöttél úgy, hogy a vodka jó megoldás, de szerintem már eleget ittál belőle. Csaknem megittad az egészet egyedül.
- Elárulom az okát egyetlenem. Vagyok olyan szerencsés, hogy elfogyott a gyógyszerem, amivel nem is lenne baj, csakhogy olyan rohadt szarul érzem magam, hogy nem mertem autóba ülni, és elmenni a gyógyszertárba. Szóval kellett valami fájdalomcsillapító. Csak sajnálatos módon az alkoholnak van egy másik mellékhatása is. De hisz neked ezt tudnod kellene, nem? Te miért ittál akkor éjjel, mikor olyan részeg voltál, hogy nem tudtál megállni a lábadon? - újra iszik az italból.
- Lana, kicsim elég lesz. - most már én is felállok és lassan közeledek felé.
- Csak te gondolod úgy, hogy elég.
- Kicsim. - szólongatom.
- Mégis mi a jó fene fogott meg bennem? - felém fordul. Szeme vörös, arca kipirult az alkoholtól.
- Mi a baj Lana?
- Miért nem keresel magadnak egy olyan lányt, aki csak arra vár, hogy a híres Harry Styles barátnője legyen. Aki tele van élettel, erővel, és plusz extraként nem szenved halálos szarságban.
- Tudod, hogy számomra te vagy az a lány, de ezt már sokszor megbeszéltük.
- A francokat vagyok én. Hogy is lehetnék? Maga a két lábon járó halál vagyok, mellettem nem lehetsz boldog. De! Mondok én neked valamit. Nem kell aggódnod, biztos lesz majd a turné megbeszélésen egy csinos kis riporternő, aki csak azért gombolja ki az ingének a felét, és mutatja majd meg a dekoltázsát, hogy te felfigyelj rá.
- Ebből elég volt. - nem tudom miért leszek hirtelen ennyire mérges, de egyszerűen nem akarom tovább ezt hallgatni. Nincsen hozzá türelmem. Az ajtóhoz sietek és felkapom magamra a cipőt.
- Ez az, menj csak. - az ajtót hevesen nyitom ki, és hangosan csapom be magam mögött. Nem indulok el rögtön. Nem hiszem el! Mi a fene van Lana-val? Bentről hangos csattanás zaja csapja meg a fülemet, és Lana keserves sírása. Azonnal visszamegyek, és a látvány megrémiszt. Lana a földön térdel, körülötte az eltört pohár darabajai. Odasietek hozzá, félresöpröm gyorsan a szilánkokat és letérdelek mellé. Magamhoz húzom, olyan erősen, hogy ne tudjon ellenkezni. Mikor megérzi magán karjaimat, próbál eltolni magától, de nem hagyom. Szépen lassan enyhül a taszítása, végül szorosan hozzám bújik, és csak sír.
Percek telnek így el. Csak ölelem magamhoz, nyugtatóan simogatom hátát, addig amíg hallom, hogy a sírása enyhül. Lassan megnyugszik, testének rázkódása alább hagy. Óvatosan eltolom magamtól, de csak épp annyira, hogy fel tudjam emelni arcát, hogy rám nézzen.
- Mi a baj? Mondd el, kérlek. - szelíden, szinte hízelgően beszélek hozzá. Hüvelyk ujjammal arcát simogatom. Fejét kicsit oldalra dönti, és közelebb húzódik az arcomhoz. Ajkát csókért nyújtja. Lágyan megcsókolom a sírástól puha ajkait, amelynek most sós íze van a könnyeitől. Homlokomat a homlokának döntöm. - Mondd el. - kérlelem. Nem néz rám.
- Tényleg tudni akarod? - aprót bólintok. Mély levegőt vesz, és újabb könnycseppek folynak végig arcán. - Nem akarok meghalni, Harry. - kijelentése meglep, hiszen a kezdetektől fogva nem kért senkinek a segítségéből. Újra zokogni kezd, így nem válaszolok most neki, csak újra magamhoz húzom, és hagyom, hogy mellkasomba fúrja arcát. Nem válaszolok, de most már tudom mit kell tennem, és azt is tudom, hogyan csináljam, hogy Ő nem tudja megakadályozni.