Sometimes you up, sometimes you down
Sziasztok drágáim!
Meghoztam nektek az új részt, és szerintem nem tartott olyan nagyon sokáig. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. Már nem sok van vissza a történetből, sőt!
De addig is, jó olvasást nektek. :)
Puszi Tami :)
Lana
Minden szót, betűt hozzám intéz, nekem énekel. Senki másra nem néz csak rám, mélyen a szemembe, nyomatékosítva, hogy hogyan érez irántam. Az utolsó hang is gyönyörűen jön ki a torkán, betöltve az arénát, én pedig lélegezni is elfelejtek. Mosolyog, mert látja arcomon, hogy a dal a várt hatást váltja ki belőlem. A könnyek csak folynak arcomon, a szívem ki akar szakadni a helyéről, olyan hevesen dobog. Harry teljesen elfelejti, hogy vége van a koncertnek, nem hallja, hogy a többiek már elköszöntek, csak áll ott. Észre sem veszi, hogy rajta kívül már nincsen senki a színpadon. Csak nézünk egymásra, az aréna a sikoltásoktól hangos. Végül Liam veszi észre, hogy csak négyen távoztak a színpadról, és vissza rohan, hogy lerángassa szoborrá vált barátját, és a rajongók jót kacagnak a jeleneten.
- Föld hívja Lana-t, vegyél már levegőt. - rángat meg egy kicsit Valery.
- Val, te is hallottad a dalt, vagy csak képzelődtem? - bugyután mutogatok a színpad felé, olyan vagyok, mint aki nem tiszta.
- Persze, hogy hallottam. Ezt a dalt neked írta.
- Beszélnem kell vele!
- Reméltem, hogy ezt a következtetést vonod le - hallom, ahogy a hátam mögött nevet. A többi barátnő is utánam kiabál, hogy hallgassak a szívemre, és talán most már én is tudom, hogy végre ezt kellene tennem.
A nyakamban logó Everywhere felirat miatt senki nem állít meg, és talán azért, mert Harry miatt ismernek. Paul elmélyülten konzultál az aréna dolgozóival, de mikor elhaladnék mellette pont felém pillant, és sietségemet látva, a mosoly körbe fut az arcán. Összehúzott szemmel, gunyoros mosollyal válaszolok. Elérek a folyosóra, ahol az öltözőik vannak, de mielőtt megkeresném Harry-t, bekopogok Zayn-hez.
- Tessék. - félénken dugom be a fejem a résnyire kinyitott ajtón. Éppen személyes holmijait pakolja össze a sporttáskájába. Felpillant rám, látja, hogy engedélyt kérek arra, hogy tényleg bemehessek. Abba hagyja a pakolást, és teljes testével felém fordul.
- Nézd Zayn, totálisan megértem az okot, amiért haragszol rám. Valószínű, hogy fordított helyzetben, én is ugyan így tennék. Nem akarlak fárasztani a részletekkel, hogy miért tettem azt, amit, hiszen sokszor még én magam sem tudom. Egyszerűen csak a bocsánatodat kérem, mert szörnyű a gondolat, hogy haragszol rám. Ne haragudj rám, kérlek.
- Valójában nem rád haragudtam, hanem erre az egész helyzetre, az életre, hogy ilyen igazságtalan. Az életre, amiért egy olyan ember életet követeli, aki megérdemelné, hogy akár a 100 éves kort is megélje, egy olyan ember oldalán, mint Harry. Mindig is bennem volt ez a harag, és a döntésed csak olaj volt a tűzre. És tudom, hogy messzire mentem, nem gondolkoztam, mielőtt beszéltem, szóval megbocsájtok, ha te sem fogsz rám haragudni, amiért előbb járt a szám, mint hogy gondolkodtam volna.- A mosoly akkora az arcomon, hogy összes fogamat látni lehet.
- Istenem, de szeretlek. - szorosan magához ölel. - De most helyettem inkább a göndört ölelgesd, oké? - kicsit eltol magától és az ajtó felé biccent. Bólintok, és már ajtón kívül vagyok.
Természetesen, Harry öltözője a folyosó végén van, és mikor oda érek, az Ő hangját hallom, ahogyan kétségbe esetten magyaráz valakinek.
- És mi van, ha ez a dal sem fogja megváltoztatni ezt az egész rohadt helyzetet? Niall, ha nem lesz újra velem, én abba beleörülök. Hallod? Fehér zubbonyban fognak elvinni a pszichiátriára - a szám elé kapom a kezem, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Haver, nyugodj már le. Valery azt mondta, hogy Lana beszélni akar veled, csak azt nem tudom, hogy hol van. Szerintem eltévedt idefele jövet. Még ez is mutatja, hogy két bugyuta egy pár - ezt viszont már nem tudom szó nélkül hagyni. Nem vágom ki az ajtót, csak szépen lassan kinyitom.
- Lana - Niall úgy néz rám, mintha semmi nem történt volna, miközben természetesen egy chipses zacskó tartalmát tömi magába. Harry pedig felcsillant szemekkel néz rám.
- Ne jó pofizz itt nekem zabagép, hallottam, mit mondtál az előbb - vigyorog rám, mint valami idióta. Elnevetem magam. - Az az egy szerencséd, hogy van igazság abba, amit mondtál - félénken ránézek Harry-re, akinek kivirul az arca.
- Oké, akkor szerintem én most megyek, és megkeresem a saját barátnőmet, mert titeket látva kedvet kaptam, ahhoz, hogy addig csókoljam Őt, ameddig csak tudom. Sziasztok. - akár egy gyerek, ki szökdécsel az ajtón.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy végre tisztába tegyem a dolgokat. - nem nézek a szemébe, összekulcsolt kezeimet érdekesebbnek találom.
- Lehet, hogy az mind kettőnknek jót tenne. - félénken felpillantok rá. Halvány mosoly ül ki arcára, és a reményt látom megcsillanni a szemeiben. - De szerintem nem az öltözőm a legmegfelelőbb hely erre.
Mikor Harry kinyitja előttem házának ajtaját egy furcsa érzés tőr fel bennem valahonnan mélyről. Mintha az előszoba régi ismerősként üdvözölne, pedig kényelmetlenül kellene éreznem magam. De még sem teszem. Mint korábban most is bekúszik orromba a kanapé bőr huzatának, a márkás fa, és a mosott ruha illatainak keveréke. El sem tudom képzelni, hogy uralkodott itt akkora rendetlenség, és olyan iszonyú szag, mint amilyet Valery leírt nekem. A kabátom leveszem a fogasra rakom, és a cipőmet is a megszokott helyre. Nem merek megfordulni, azt pedig végképp nem merem, hogy rá nézzek. Így inkább egyenesen a kanapéhoz sétálok, és leülök. Az emlékek úgy rohamozzák meg elmémet, mint egy hadsereg a lerombolásra szánt várat. Érzem mint tódul a vér az arcomba, és hó fehérből hogyan leszek paprika piros. Harry látja a pírt az arcomon, és ajkát beharapva tartja vissza a nevetést, miközben Ő is helyet foglal mellettem. Nem szólunk, csak várunk. Végül szükségét érzem, hogy megtörjem a hallgatást.
- Tudom, hogy sok mindent meg kellene magyaráznom, és az öltözőben könnyebbnek is tűnt, de most nem tudom hol kezdjem.
- Magyarázd el, miért gondolod úgy, hogy az mind kettőnknek jobb, ha külön vagyunk.
- Már a kapcsolatunk elején tudtam, hogy nem lesz jó, ha túl közel engedlek magamhoz - ismét nem nézek a szemébe, lehajtott fejjel intézem hozzá a szavakat, és megint érdekesebbek hófehér kezeim.
- Miért? - közelebb húzódik, állam alá nyúl, és feljebb emeli fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Mert már akkor tudtam, hogy rohadtul fogsz hiányozni. Tudtam, ha engedek, akkor annyira foglak szeretni, hogy függni fogok tőled. És ezt az én állapotban nem szabadott volna engednem, hogy megtörténjen. De megtörtént. Beléd szerettem. Olyannyira, hogy minden napom veled kezdődött és végződött. Minden egyes átkozott nap itt voltál - ujjammal megérintem a halántékomat. - És itt - a szívemre teszem a kezem. - Bár itt sokkal korábban helyet kaptál, de akkor még nem is ismertél. - mély levegőt veszek. - Függők tőled Harry. Az elmúlt egy hétben minden nap arra gondoltam, hogy mit meg nem adnék, ha még egyszer rám néznél, azokkal a gyönyörű szemekkel, amitől a testem megtelik élettel. Te lettél a fájdalmam, és a gyógyszerem. És ez megrémisztett. A fájdalmam, mert amikor nem voltál velem rosszabbul lettem, és a gyógyírem, mert a ma este után, most úgy érzem magam mint egy egészséges lány, aki nem küzd egy halálos betegséggel. Mint egy egészséges fiatal lány, aki szeretni akarja azt a fiút, aki írt róla egy dalt, és elénekelte nem tudom, hogy ezer rajongó előtt. - a könnyek megállíthatatlanul folynak arcomon. - Gyönyörű lett a dal, és a tartalma ráébresztett arra, hogy hozzám tartozol. Még ha csak egy kevés idő is adatott meg nekünk. Szeretlek Harry Styles, és akkor is szeretni foglak, ha már elmentem.
- Kicsim. - hangja rekedtes, és mint mindig, kivéve, amikor nem, a tettek beszélnek helyette. Arcomra simítja kezét, közelebb húz magához, és megcsókol. Csókjában az elmúlt napok összes fájdalma, hiánya benne van és a szerelem, amit irántam érez.
Aznap este hosszú idő után először éreztem úgy, jó döntést hoztam. Akkor egyikünk sem aludta túl magát, és persze másnap úgy néztünk ki, mint a rosszul mosott zoknik, de azt az éjszakát semmiért nem cserélném el. Újra a karjaiban lenni, mellette ébredni, leírhatatlan érzés volt. Szerintem nem túlzok azzal, ha azt mondom, már a kapcsolatunk elejétől fogva úgy ragaszkodtunk egymáshoz, mint két mágnes, aminek egymásra való hatását semmisé akartam tenni, de tény, hogy sokáig úgy sem ment volna. Az ezt következő napok, hetek, hónapok csak még szorosabban teltek. Minden újra a régi volt, de mégis mindig volt valami új. A ruhák újra vissza kerültek a szekrényekbe, és Harry falán a képek újra helyet kaptak. Persze mind ez most egy nyálas, régi módi tündérmesének tűnik, ahol mindig minden Happy End. Valóban az lehetne, de inkább egy modernebb kiadásban, ahol nincsen szép befejezés.
Minden jól alakult. A karácsony meghitt, családi körben telt. És itt a család szó alatt azt értem, hogy három nap, három helyen. Nálunk, Harry-nél, és egy külön One Direction karácsony, ahol mi, a barátnők, a testőrök és természetesen a fiúk. El tudjátok képzelni, hogy akkor azon a karácsony estén milyen boldog voltam? Szeptemberben még csak a fantáziálásaimban létezett az hogy: Harry és Lana. És akkor? Ott ültem egy asztalnál a megmentőimmel( természetesen, amiről még mindig nem tudnak), Sophie-val, Eleanor-ral, Perrie-vel. Azokkal, akikre felnézek, és kitalált twitter név alatt mindig megvédtem őket. Paul-lal és a testőrökkel, akiken anno annyit nevettem, hogy sokszor nem bírnak a srácokkal. Ott ültem Harry mellett, hallgattam a felhőtlen beszélgetést, és mind ez csak úgy rohamozta meg az elmémet. És akkor indult el bennem az a folyamat, ami ellen küzdöttem és nem akartam elfogadni, mert tudtam, ha teret engedek ennek, csak magamat hazudtolom meg. És itt jön a minden jónak van egy rossz vége is. Annyira emésztett a tudat, hogy kezdett mindent megmérgezni.
Az állapotomat nem lehetett megállítani. Napról napra, mindig egy kicsit romlott, de a sorstól megkaptam azt a lehetőséget, hogy legyen ki elterelje a gondolataimat. Viszont egy idő után kezdett nem hatni rám Harry közelsége. Nem lettem vidámabb, de szomorúbb se. Természetesen próbáltam titkolni Harry előtt, hogy megint úgy érzem, semmi sem jó. Nem tudtam elmondani neki, hogy mi van a háttérben, mert a büszkeségem nagyobb volt, de a titkom kezdett egyre jobban felülkerekedni rajtam, majd végül legyőzött, és robbantam, mint egy bomba.
2015. Február
Új év, új turné, új megbeszélések. Harmadik napja, hogy Harry interjúról, interjúra jár. Meguntam, hogy a lakásában legyek egyedül, így mikor ma reggel elindult, a helyszínre, ahol ugyan arról faggatják, csak máshogy megfogalmazva, megkértem, hogy tegyen egy kitérőt, és vigyen haza. Szerelemmel teli csókkal köszönt el, és szavát adta, hogy amint vége a mai kikérdezésnek, siet haza hozzám.
Azonban nem lettem előrébb azzal, hogy haza jöttem, mert se Jamie, se Anya nincsen itthon, úgy hogy csöbörből vödörbe estem. A hangulatom nyomott, a tompa fejfájás az idegeimmel játszik. Olyan mintha egy mázsás súly ülne a fejemen. Gyengének érzem magam, az izmaim szintén topán fájnak. a táskámban kezdek el kutatni, a reggeli gyógyszerem után. Némi megkönnyebbülés fut át rajtam, mikor megtalálom, hogy nem hagytam Harry-nél. Azonban mikor nagy nehezen, kissé remegő kézzel leveszem a tetejét, a műanyagüveg teljesen üres. Egyszerre esek kétségbe és leszek ideges. Valamivel el kell terelnem a gondolataimat, vagy kell valami, ami enyhíti egyre jobban erősödő fájdalmaimat. A konyha pulthoz ülök, és töröm a fejem azon, vajon mit tehetnék. Nem tudom miért, a tekintetem a polcra téved, és észre veszem azt, amit nem kellene. Nem tudom honnan jön a késztetés, és egyáltalán, hogyan jutok el arra az elhatározásra, amire, de megteszem. Felállok a székről, a szekrényhez megyek, és leveszem a polcról. Még érintetlen, senki nem ívott belőle, így amikor nagy nehezen lecsavarom a kupakot, meg csap a szesz már igen csak érett, erős szaga. Elfintorodom, de valamiért mégis beleiszom. A torkom kaparja, az arcizmaimat összehúzza a vodka erőssége, végig folyik torkomon, és eléri végső célállomását. Enyhül az égető érzés, és újra iszom az üvegből, és a második korty már nem annyira szörnyű. Érzem, ahogyan a szesz kezdi elérni a hatását, minél többet iszom belőle. Az arcom felforrósodik, és csodával hatásos módon érzem, hogy enyhülnek fájdalmaim. Eddig soha nem hittem el, mikor a bátyám azt mondta a vodka nem csak arra jó, hogy berúgj, hanem egy kis időre csillapítja a fájdalmakat. Az elmém ameddig még nem ködös tudom, hogy a fájdalmaim csak addig szűnnek meg, amíg az alkohol a véremben van, és uralja a testem. Soha nem hittem volna, hogy egyszer egymagamban fogok ülni, vagyis inkább állni, és egy egész üveg vodkát fogok a kezemben tartani, aminek a fele már hiányzik. Nem csak fájdalmaimra van hatással a szesz, hanem az érzelmeimet, a gondolataimat is felerősíti. Mindent, amit mélyen magamban eltemetek.
Elindulok az emeletre, a vodkás üveg még mindig a kezemben, és ahogyan haladok felfelé tovább kortyolgatom. A hirtelen mennyiségű alkoholtól a biztos lábakon való járás most nem jön össze. Fogalmam sincsen miért, csak megyek, és a bátyám szobájába találom magam. Felkapcsolom a villanyt, és csak állok és nézek. Mélyen beleszippantok a levegőbe, és a büdös pasi szag megtölti az orrom, amitől más undorodna, nekem mégis öröm. Ingatag járással elbotorkálok az ágyig és leülök a szélére. Nézem a szekrényt, végig simítok az ágynemű huzaton, az íróasztalán uralkodó káoszt szemlélem. Végül pásztázó tekintetem az ággyal szemben lévő falon állapodik meg. A falon, ahol az összes emléke, emlékünk megtalálható. Jamie mindig minden pillanatot szeretett megörökíteni. Emlékszem mindig csúnyán néztem rá, amikor egy nem várt pillanatban készített egy fotót. De hát mit is tehettem volna? Lány vagyok, fontos, hogy jó fotó készüljön rólam. De most jelen pillanatban hálás vagyok azért, hogy ezek a fotók, amik most velem szemeznek, elkészültek. Mióta kiderült, beteg vagyok egyre jobban kezdek hinni abban, hogy a sors tudja mit csinál. Felállok az ágyról, kicsit megszédülök, de visszanyerem egyensúlyom, és a képekhez lépek. Rengeteg kis kori képet rakott fel rólam Jamie. Van olyan ahol mind a hárman rajta vagyunk. Anya, Jamie és Én. Könny tódul a szemembe, és remegő kézzel simítok végig a képeken. Akkor még minden jó volt, most úgy érzem csak egy hatalmas teher vagyok, de mégis a gondolat, amit hetek óta próbálok elnyomni magamban erősebb, és ez az érzés még több könnyet csal a szemembe. Az önfeledt mosoly, amit Jamie arcán látok, rettenetesen fog hiányozni, de persze ezt sosem vallanám be neki, hiszen így is rengeteg fájdalmat él meg miattam, és anyáról még nem is beszéltem. Arról a nőről, aki életet adott nekem. Aki ápolt, mikor beteg voltam, aki, mikor apa elment minden este azt súgta a fülembe: Én mindig itt leszek neked.
Ingatagan átbotorkálok a saját szobámba. Hűvösnek érzem, olyan idegen, és egyedül érzem magam benne. Csak azért, hogy még szarabbul érezzem magam, a saját képeimet kezdem el nézegetni, ahol többségben Harry-vel vagyok. A mosolya, a szeme, és az egész arca. Annyira fog hiányozni. A képre nézek ahol megcsókol, és még most is a számon érzem szájának édes ízét, tudatlanul simítok végig a számon. A következőn szinte a mellkasába fúrom magam, mert nem akartam, hogy megörökítse a reggeli ébredésünket, ránézek arra, ahol a hátam mögött állva hajol le hozzám, és puszit ad az arcomra, és én meglepetésemben csak szégyenlősen lejjebb hajtom a fejem, és mosolyogva fogadom az apró puszit, arra a képre tekintek, ahol a fejemre teszi a kezét, és felhúzott orral, és kinyújtott nyelvvel pózol én meg csak mosolygok, és montázsra, ahol "ahogy esik, úgy puffan" alapon csináltuk a képeket.Úgy döntök, lent jobban fogom magam érezni. Elindulok lefelé, de lécső egy egész magas lejtőnek tűnik. A kezem elfehéredik, úgy szorítom a lépcsőkorlátot, hiszen rettenetesen szédülök.
A nappali a legjobb hely ara, hogy még mélyebbre süllyedjek ebbe a lehetetlen állapotba. Egy külön polc áll rendelkezésemre, ami telis-tele van kis kori képekkel. Az emlékek megrohamozzák elmémet, minden eszembe jut a gyerekkoromból. Oda pillantok, arra a sarokra, ahol a karácsonyfát minden évben felállítjuk. Még most is érzem a fenyő friss illatát, anya szentvacsorájának ínycsiklandozó illatfelhőjét, a mézeskalács édes aromáját. A csomagok a fa alatt, a télapózokni a kandalló felett. Meg sem tudom számolni hányszor loptam el Jamie zokni tartalmát, mert én egy este alatt magamba tömtem az összes csokoládét. Az üres csokis papírt mindig a párnám alá dugtam, és ez buktatott le folyton, amikor azt hazudtam: Nem én voltam.
Soha nem tanultam a hibámból, és ha tehetném még egyszer elkövetném ezt a hibát. A kanapé felé tekintek, és eszembe jutnak a téli estéken elővett társasok, Jamie csalásai, és a harcok, amik a csalásaik miatt kialakult köztük. És persze én folyton alul maradtam. Elveszi minden erőm, érzem lassan kiszáll a testemből. Le kell ülnöm, a kanapé van legközelebb. Leülök, és csak meredten bámulok magam elé. Eltekintek az asztal felé, ahol a félig üres üveg tekint rám, de nincsen erőm felállni és elmenni érte, pedig érzem, jobb lenne ha legurítanám az összeset. Vajon Harry mit fog szólni, ha ide ér?
Harry
Fáradtan ülök be az autóba, hiszen teljesen leszívta az agyamat az interjú. Az elmúlt három napban szinte ugyan azokra a kérdésekre válaszolok. Minden nap, máshogy megfogalmazva a kérdés, és az én válaszom. Miért nem tudnak valami újat kitalálni? Veszek egy mély, tisztító lélegzetet, hagyom, hogy megtöltse a tüdőmet, és kifújom. Beindítom az autót, és amilyen gyorsan csak megy, már ki is hajtok a parkolóból. Bekapcsolom a rádiót, mert a zene és a vezetés, így egyszerre, megnyugtat. A lámpák nekem kedveznek, így viszonylag hamar parkolok le Lana háza előtt. Jelen pillanatban nem vágyom másra csak arra, hogy hozzábújjak, és mellette feküdve pihenjek egyet. Kiszállok az autóból bezárom, és a bejárati ajtóhoz sétálok. A kulcsomat előhalászom a kabátzsebemből, kinyitom az ajtót, belépek, és halkan becsukom magam mögött az ajtót. Igaz nem elég halkan, mert egyszer csak félig meglátom Lana arcát, ahogyan felpillant. A kanapén fekszik, és mikor meglátja, hogy én vagyok, kissé ügyetlen mozdulatokkal feltornázza magát ülő helyzetbe.
- Szia szépség. - leveszem a cipőm, de annyira szeretném őt üdvözölni, hogy a kabátot el is felejtem levenni. Odasétálok hozzá, és leguggolok elé.
- Hát, szia. - beszéde furcsa, tekintete fátyolos. - Milyen volt az interjú? Különbözött valamiben is a többitől?
- Három napja ugyan azokat a kérdéseket hallgatom. Szerinted ennek van értelme? Unalmas volt az egész - nevetve mozdulok hozzá közelebb, és megcsókolom. Ekkor megérzem, az okot, amiért Ő most ilyen furcsa. Az alkohol tömény szaga az orromba kúszik, annyira erős, hogy szinte már ettől én is részeg leszek. - Hú, de ahogy érzem, te nem unatkoztál - megtörlöm a szám, mert érzem rajta a vodka keserű ízét. Leülök mellé, de Ő feláll, és elsétál előttem. Követem a tekintetemmel, a pult felé megy. Járása lassú, és bizonytalan. Érzem, ennek nem lesz jó vége.
- Lana-nak, a napja nagyszerűen telt - az üveg felé nyúl. Egy kézzel akarja felemelni, de nem megy neki, így két kézzel emeli fel, de még így is remeg a keze. Tölt az üveg mellett elhelyezett pohárba, a vodka már csak negyedig van. Félig háttal van nekem, így csak félig látom arcát.
- Kicsim, mi a baj? - próbálom a lehető legnyugodtabban kérdezni, de közben a szívem a torkomban dobog, mert félek, újra ki kell majd sétálnom az ajtón. - Rosszul érzed magad?
- Nem, minden a legnagyobb rendben. A leépülésem a megfelelő tempóban halad. Ne aggódj miattam. - szájához emeli a poharat, amit szintén két kézzel kell fognia. Iszik az alkoholból, de még mindig összehúzza arcizmait annak ellenére, hogy már ennyit megívott.
- Lana nem tudom, miért döntöttél úgy, hogy a vodka jó megoldás, de szerintem már eleget ittál belőle. Csaknem megittad az egészet egyedül.
- Elárulom az okát egyetlenem. Vagyok olyan szerencsés, hogy elfogyott a gyógyszerem, amivel nem is lenne baj, csakhogy olyan rohadt szarul érzem magam, hogy nem mertem autóba ülni, és elmenni a gyógyszertárba. Szóval kellett valami fájdalomcsillapító. Csak sajnálatos módon az alkoholnak van egy másik mellékhatása is. De hisz neked ezt tudnod kellene, nem? Te miért ittál akkor éjjel, mikor olyan részeg voltál, hogy nem tudtál megállni a lábadon? - újra iszik az italból.
- Lana, kicsim elég lesz. - most már én is felállok és lassan közeledek felé.
- Csak te gondolod úgy, hogy elég.
- Kicsim. - szólongatom.
- Mégis mi a jó fene fogott meg bennem? - felém fordul. Szeme vörös, arca kipirult az alkoholtól.
- Mi a baj Lana?
- Miért nem keresel magadnak egy olyan lányt, aki csak arra vár, hogy a híres Harry Styles barátnője legyen. Aki tele van élettel, erővel, és plusz extraként nem szenved halálos szarságban.
- Tudod, hogy számomra te vagy az a lány, de ezt már sokszor megbeszéltük.
- A francokat vagyok én. Hogy is lehetnék? Maga a két lábon járó halál vagyok, mellettem nem lehetsz boldog. De! Mondok én neked valamit. Nem kell aggódnod, biztos lesz majd a turné megbeszélésen egy csinos kis riporternő, aki csak azért gombolja ki az ingének a felét, és mutatja majd meg a dekoltázsát, hogy te felfigyelj rá.
- Ebből elég volt. - nem tudom miért leszek hirtelen ennyire mérges, de egyszerűen nem akarom tovább ezt hallgatni. Nincsen hozzá türelmem. Az ajtóhoz sietek és felkapom magamra a cipőt.
- Ez az, menj csak. - az ajtót hevesen nyitom ki, és hangosan csapom be magam mögött. Nem indulok el rögtön. Nem hiszem el! Mi a fene van Lana-val? Bentről hangos csattanás zaja csapja meg a fülemet, és Lana keserves sírása. Azonnal visszamegyek, és a látvány megrémiszt. Lana a földön térdel, körülötte az eltört pohár darabajai. Odasietek hozzá, félresöpröm gyorsan a szilánkokat és letérdelek mellé. Magamhoz húzom, olyan erősen, hogy ne tudjon ellenkezni. Mikor megérzi magán karjaimat, próbál eltolni magától, de nem hagyom. Szépen lassan enyhül a taszítása, végül szorosan hozzám bújik, és csak sír.
Percek telnek így el. Csak ölelem magamhoz, nyugtatóan simogatom hátát, addig amíg hallom, hogy a sírása enyhül. Lassan megnyugszik, testének rázkódása alább hagy. Óvatosan eltolom magamtól, de csak épp annyira, hogy fel tudjam emelni arcát, hogy rám nézzen.
- Mi a baj? Mondd el, kérlek. - szelíden, szinte hízelgően beszélek hozzá. Hüvelyk ujjammal arcát simogatom. Fejét kicsit oldalra dönti, és közelebb húzódik az arcomhoz. Ajkát csókért nyújtja. Lágyan megcsókolom a sírástól puha ajkait, amelynek most sós íze van a könnyeitől. Homlokomat a homlokának döntöm. - Mondd el. - kérlelem. Nem néz rám.
- Tényleg tudni akarod? - aprót bólintok. Mély levegőt vesz, és újabb könnycseppek folynak végig arcán. - Nem akarok meghalni, Harry. - kijelentése meglep, hiszen a kezdetektől fogva nem kért senkinek a segítségéből. Újra zokogni kezd, így nem válaszolok most neki, csak újra magamhoz húzom, és hagyom, hogy mellkasomba fúrja arcát. Nem válaszolok, de most már tudom mit kell tennem, és azt is tudom, hogyan csináljam, hogy Ő nem tudja megakadályozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése