New York
Sziasztok:)
Tudom, megint kellett egy jó ideig várni a részre, de elfoglalt voltam, és egy kicsit meg is akadtam ezzel a résszel. De! most itt van és remélem tetszeni fog nektek:)
Úgy döntöttem, hogy annak ellenére, hogy azt írtam lesz meg egy 30. rész és utána a prológus, maga a 30. rész lesz a befejező, amit megpróbálok úgy meg írni, hogy még titeket is meghasson. :)
Jó olvasást nektek :)
Lana
A zölden csillogó szempár egyre csak hitetlenkedve néz rám. Látszik az arcán, hogy nem bírja felfogni, hogy tényleg azt mondtam: Igen.
Az igazság az, hogy én magam sem hiszem el, hogy ebbe beleegyeztem, de nincs értelme tovább áltatnom magamat, a családomat, és a barátaimat. Végleg eljutottam arra a pontra, hogy meg akarok gyógyulni, és még nagyon sokáig ebben a környezetben élni. Csak abban reménykedem, hogy nem késtem el, és nem lett visszafordíthatatlan a betegségem.
- Szerintem romlott a hallásom a sok sikoltozástól - még mindig velem szemben áll, az ajtónak nyom, kezei az arcomnál támaszkodnak.
- Nem kicsim, semmi probléma nincsen a hallásoddal. Belefáradtam abba, hogy áltassak mindenkit, és abba is, hogy állandóan erről vitázzak veled. Semmi értelme nincsen, hiszen tudod, hogy hogyan érzek már valójában - minden előjel, vagy kérés nélkül hozzábújok. Hiszen miért is ne tehetném meg? Elvégre a barátom, akibe halálosan szerelmes vagyok. Karjai körém fonódnak, és én lubickolok ebben a mennyei érzésben, amit ezek az erős karok váltanak ki belőlem. A biztonságérzetben. Már tudom, itt a helyem a karjai között, mellette. Elhúzódik, rám néz. Feljebb emelem a fejem, hogy én is bele tudjak nézni gyönyörű szemeibe. Apró mosolyra húzódik szépen ívelt szája, és a fülem mögé tűr egy kósza hajtincset. Nem tudom megfogalmazni mit látok a szemébe. Csodálatot? Büszkeséget? Szerelmet? Remélem.
- Szeretlek - suttogja. Ajkamba harapok, hogy visszafojtsam könnyeimet. Tarkójára simítom kezem, magamhoz húzom és gyengéden megcsókolom.
- Én is téged - motyogom bele a csókunkba.
Nincsen bennem kétség, most érzem először, hogy a betegségemmel kapcsolatba jól döntöttem. Hiszen, hogyan is lennék képes arra, hogy itt hagyjam őt? Neki köszönhetem, hogy úgy érzem, érdemes életben maradnom és azért sem mert egyszerűen szeretem. Az öröklét is kevés lenne belőle.
Nem fogom soha megérteni, akkor ott az orvosnál, hogyan hozhattam azt a döntést, hogy nem gyogyóluk meg. Kitettem a családomat, a legjobb barátomat és saját magamat ennek az egész kavalkádnak. De már akkor tudtam, hogy nem véletlenül történik mindez velem. Hisz gondoljunk bele; ha nem döntők így, akkor nem akarok majd elmenni az alapítványhoz, és nem találkozom azzal az emberrel, aki már akkor is a világot jelentette nekem , mikor Ő azt sem tudta, hogy létezem. Azzal az emberrel, aki rávilágított arra, hogy érdemes harcolnom az életemért és nem minden esetben kell beletörődni a dolgokba. Az, hogy beleegyeztem a kezelésbe és magamban vívott nagy harcok árán, elfogadnom, hogy Harry pénzt áldozott rám, teljesen megváltoztatott mindent.
A beleegyezésemet követő napokban azon gondolkoztam, hogyan mondjam el a többieknek. Hiszen nem állhattam eléjük azzal hogy: Hé, srácok mégsem halok meg.
Persze anya és Jamie már az nap megtudták, mert az ajtónál állva hallgatóztak, akár a gyerekek. Mondanom sem kell, hogy anya két csók között rontott be a szobába és sírva borult a nyakamba, Harry-t pedig hivatalosan is szentté avatta.
Persze anya és Jamie már az nap megtudták, mert az ajtónál állva hallgatóztak, akár a gyerekek. Mondanom sem kell, hogy anya két csók között rontott be a szobába és sírva borult a nyakamba, Harry-t pedig hivatalosan is szentté avatta.
Végül Harry-vel úgy döntöttünk, hogy össze hívjuk a srácokat, és rögtönözzünk kell.
- Valami oka biztos van, hogy ide hívtatok mindenkit - Valery, ismét oknyomozó riporterbe vágta magát és körülbelül tíz percre a faggatózását hallgatjuk. - Mondjatok azt, hogy nem azt akarjátok mondani, hogy úgy döntöttetek külön mégis jobb lesz nektek. Mert akkor esküszöm kimenekülök a világból! - a mellette álló szőkeség összehúzott szemmel fordul a barátnője felé.
- Azért ahhoz nekem is lesz egy két szavam - Valery édesen mosolyog Niall-re és finom puszit ad arcára.
- Semmi ilyesmiről nincsen szó - mosolyom őszinte és barátnőm látja van valami a háttérben. Neki dőlök a kanapé háttámlájának ahová Harry is követ. Olyan a helyzet mint egy dolgozói gyűlés ahol a főnök le akar szidni mindenkit. Senki nem ült le. - Az a helyzet, hogy elutazunk egy hosszabb időre.
- Hová? - Niall sejtelmes mosollyal néz rám, a többiek szerintem csak szimplán nem értik, ezért miért kellett ide rángatni őket.
- New York-ba. - csak egy szó, de mindenkinek felcsillan a szeme. Niall mosolyog, mint egy bolond. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy Ő már tudta, mit akarunk elmondani. A többi fiú hol ránk, hol egymásra néznek és összemosolyognak. Egyedül a barátnőmnek nem esik le a város név.
- Na szép, te elmész lógatni a lábad míg én szenvedek az iskolában - nem csak a többiek, én is nevetésbe törünk ki. - Most mi van?
- Val, nem pihenni megyek, hanem gyógyulni - a látvány, amint kerekedik el a szeme, minden pénzt megér.
- Úristen! - kiáltja el magát és azzal a lendülettel indul el felém. Szó szerint nekem csapódik, ölelésébe von, de ezzel együtt vesztjük el az egyensúlyt, és úgy ahogy vagyunk átborulunk a kanapén és a földön kötünk ki. Másodperc törtrésze alatt pattanunk fel, és mintha nem történt volna semmi, mind ketten hátra csapjuk hajunkat, és mosolygunk. Mégis csak itt vannak a srácok.
- Jesszusom jól vagytok? - Harry rohan oda hozzám, mintha súlyos balesetet szenvedtem volna.
- Persze - nevetem el magam kínomba.
- Szóval, ezért volt minden veszekedés, kibékülés, veszekedés, kibékülés? Hogy a végén mégis úgy döntesz, elutazol? - csak Ő képes még egy ilyen komolyan dolgot is úgy kezelni mintha az új műköröm mintáján vitatkoztunk volna.
- Ha gondolod, itthon is maradhatok - mosolygok rá.
- Hülye vagy? Gyere már ide! - tárja ki karjait.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam izgatott az utazás miatt. Persze már előre féltem a műtéttől, az utókezelésektől, és természetesen attól, hogy egyáltalán hogyan fog reagálni a szerveztem. De mindezt feledtette velem a gondolat, hogy New York-ba utazom Harry-vel. Próbáltam vele megértetni, hogy nem fog tudni velem egész végig ott maradni, hiszen hamarosan indul az új turnéjuk, de csak elintézte annyival, hogy én ezzel ne foglalkozzak. Így is tettem. Csak az érdekelt, hogy vele lehetek, egy újabb pontot húzhatok ki a listáról, és meggyógyulok.
A napok teltek, és az utazás napja egyre csak közeledett, végül mikor kettőt pislogtam már a beszállókapunál álltunk. A felszállást még akkor sem szerettem, de minden könnyebbnek tűnik olyankor, mikor ott van melletted az az ember, aki a legnagyobb biztonságot nyújtja. A széles mosoly, a csillogó zöld szemek, a lopott csókok eléggé eltereli az ember figyelmét egy hosszú útról, és minden másról. Anya és Jamie sajnos a munkája miatt nem tudott velünk tartani, de a szavukat adták, hogy amint tudnak, meglátogatnak, és telefonon mindig beszélni fogunk. A barátnőm pedig az iskola miatt kényszerült arra, hogy Londonban maradjon. A srácok pedig, akkor jönnek, amikor tudnak, és akarnak. Mint tudjuk, nekik semmi nem akadály.
A hotel, ahová ideglenesen költöztünk természetesen olyan szintű luxusban úszott, amit, ha nem erőltetem meg magam, nem bír el a gyomrom. Nem akartam elrontani mindent a hülyeségeimmel, így inkább bölcsen csöndben maradtam.
A szekrények megteltek a ruháinkkal, a fürdőszobapolc tele lett az otthonról hozott saját holmikkal. Még aznap elmentünk bejelentkezni a klinikára, ahol megismertem a kezelőorvosomat, és kaptam egy nővért. Csak ő fog hozzám bejárni, és segíteni a felépülésemet. A klinika ultra modern, és meg sem lepődtem, mikor közölték velem, hogy egy magánkórterembe kerülök.
Elvégeztek rajtam egy vizsgálatot, aminek nem tudom a nevét, csak annyit jegyeztem meg, hogy ezzel kiderül, van-e egyáltalán esélyem. Majdnem egy órát kellett várnunk az eredményre, a lábam olyan görcsösen járt, hogy Harry már nem tudta elviselni, rátette a kezét a combomra, és a bicepsze megfeszült, ahogyan visszatartotta a lábam. Odahajolt a fülemhez és halkan oda súgta: Hagyd már abba. Nem lesz semmi gond - majd apró puszit adott arcomra.
Amikor a doktor szólt, hogy fáradjunk be az irodájába a gyomrom görcsbe ugrott, és úgy éreztem ott helyben elájulok. A hír, amit kaptam viszont ennél jobb volt. Az orvos közölte, semmi nem állja útját a műtétnek. Én csak mosolyogtam, Harry tüdejéből úgy szakad ki a bent tartott levegő, mintha ki tépték volna. Két nap múlva kellet bevonulnom a klinikára, addig is még előttünk állt, hogy nyakunkba vegyük New York-ot.
Aznap talán mi voltunk a világ két legboldogabb embere. Egyszerűen nem tudtunk egymástól elszakadni. Mindig találtunk alkalmat arra, hogy megcsókoljuk egymást, nem számított, hogy a nyílt utcán, vagy a liftben, vagy a folyosón vagyunk.
- Persze - nevetem el magam kínomba.
- Szóval, ezért volt minden veszekedés, kibékülés, veszekedés, kibékülés? Hogy a végén mégis úgy döntesz, elutazol? - csak Ő képes még egy ilyen komolyan dolgot is úgy kezelni mintha az új műköröm mintáján vitatkoztunk volna.
- Ha gondolod, itthon is maradhatok - mosolygok rá.
- Hülye vagy? Gyere már ide! - tárja ki karjait.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam izgatott az utazás miatt. Persze már előre féltem a műtéttől, az utókezelésektől, és természetesen attól, hogy egyáltalán hogyan fog reagálni a szerveztem. De mindezt feledtette velem a gondolat, hogy New York-ba utazom Harry-vel. Próbáltam vele megértetni, hogy nem fog tudni velem egész végig ott maradni, hiszen hamarosan indul az új turnéjuk, de csak elintézte annyival, hogy én ezzel ne foglalkozzak. Így is tettem. Csak az érdekelt, hogy vele lehetek, egy újabb pontot húzhatok ki a listáról, és meggyógyulok.
A napok teltek, és az utazás napja egyre csak közeledett, végül mikor kettőt pislogtam már a beszállókapunál álltunk. A felszállást még akkor sem szerettem, de minden könnyebbnek tűnik olyankor, mikor ott van melletted az az ember, aki a legnagyobb biztonságot nyújtja. A széles mosoly, a csillogó zöld szemek, a lopott csókok eléggé eltereli az ember figyelmét egy hosszú útról, és minden másról. Anya és Jamie sajnos a munkája miatt nem tudott velünk tartani, de a szavukat adták, hogy amint tudnak, meglátogatnak, és telefonon mindig beszélni fogunk. A barátnőm pedig az iskola miatt kényszerült arra, hogy Londonban maradjon. A srácok pedig, akkor jönnek, amikor tudnak, és akarnak. Mint tudjuk, nekik semmi nem akadály.
A hotel, ahová ideglenesen költöztünk természetesen olyan szintű luxusban úszott, amit, ha nem erőltetem meg magam, nem bír el a gyomrom. Nem akartam elrontani mindent a hülyeségeimmel, így inkább bölcsen csöndben maradtam.
A szekrények megteltek a ruháinkkal, a fürdőszobapolc tele lett az otthonról hozott saját holmikkal. Még aznap elmentünk bejelentkezni a klinikára, ahol megismertem a kezelőorvosomat, és kaptam egy nővért. Csak ő fog hozzám bejárni, és segíteni a felépülésemet. A klinika ultra modern, és meg sem lepődtem, mikor közölték velem, hogy egy magánkórterembe kerülök.
Elvégeztek rajtam egy vizsgálatot, aminek nem tudom a nevét, csak annyit jegyeztem meg, hogy ezzel kiderül, van-e egyáltalán esélyem. Majdnem egy órát kellett várnunk az eredményre, a lábam olyan görcsösen járt, hogy Harry már nem tudta elviselni, rátette a kezét a combomra, és a bicepsze megfeszült, ahogyan visszatartotta a lábam. Odahajolt a fülemhez és halkan oda súgta: Hagyd már abba. Nem lesz semmi gond - majd apró puszit adott arcomra.
Amikor a doktor szólt, hogy fáradjunk be az irodájába a gyomrom görcsbe ugrott, és úgy éreztem ott helyben elájulok. A hír, amit kaptam viszont ennél jobb volt. Az orvos közölte, semmi nem állja útját a műtétnek. Én csak mosolyogtam, Harry tüdejéből úgy szakad ki a bent tartott levegő, mintha ki tépték volna. Két nap múlva kellet bevonulnom a klinikára, addig is még előttünk állt, hogy nyakunkba vegyük New York-ot.
Aznap talán mi voltunk a világ két legboldogabb embere. Egyszerűen nem tudtunk egymástól elszakadni. Mindig találtunk alkalmat arra, hogy megcsókoljuk egymást, nem számított, hogy a nyílt utcán, vagy a liftben, vagy a folyosón vagyunk.
Másnap reggel olyan voltam, mint aki beszedett valamit, és itt most nem a gyógyszereimre gondolok. Hét órakor úgy pattantak ki a szemeim, mintha nem öt órát aludtam volna. Nem éreztem rosszul magam, semmi aggasztó okom nem volt arra, hogy ne aludjam ki az ágybetétet a helyéről, csupán tisztában voltam azzal, hogy a hosszas kezelés előtt mindössze két napunk van arra, hogy Harry idegenvezetőt játsszon, és megmutassa a számára is idegen várost. Átadom neki ezt az örömet, és azt is hogy nem veszek térképet, útmutatót vagy bármi olyasmit, ami egy kicsit is segít elkerülni azt, hogy eltévedjünk. Közöltem vele tegnap este, hogy ha ez megtörténik, kinyírom. Nem hatotta meg a dolog, csak jóízűen kinevetett, majd a puha matracba süllyedtem vele együtt.
Szóval fél nyolckor felöltözve és normális emberi formában, én voltam a megtestesült gonoszság, mikor elkezdtem Csipkerózsikát ébresztgetni. Próbáltam szépen, még szebben, végül lerángattam róla a takarót és a lábánál fogva húztam ki az ágyból. Sokáig tartott mire kiengeszteltem, úgy öt percembe és jó pár csókba került.
- Harry, már vagy fél órája gyalogolunk - a lábam sajog, szomjas vagyok és melegem van.
- Mindjárt ott vagyunk - átveti vállamon a kezét és úgy tesz, mintha ez tök normális lenne.
- Fél órával ezelőtt is ezt mondat.
- Lana ne nyavalyogj már! Te akartál mászkálni a városban, hát tessék.
- Én úgy gondoltam, hogy céltudatosan mászkálunk a városba.
- Úgy is teszünk, csak a cél kicsit messzebb van, mint amire én emlékeztem.
- Anne, hogy bírta ki veled tizenhat évig? - megállok és csípőre tett kézzel nézek rá.
- Az édesanyám igen szerencsés ember, hogy ilyen fia van, mint én.
- A szerencse az édesem, hogy a tiszta égbolt van felettünk és nem egy plafon, mert már tuti ránk szakadt volna - édesen elmosolyodik, és ránt egyet a vállán, majd lassan közelíteni kezd felém.
- Szó sem lehet róla. Maradj ott Styles, sajog miattad a lábam- de ő csak tovább mosolyog és már kitárt karokkal jön felém. Rázom a fejem, ő meg bólogat. - Csak ha elkapsz- és futásnak eredek, de persze ő gyorsabb nálam így nem jutok messzire, mikor két erős kar fonódik a derekam köré és felemel a földről. Harry megpörget, majd mikor letesz, nem engedi el csípőm, hanem azt megmarkolva fordít maga felé.
- Kénytelen leszel még nagyon hosszú ideig elviselni, baby - és megcsókol. A nyílt utcán, mindenki szeme láttára, nem törődve azzal, hogy barmikor lekaphat minket egy fotós.
- Remélem is - motyogom bele a csókunkba.
Legalább tíz percet sétálunk még, mire végre megérkezünk a tóhoz.
- Én mondtam, hogy mindjárt megérkezünk. - Harry derekamra helyezi kezét, közel húz magához és finoman megpuszilja az arcom.
- Harry, szerintem körbe sétáltunk a Central Parkot, mire eszedbe jutott hogy talán a park közepe felé kéne jönnünk - simogatom meg arcát, amiről eltűnik a mosolya, és gyerekes duzzogás váltja fel.
- Anderson, nem könnyű a kedvedre tenni.
- Csodaszép a park, kicsim - békülésképp hozzábújok, szorosan magamhoz ölelem, mellkasába fúrom az arcom. Harry keze automatikusan fonódik még jobban körém és belecsókol a hajamba.
- Nem véletlenül akartalak téged ide elhozni - kérdőn nézek fel rá, ő pedig folytatja - Kacsák.
- Jézusom Harry, nekem ez eszembe sem jutott. Köszönöm - adok gyors puszit a szájára, majd kibontakozok öleléséből és a tó széléhez szaladok, ahol egy tábla van rögzítve, amiben ismertetik, hogy mióta van itt ez a tó, mit kell róla tudni. Elolvasok mindent, hátha megtalálom benne a választ, de semmi nincs leírva arról, hova tűnnek el a kacsák.
- Írnak valamit? - Harry a hátam mögé sétál és úgy ölel át.
- Nem, csak a tó története van leírva - szabály szerűen lebiggyesztem az ajkam, de Harry szája mosolyra húzódik.
- Imádom, mikor ezt csinálod. Olyan kislányosan aranyosan leszel ilyenkor.
- Kicsim, tudni akarom hová repülnek el - Harry a tó felé fordul és csak nézi az ott úszó kacsákat. Követem én is, és csak nézzük egy darabig.
- Szerintem, attól nem fogjuk meg tudni, ha így, meredten bámuljuk a tavat. - Harry felé fordítom a fejem.
- Mi van akkor ha egyszerűen csak délre repülnek, mikor megjön a hideg? Hiszen arra felé mindig meleg van.
- Ebbe van valami, sőt! Én egy bonyolultabb válaszra számítottam. Ki gondolta volna, hogy lapul is valami a hosszú tincsek alatt... - a legédesebb mosolyommal próbálok meg ránézni. Nem szól egy szót se, csak elmosolyodik, a vállamnál átkarol és elkezd maga után húzni.
- Gyere, menjünk. Sok látni való van még - az oldalához bújok, finoman megpuszilom arcát, majd a füléhez hajolok.
- Vegyünk egy térképet - suttogom, minek következtében Harry megforgatja szemeit.
- Rendben.
A két nap alatt csak este láttuk a hotel szobánkat, amikor le kellett feküdnünk. Rengeteget mentünk, mert mindent meg akartam nézni, még mielőtt befekszem a kórházba. Nem foglalkoztam az állapotommal, a fáradtsággal, csak az érdekelt, hogy minél több időt töltsek Harry-vel. Őt mintha kicseréltek volna, felszabadult, állandóan mosolyog és nem érzem rajta azt a fajta görcsösséget, mint az előtt, mikor még barátkozni kellett a gondolattal, hogy hamarosan nem leszek már mellette. Legutoljára a kapcsolatunk elején láttam ilyennek és az előtt, hogy találkoztunk. Ez a téma már nem árnyékolja be a kapcsolatunkat és ez jó érzés, nagyon jó.
A második nap vége felé, Harry bevetette a kapcsolatait, és kihasználta most az egyszer a hírnevét, hogy be tudjon vinni a Madison Square Garden-be. Azt mondta, ez pályafutásának legmeghatározóbb helye és mindig is az lesz. Akkor, mikor itt léptek fel, mondhatni, a fél vesémet is eladtam volna azért, hogy itt legyek, de sajnos nem volt rá lehetőségem. És az, amit akkor a rajongókért tettek, a nyeremény játékkal, könnyeket csalt a szemembe.
Soha nem beszélgettünk még ennyit, mint a ebben a két napban. Mindenre kíváncsiak voltuk, mindig volt valami témánk, de ha egyszer is csönd ült közénk, az sem volt probléma, hisz egymásba fonódva élveztük a másik közelségét. Harry, bárhová is mentünk, nem akart elengedni, még ha egy ajtón is mentünk be, maga elé engedett, de a kezemet nem engedte el. Amikor csak tehette odahajolt hozzám és lopott tőlem egy-egy csókot. Akkor sem zavartatta magát, mikor tisztán láttuk mindketten, hogy egy seregnyi rajongó tábor közelít felénk. Akkor is, mielőtt otthagyott volna pár percre, még gyorsan szájon csókolt és csak utána vetette magát az Ő érte megörülők közé. Én csak a padról figyeltem, ahogyan széles mosollyal, felhőtlenül beszélget, viccelődik a "lányaival". Ők így nevezik a rajongóikat. Készségesen ölelt meg mindenkit és készített velük képet, majd udvariasan elköszönt tőlük és visszatért az én társaságomhoz. Felém nyújtotta kezét és újra nekiindultunk a városnak. Ha jól emlékszem akkor a Times Square volt az utolsó állomásunk, és utána indultunk vissza a hotelbe.
A recepción elkértük a kulcsokat, a lifthez sétáltunk, és éreztem Harry kezén, hogy az este beköszöntével az idegesség kezd úrrá lenni rajta, mert úgy szorította a kezem, hogy vért nem igen kaptak az ujjaim. A liftben csak lehajtotta a fejét, de láttám az arcát, hogy egyre szomorúbb lesz. Álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen, és gyengéden közöltem vele, hogy nem lesz semmi baj, majd megcsókoltam. Alig akart elszakadni tőlem, még akkor sem, mikor kinyílt a lift ajtó, és akkor sem, mikor egy seregnyi orvos vett minket körül, és arra vártak, hogy betoljanak a műtőbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése