2. rész Valery kiborul, a lista elkészül 

Sziasztok! :) Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett 2 kommentárt, és ami a legfontosabb a 7 rendszeres olvasót! Meghoztam a következő részt remélem tetszeni fog :) A bejegyzés végén találtok majd egy kis meglepetést!! ami tulajdonképpen az egész történet alapja:) 

Jó olvasást *.*

Puszi Tami <3 

Lana

A kocsiban az ablaküvegnek dőlve csukott szemmel élvezem a nap sugarainak melegét, hiszen ez a jelenség oly ritka Angliában. Szívom magamba a D vitamint, közben hallgatom a szinte már fülsiketítő csendet, ami az autóban uralkodik. Próbálok nem foglalkozni vele, de nehéz. Fáj, hogy anya bánatos. Hallani lehet minden egyes apró könnycseppénél, hogy szíve miként törik össze egyre jobban. Nem akarom, hogy így érezzen, de most még nem várhatom el tőle, hogy elfogadja a tényeket, de idővel tudom, hogy beletörődik ő is. Anya mindig is egy okos nő volt, és tudja, hogy, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Tudom, számtalan beszélgetés, vitatkozás áll még előttem. Jamie a bátyám még nem is tudja, hogy mi történt, de tudom, hogy ő elfogadja, majd az álláspontomat amint elmagyarázom neki. Nem akarom, hogy anya hitelt vegyen fel azért, hogy állni tudja a new yorki kezelésemet. Hiszen 1 a millióhoz a gyógyulás esélye. De mi van, ha nem én leszek az az egy? Akkor anya fölöslegesen venné fel a kölcsönt, és miután én már nem leszek, csak szenvedni fog attól, hogy egyre nehezebben fogja majd bírni a visszafizetést. Tudom, hogy ez volt a legelső gondolata, ott a széken ülve, miután megtudtuk, mi az helyzet.

Anya könnyedén hajt fel a feljáróra a kocsival, és áll meg a pici emeletes, de mégis családias ház előtt. Eltűnődve nézem a házat, amiben születésemtől fogva élek, kellemes emlékek törnek elő bennem miközben tekintetem a hátsó kertben lévő diófára vándorol, és megmosolygom az emléket, a hatalmas eséséről, amikor 5 éves voltam. Még most is érzem az ütést, ami akkor a hátsómat érte, és hallom saját keserves sírásomat. Gondolataimból a kocsi ajtó nyílása zökkent ki, és anya szomorúan várja, hogy kiszálljak. Kikapcsolóm a biztonsági övet, és kiszállok, anya pedig becsukja az ajtót. Biztatóan rá mosolygok, majd a kezemet nyújtom, amit ő elfogad és elindulunk befelé.

Bent Jamie és Valery a tévé előtt, a kanapén ülve várnak, és amint meglátnak minket, mind a ketten rám emelik kíváncsi tekintetüket, én pedig próbálok a lehető legkiismerhetetlenebb arcot vágni. Anyával levesszük a cipőnket, majd helyet foglalunk mi is a nappaliban.

-       Mit mondott az orvos? – türelmetlenkedik Jamie. Valery pedig azzal a különleges mondd már, hogy mi van, nézéssel néz rám. Tudom, hogy Jamie a korához illően fogja kezelni a helyzetet, de Valery, hát ő ki fog akadni.

-       A hosszas vizsgálatok alapján, nem túl biztató hírt kaptunk. – kezd bele anya, és ha már ilyen körítéssel akarja tálalni az egészet, kénytelen vagyok közbe vágni.

-       Leukémiás vagyok. – jelentem ki egyszerűen. Jamie arckifejezéséből nem tudok olvasni, Valery hitetlenkedve megingatta a fejét, meg könnyek gyűltek a szemében és hangos zokogásba tört ki, és őt követi anya. Rá nézek a bátyámra, majd a fejemmel anya felé bökök. Azonnal tudja, mit akarok, feláll, és oda sétál anyához, majd szorosan magához öleli, én pedig ugyan ezt teszem Valeryvel. Magamhoz szorítom a sírástól rázkódó vállát. Percekig, ülünk így.

-       Gyere, menjünk fel. – halkan suttogom Valerynek, aki egy apró bólintással válaszol.

Felfele menet hallom, hogy anya a sírástól rekedtes hangon kezdi el elmesélni Jamienek, hogy mit mondott az orvos.  A szobámhoz érve ki nyitom az ajtót, és magam előtt beengedem Valeryt, aki az ágyra ülve térdeit felhúzva, és kezeivel átkarolva, sírdogál tovább. Becsukom magam mögött az ajtót, majd befészkelem magam Valery mellé, és ismét átkarolom.

-       Jól vagy? – teszem fel a hülye kérdést, amire a válasz a napnál is világosabb.

-       Hallani akarom mit mondott az orvos. Szóról szóra. – sóhajtok egyet, és mindent elmondok neki. Azonban, amint ahhoz a részhez érek, hogy van gyógymód, de én, nem engedem anyának, hogy beleegyezzen, teljesen kiakad.

-       Mégis mi bajod van neked? – pattan fel az ágyról, és durván letörli a könnyeit. - Van gyógymód, de te inkább felirtatod magad egy szar listára, ami nem biztosíték semmire? – Na, igen. Ez Valery, szókimondó, nem érdekli, ki mit gondol róla, együtt érző, vagány és az én legjobb barátnőm.

-       Valery nem akarom, hogy anya bármilyen módon is pénzt szerezzen, amit később kamatostul kelljen vissza fizetnie majd, és ezután ebbe bukjon bele. Gondolj csak bele, mi van akkor, ha pont nem én leszek az az egy, akinek használ a kezelés, akkor anya fölöslegesen venne a nyakába egy kölcsönt.

-       És így inkább beletörődsz?

-       Igen! – most már én is felállok. – Valery, pont neked ne kelljen elmagyaráznom, hogy mit miért teszek. Te tudod a legjobban, hogy milyen vagyok. Mindennek oka van, és egyszerűen csak ki akarom használni azt az időt, ami még hátra van és szeretném, ha mellettem állnál. – lépek hozzá közelebb azonban, ő hátrébb lép.

-       Én ezt nem csinálom. – teszi fel védekezően a két kezét.

-       Miről beszélsz? – kérdezem kétségbe esetten.

-       Arról, hogy nem fogom végig nézni, hogy semmit nem teszel a gyógyulásod érdekében, és a saját elhatározásodból épülsz le. – kiabálja sírva, én pedig kétségbe esetten nézek rá. Hirtelen ki nyitja az ajtót, de mielőtt kimenne, még visszanéz. – Többet ne keressük egymást. – majd eltűnik, én pedig az ágyam előtt állok megsemmisülve. Mintha egy kést szúrtak volna a szívembe, és jól megforgatták. A másik felem, épp most hagyott faképnél, és többet nem akar látni.

A tudattól az ágyamra vágódom, és a párnámat magamhoz szorítva kezdek bele a keserves zokogásba. Perceket, vagy talán órákat töltök el így szinte bömbölve, de egy idő után szépen lassan megnyugszom. Hirtelen ötlettől vezérelve, felállok, és az íróasztalomhoz lépek, leülök a forgószékre és a fiókból kiveszek, egy tiszta fehér lapot kikapok egy tollat az asztalon lévő tartóból, és mint egy ihletet kapott író, csak úgy írom lefele a betűket, amik szépen lassan mondatokká alakulnak. Ki tudja, mennyi idő elteltével lerakom, a tollat, hátra dőlök a széken és megmasszírozom a csuklómat, majd a kezembe veszem a papír, hogy még egyszer átnézzem. Furcsa érzés hasít belém, amikor elolvasom a címet. A bakancslista. 

Helló régi és új olvasó:)

Kicsivel több mint 2 hónap telt el azóta, hogy úgy döntöttem szüneteltetem Sophie történetét, de akkor már írtam nektek, hogy megfogalmazódott bennem egy új történet, és azt is elmondtam, hogy amint úgy érzem, hogy meg van minden hozzá közzé teszem blog formájában is. Elérkezett az idő. Nagyon sok mindent össze szedtem ehhez a bloghoz, hogy ezt végre betudjam fejezni. Próbáltam mindenre oda figyelni.
Ami talán érdekessé teszi a blogot, hogy szerintem ilyen történet még nincsen. Nos, ha elolvassátok az első mondatokat akkor nem ezt fogjátok gondolni, de majd ha tovább haladtok és a végére értek, akkor majd rájöttök miről beszélek. Előre szeretném elmondani nektek, hogy a 4. részben a vissza emlékezés, az megtörtént esemény. Az az én történetem, úgy szerettem meg a srácokat. Úgy gondoltam, hogy a prólogust,  és az első részt egy bejegyzésbe teszem, hogy ha valaki rátalálna a blogomra akkor ne csak azt a kis bevezetőt lássa. Nem igazán szeretnék konkrétumot mondani, azzal kapcsolatba, hogy mikor fognak jönni a részek, mert ez nálam kiszámíthatatlan, de ha látom, hogy van érdeklődési szintje a blognak akkor megpróbálom minél hamarabb :) Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást :)
Tami xx

Prológus

Minden ember életében van egy képzeletbeli lista, amit az agyunk legeldugottabb helyén tárolunk. Egy lista mely olyan pontokat tartalmaz, melyeket az életed során írsz rá, azzal a feltétellel, hogy nem halhatsz meg anélkül, hogy ezeket véghez nem vinnéd. Legyen az utazás, extrém sport, egy építmény, különleges ételek, amit meg kell kóstolnod, egy híresség, akit látnod kell. De mi van akkor, ha ez a lista már nem csak az agyadban él, hanem a kezedben tartod? Feketén fehéren, szembesít téged a vágyaiddal, a pontok melyek csak arra várnak, hogy egy tollvonással át legyenek húzva. Mi van akkor, ha ez a lista túl korán kerül a kezedbe? Mi van akkor, ha kiderül beteg vagy, és csak egy speciális kezelés segíthet, melyre nincsen lehetőséged. Beletörődsz? Mi van akkor, ha a listádra egy olyan pont kerül, mely akaratod ellenére vésődött a lapra? Mit teszel akkor ha, egy nem várt személy lép az életed be, egy olyan életet hozva magával, amivel talán nem tudsz megbirkózni? Mit teszel, ha akaratod ellenére beleszeretsz és a puszta jelenlétének, szerelmének köszönhetően a gyógyulás útjára akarsz lépni a döntésed ellenére? Megrémülsz? Eltaszítod? Harcolsz érte? Meg küzdesz a világával, és a betegségeddel? Hagyod, hogy Ő is harcoljon érted? Mit teszel? Csak rajtad áll! 

1. rész 

Szomorú igazság

Lana

Lassan rutinná vált, hogy a londoni kórház ajtaján belépek reggel, és a legjobb esetben délben léptem át újra a küszöböt. Láz, fejfájás, éjszakai verítékezés. Ezekkel a tünetekkel mentem el a házi orvosomhoz, aki pár perces rutin vizsgálat után, minden magyarázat nélkül a kezembe nyomott egy beutalót vérvizsgálatra. A különböző vizsgálatok sorra követték egymást, amit még nem igazán tartottam furcsának, azonban amikor az orvos megkért minket, hogy minden közeli rokonomtól hozzunk vizelet mintát, na, azt már furcsának találtam. Meglepődtem mikor apámnak elég volt annyi, hogy az orvos utasítása volt.  Ennek már egy hónapja és az óta a kórház folyosóján található székek, az injekciós tűk, gépek lettek a legjobb barátaim.

A kirendelt orvosom ajtaja előtt, a széken ülve(!) lábammal dobolva anyával várom, hogy az az istenverte ajtó végre kinyíljon és végre egy hónap után meg tudjam, hogy mi ez a nagy hűhó. Anya már vagy ezerszer festette az ördögöt a falra, hogy biztos valami nagy bajom van, azonban én sosem engedtem teret az e fajta gondolatoknak és következményinek. „Minden okkal történik” szoktam mondani. Ez a rövid szálló ige vezérelt eddigi 18 évem során. Ezen a széken is úgy ülök, ha valami olyat fogok az orvostól hallani, amitől anya talán idegösszeroppanást fog kapni, én akkor is bátran a miérteket nem kutatva fogom elfogadni a tényt, ha beteg vagyok. Ha van, esélyem küzdök, ha pedig nincsen, beletörődök.

Az ajtó nyílik, és a már jól ismert Raynolds doktor lép ki erőltetett mosollyal az arcán, ami valljuk be nem túlbiztató.

-       Lana és Ms. Robinson kérem, fáradjanak be. – invitál be minket a doktor mi meg eleget téve a kérésnek állunk fel a székről és lépünkbe a számomra már jól ismert helyiségbe.

Anyával helyet foglalunk az asztal előtt elhelyezett székeken, miközben az orvos íróasztalát megkerülve ül le a székébe és támaszkodik meg könyökével az asztalon.

-       Nos, így egy hónap után, megjött minden vizsgálat eredménye. – Kezd bele az orvos, majd mintha csak az engedélyemre várva néz rám, én pedig aprót bólintok, közben anya a kezemet morzsolja.

-       Lana az eredmények alapján leukémiás vagy. – Anya hangos zokogásba kezd én pedig ízlelgetem a szót. Leukémia. Halottam már róla, de a konyhanyelvi kifejezése nem jut eszembe.

-       Doktor úr, elmondaná nekem, hogy mi az a leukémia? – Raymonds doktor meglepődve néz rám, nyugodtságom miatt, mintha az előbb csak egy könnyű házi feladatot közölt volna velem, viszont arcomat látva folytatta.

-       Csontvelő rák. A vérképző rendszer rosszindulatú megbetegedése, maikor a vérsejtképzés folyamata kórossá válik. A csontvelőből a kóros vérsejtek a véráramba jutnak és az érett alakok csökkenése miatt nagyobb a fogékonyság a fertőzésre. – Biológia óráról rémlik valami, sőt úgy is érzem mintha egy biosz órán ülnék. Rezzenéstelen arccal hallgatom végig az orvost, miközben a zokogó anyám kezét szorítom nyugtatás képen.

-       Gyógymód van rá? – gépiesen teszem fel a kérdést.

-       A helyzet az Lana, hogy az is kiderült, hogy a betegséged eléggé előre haladott, így a kemoterápia és a sugárkezelés már nem vehető számításba. Az egyetlen lehetőséged a csontvelő átültetés, azonban az édesanyád, az apukád és a bátyád mintájából kiderült, hogy egyikőjük csontvelője sem azonos a tiéddel. – Raynolds sajnálkozva néz rám. Erre van most a legkevésbé szükségem. Soha nem viseltem el, ha valaki szánakozva nézett rám. .

-       És ilyen esetben mi a teendő? – szólal meg anya a sírástól remegő hangon.

-       A hagyományos eljárás az az, hogy Lana felkerül a donor listára. Ennek hátránya az, hogy rengeteg időbe bele telhet, mire találunk megfelelő donort. Talán annyiba, hogy már túl késő lesz. – anyára újabb zokogás tör rá, hiszen ő is és én is tudom mit jelent ez, hogy „Már túl késő lesz”.  – Ezen kívül, még egy lehetőség áll fent. – anya hirtelen felkapja a fejét, arca reménnyel teli. – New Yorkban van egy speciális magán klinika, ahol egyéb már betegségek mellett leukémiás betegekkel is foglalkoznak. A világ legjobb klinikája, azonban az eljárások és a gyógymódok milliókba kerülnek. – Raynolds doktor jól tudja, miről beszél. Átlagos család vagyunk, nem szenvedek hiányt semmibe, de nem is úszunk a pénzben.

-       Rendben. Elkövetek min.. – kezdett bele anya azonban én a szavába vágtam.

-       Nem! – nézek anyára elkötelezve. – Doktor úr kérem, írjon fel a listára és amint van, donor értesítsen. – anya hitetlenkedve néz rám, de én nem foglalkozok vele.

-       Ahogy akarod Lana. Asszonyom - fordul, anyához – kérem, annyira még várjanak itt, míg elkészítem a szükséges papírokat.

-       Köszönjük. – mondom, majd a doktor feláll és egy mosoly kíséretében kimegy az irodájából. Anya abban a pillanatban fordul felém, és kétségbe esetten fogja két keze közé arcom.

-       Kicsim kérlek. – suttogja. Szeme szinte könyörög.

-       Anya, kérlek. – simítom kezemet az arcomon lévő kezére, majd lassan az ölembe téve össze kulcsot, kezünket és megszorítom. – Várjuk meg a papírokat, írjuk alá és menjünk haza. Szeretnék már otthon lenni. Elfáradtam.

 A leukémia egyik tünete. Jut eszembe. Anya látja rajtam, hogy komolyan gondoltam minden szavam, de tudom itt még nem végeztünk. Győzködni fog. Közelebb húzom hozzá a széket, fejemet a vállára hajtom, és úgy húzom közelebb magamhoz kezeimmel ő pedig kétségbe esve szorít magához, és sírdogál csendben. Elmerülök gondolataimban, és az esélyeimet mérlegelem, és a két választási lehetőségemet latolgatom. Küzdök vagy beletörődök. Azt hiszem a körülményeket tekintve az utóbbit kell választanom. Beletörődök.