26. rész

You're not playing fair 

Sziasztok :)
Tudom elég késő van, és valószínű, hogy ma már senki nem fogja ma elolvasni a részt, hisz elmúlt 11 óra, de itt van az új. Bár nem sikerült össze hoznom, hogy egy héten belül hozzam, de a lényeg, hogy készen van. Ha van olyan, aki az elmúlt két részben szomorkodott azért, ahogyan alakultak a dolgok Harry és Lana között, azok remélem most örülni fognak. :)
Lenne még valami :) Ebben a részben szereplő dal, tudom, hogy fent van az albumon, de remélem senkit nem fog zavarni, hogy én így alakítottam ebben a történetben. :)
Legyetek jók, és rosszak is, kitartást a hét további részéhez, már nem sok van! ;)
Puszi Tami <3

" Ha hiszel valamiben, 

akkor azt nem kellene feladnod. "

                                       - Harry Styles

Lana 

A helyzeten már semmi sem segít. Azt gondoltam egyszerű lesz ez az egész, de minden egyre rosszabb. Ahogyan én is egyre rosszabbul lettem. Harry távozását követő nap a szokottnál is nagyobb fájdalmaim voltak, de próbáltam nem foglalkozni vele, így se Jamie-nek, se anyának nem szóltam, de nem tudtam túl sokáig leplezni a fájdalmaim, mert az arcomra minden rá volt írva. Azt hittem, ez is csak egy újabb fájdalmas időszak, és két nap alatt levonul. Tévedtem.
- Lana, ez így nem lesz jó, el kell mennünk az orvoshoz. A héten amúgy is kontrollra kéne mennünk- erőtlenül fekszem az ágyamba, az izmaim fájnak. 
- Az a nagy helyzet édesanyám, hogy nem bírok felkelni- a helyzet még engem is megrémít, hát még anyát. 
- Ne szórakozz velem te lány, ez nem játék! Így is rengeteget romlott az állapotod, mióta ezt a Harry nélküli baromságot játszod!- Szemében a düh apró jelét látom. Sokszor vettem viccnek az állapotom, amit anya nem igazán vesz jó néven. 
- Ez most nem vicc anya! Nagyon fájnak az izmaim, tényleg nem tudok felkelni. 
Anya rémülten, szinte remegő kézzel hívta fel a kezelőorvosomat, aki az ezt követő napokon kijárt hozzám, mivel én a saját két lábamon nem tudtam hozzá elmenni. Azt pedig nem engedtem, hogy tolószékben vigyenek végig a kórházon. Azt a megaláztatást nem vállaltam. A legelső alkalommal, mikor Dr. Raynolds meglátott, csaknem düh rohamot kapott, mikor be lett avatva a történésekbe, hogy miért is nem vagyok hajlandó enni, friss levegőre menni, és egyéb más tevékenységet csinálni, ami kicsit is segíthetne abban, hogy később menjek el az élők sorából. Két napig kaptam infúziót, folyadékpótlásként, de a szervezetem makacsul ellenállt, semmit nem javultam. Az étel még mindig nem ment le a torkomon, az enyhe, pár korty tea is kínzott. Égett a bőröm a fájdalmaktól, és fájt a szívem a szeretteimért. Valery és Niall folyamatosan mellettem voltak, és kétségbe esve kérleltek, hogy tegyek valamit. Folyamatosan azt sulykolták belém, hogy Én vagyok az egyetlen, aki változtathat a dolgokon. Tudtam, hogy igazuk van. Tudtam, hogy Harry-ről beszélnek, de én csak annyit kértem Niall-től, hogy ne mondja el neki, hogy milyen állapotba kerültem. Bekövetkezett az, amitől az elejétől fogva tartottam: függök Harry-től. És ezt a testem, és betegségem is érzi. Röhej, nem igaz? A harmadik napon a tetőfokra hágott a rosszullétem. Egyik percről a másikra a lázam az egekbe emelkedett, amit én nem tudtam ébren átvészelni. Estére lázálomba kerültem.
- Lana, kicsim, mi van veled? - anya lágy hangját hallom, de válaszra képtelen vagyok. Nem érzek mást, csak fájdalmat. Próbálok válaszolni, de akárhogy is szeretném, nem tudom kinyitni a szemem, hang nem jön ki a számon. 
Csak a hangokat hallottam, éreztem, amikor simogatva kérleltek, hogy legyek újra eszméletemnél.
- Doktor úr, mi történt? 
- Túl magas a láza. Így lázálomba került. Az a legfontosabb, hogy minél hamarabb újra normális hőmérsékletűre hozzuk a testét. - próbálok összpontosítani, de valami mély, és sötét magával húz. 

Mindenem fáj. A fejem, a végtagjaim, de a szemem és a szám még mindig nem engedelmeskedik. Öntudatom nagyon messze jár, mégis az ismerős hangok, úgy jutnak el a fülemhez, mintha magamnál lennék. 
- Niall, miért nem ébred fel? - Itt vannak! A legjobb barátaim itt ülnek mellettem, és arra várnak, hogy felébredjek. Küzdök, de nem megy. 
- Nagyon magas a láza kisasszony, ezért nem ébred fel. A teste így próbálja leküzdeni a hirtelen hőmérséklet változást. - az orvosom hangját hallom. Hát Ő is itt van? - és újra nem vagyok tudatomnál. 

Újra hallok, és érzek mindent, de az időt nem érzékelem. 
- Jaj húgi, miért csinálod ezt? Kérlek térj magadhoz. még nem volt elég belőled, igaz sosem lesz. - A testvérem hangszíne szívszorító. Itt van. Birkózom, hogy ne merüljek el újra a sötétségben, de erősebb nálam. 

- Lana - újabb ismerős hangok. Beszélnek és próbálom beazonosítani. Nem vagyok magamnál, mégis szívemet melengeti az érzés, ami elönti, mikor rájövök, hogy Louis, és Liam van itt. De csak ők. Zayn hangját nem hallom. 
- Mondjátok azt, hogy még nem...- Liam hangja kétségbe esett, aggódó. 
- Nem lehet tudni - az orvosom még mindig itt van. 
Ismét a sötétség. Újra a tudatlanság. 

- Képzeld Lan, Harry itt volt, de anyukád és Jamie nem engedték be - Jaj, ne! Remélem nem tudja mi van velem. 
- De ne aggódj, nem tudja, hogy rettenetes állapotban vagy - finom érintést érzek az ujjaimon, és azt ahogyan összekulcsolja kezünket a legjobb barátom. Megszorítja. Reagálnék, de bárhogy is küzdök még mindig nem megy. - Mint mindig most is magán kívül volt, azt hiszi, te kérted meg őket, hogy ne engedjék be, akárhányszor idejön - a legjobb is, ha ezt hiszi. 
- Ébredj fel, hallod! Még korai, hogy itt hagyj minket - én próbálkozok, tényleg. 
De újabb homály, és már nem vagyok itt.  

Halk, és összemosódó hangfoszlányokat hallok. De ez most más. Valahogy tompább, nem olyan mintha, itt ülnének mellettem. Hallom, ahogyan az eső kopog az ablakon, azt is érzem, hogy talán résnyire nyitva van. Esőtől friss levegő éri arcom. A hangokat még mindig hallom, próbálok összepontosítani, kinyitni a szemem. 
- Kicsim, kérlek, ne taszíts el magadtól - tisztán hallom, a mély hangot, ami számomra szinte angyali ének. Harry! 
- Nem bírok élni nélküled - erőlködöm, de nem reagál a testem. - Szeretlek!
- Én is szeretlek. - öntudatlanul szólalok meg halkan, de ez nem elég. Ő nem hallja. 
- Addig fogok itt állni a szakadó esőben, míg ki nem nézel az ablakon. - Én megtenném Harry, esküszöm, de nem megy. Kérlek menj haza, nagyon beteg leszel. Fohászkodok magamban. Harry! 
- Lana! 
Körém zárul a tudatlanság. 

- Engedjetek be! - zavargást érzek magam körül. A szemem még mindig csukva, újra csak a fülemre hagyatkozom. 
- Harry, kérlek. - Valery kétségbe van esve. Harry itt van, és már tudja, milyen állapotba kerültem. 
- Hagyjatok! - gyengéd érintést érzek arcomon. Próbálkozom, de nem tudom arcom belehajtani a nagy tenyérbe. 
- Kicsim, ne hagyj itt. Kelj fel, kérlek. Esküszöm, abbahagyom, amit magammal és másokkal művelek, csak ébredj fel. A családodnak még szüksége van rád. Nekem is szükségem van a tudatra, hogy jól vagy. Szeretlek! 
Válaszolnék, hogy én is, annyira szeretném látni zöld szemeit, de a köd újra erősebb nálam. 

- A láza kezd lejjebb menni. Úgy látszik, az infúzióba adagolt lázcsillapító, a borogatás, és a sok szeretet segít a szervezetének. - újra Dr. Raynolds hangját hallom. A lázam lejjebb megy, de miért nem tudok fel ébredni? Fel akarok ébredni! 

Pénteken este tértem magamhoz. Akkora már szinte mindenki a szobában tartózkodott. Anya, Jamie, Val, Niall, Liam, Louis. Egy egész fogadó bizottság várt arra, hogy végre magamhoz térjek. Könnyes szemek fogadtak, hatalmas ölelések. Szinte mindenki száját elhagyta a: Köszönöm Istenem, miközben az plafon felé néztek. Az, hogy két napig öntudatlanul feküdtem, végül hasznomra vált. Aznap este, Niall lettem, csak lány kiadásban. Majdnem felfaltam a hűtőt, megittam az összes vizet, üdítőt, és teát. Jobban lettem. Ez talán köszönhető a csodának is, hogy ez az állapot nem követelte az életem végét, de én jobban szeretem a tudatot, hogy a családom, és a barátaim miatt voltam újra magamnál.

Minderre az ablak alá beépített, kipárnázott szekrényemen ülve emlékezek vissza. Elképesztő az emberi szervezet és az elme. Lenyűgöző, hogy bár kommunikálni nem tudtam velük, mindent szót hallattam, amit akkor hozzám intéztek. Minden érintést éreztem. És a legelképesztőbb, hogy meghallottam ŐT. Ez egy elég intő jel, nem?
Az eső fáradhatatlanul kopog az ablakomon, az ég sötét, felhős, én mégis élvezem a látványt. A forró tea a kezemben oldja a borúsnak tűnő hangulatot. Anya és Jamie már nyugodtabban ment el a munkába, mert tudják, jobban vagyok. Újra rendesen eszem, kimegyek a levegőre. Persze nem a nyílt utcára, mert abból ki tudja mi lenne. Ma már kétszer jártam a kertben. Szeretem, mikor esik az eső, ilyenkor a levegő frissebb. Imádom az érzést, mikor a tüdőm megtelik a friss londoni levegővel, imádom, mikor kifújom, és látom a saját leheletem. Mégis decembert írunk.
Az apró eső cseppekből vizuálisan alakzatokat képzek, ezzel szórakoztatom magam. Az internet, és a tévé most nem vonz. Nem akarok újra olyan dolgokat látni, ami ismét előhozná belőlem a depressziót.
A nap folyamán nem nagyon van mit csinálnom. A ház tiszta, takarítani nincsen mit. A ruhákat anya már kimosta, szennyes sincsen. Így inkább nekiállok tanulni, hiszen a nyakamon az előre hozott érettségi időpontja.
Az ég már sötét, mikor úgy döntök, elég lesz mára. Ha most valaki látná a szobámat, azt hinné, hogy a világ legnagyobb stréberébe botlott bele. Mindenhol tételek, könyvek, füzetek, kihúzók, tollak, színes jelző papírok. Szerencsére, hamar fog az agyam, így nagyon sok tételt sikerült megtanulnom. Biztos vagyok magamban, így a januári vizsga menni fog. Még mindig egyedül vagyok itthon, és most hogy már a tanulást is befejeztem, és kellőképp lefárasztottam az agyam, összepakolok és egy nagy fürdés után az ágyba bújva megnézek egy filmet. A sok tételt, a kijelölt mappába összerendezgetem, a könyveimet visszarakom az asztalom fiókjába. Pakolás közben a gondolataimba férkőzik, hogy Valery ma felém sem nézett, és már kezdeném rossz néven venni, mikor eszembe jut, hogy még tegnap szinte elkérte magát tőlem, hogy ma hadd menjen el a srácok lemezbemutató koncertjére. November 25.-én jelent meg a Mindnight Memories, és nem meglepő, hogy hatalmas sikere lett. A srácok menedzsere ezért úgy döntött, hogy nem várnak a turnéig, tartanak egy lemezbemutató koncertet limitált számú jeggyel. A srácokra gondolva mosoly kúszik az arcomra. Eszembe jut, hogy ők is itt voltak végig, egy ember kivételével. Zayn még mindig haragszik rám, jogosan. A többiek ezért nem is mondták el neki, hogy mi volt velem az elmúlt napokban, úgy gondolták, hogy most jobban haragszik, mintsem érdekelje mi van velem. Nem haragszom rá. Nincs hozzá jogom. Senkinek nem mondtam még el, hogy hallottam mindent, azt is, hogy Harry, mit gondolt, hogy itt volt az ablakom alatt, és hogy végül, sikerült kierőszakolnia, hogy bejöhessen hozzám. A kitartása példa értékű, és nekem értékelnem kéne. A gondoltaim leragadnak nála. Most nem szomorúsággal gondolok rá, hanem valahogyan másképp. Másképp érzem a hiányát, valami megváltozott bennem, de emellett ott van a makacsságom, hogy ki akarok tartani a döntésem mellett. Annyira el vagyok merülve a képzeletemben, hogy nem is veszem észre, hogy egy ruha darabot ide oda rakosgatok. Kinevetem saját magam, a csitri butaságom. Veszek egy mély levegőt, megrázom a fejem, hátha ettől eltűnnek a buta gondolatok a fejemből. Elmegyek a fürdőbe és meleg vizet engedek magamnak. A pólómat venném le, amikor meghallom a mindig rosszkor megszólaló csengőt.
- Esküszöm egyszer leszerelem - morgolódok magamban.
Az ajtóhoz érve gondolkodás nélkül, kissé hevesen nyitom ki azt. A levegő a tüdőmben ragad, lélegezni is elfelejtek. Az már igaz, hogy ha valakire sokat gondolsz, akkor hamarosan feltűnik. Harry itt van, és azokkal a gyönyörű zöld szemeivel megint úgy néz rám, mintha bele akarna látni a fejembe. Megbabonázó egy nézése van, talán ezért kerülök mindig a hatalma alá.

Harry

Nem köt le semmi. Nem érzem az adrenalin hatását, amit általában akkor szoktam, mikor koncertre készülünk, csak Ő jár a fejemben és az, hogy ki kell találnom valamit, amivel újra elérhetem, hogy velem legyen. A hiánya teljesen más emberré tesz, nem bírok magammal, nem bírok megmaradni a bőrömbe. Semmi kedvem nincsen a mai koncerthez, úgy hogy Lana nem lesz ott. Nincs kedvem ahhoz, hogy álarc mögé rejtsem azt, amit valójában érzek, de tudom, muszáj megtennem, mert ha a rajongók meglátják ezt a fajta ábrázatomat, azonnal védőüzemmódba fognak kapcsolni, és nem fogják Lana-t békén hagyni. Idegesít a gondolat, hogy nem voltam ott, amikor felébredt, nem csókolhattam meg örömömben. Itthon kellett kivárnom a végkifejletet, majd az egész le lett rendezve egy telefonnal.
Tudtam, hogy Niall megígérte Lana-nak, hogy nem mond nekem semmi az állapotáról, de mikor az rosszabbra fordult, Niall is megváltozott. Ő pont nem az az ember, aki hazudni tud a hozzá közel álló embereknek. Végül ökölbe szorított kézzel, ütésre készen szedtem ki belőle, hogy mi nyomja a lelkét. Elmondott mindent, én pedig úgy indultam el, hogy senki sem fog tudni megállítani, ha kell összeverekedek bárkivel, de akkor is bejutok abba a szobába. Bejutottam.
Lassan el kellene indulnom az O2-be, de még mindig akörül forognak a gondolataim, mitévő legyek. Semmi kedvem ehhez az egészhez, kisgyerek módjára szenvedek. Az agyam forog, mit kellene tennem. Lejátszom az összes beszélgetést, ami valaha köztünk zajlott, és ez adja az ötletet.
- Hát persze! - senki nem hallja felkiáltásom, mégis úgy beszélek, mintha hallana valaki. Rá pillantok az órámra. Még van két óra kezdésig, ennyi idő alatt oda érek Lana-hoz, és a koncertre is.

A forgalom nekem kedvez, az összes zöld lámpát el érem. A majdnem fél órás utat, megteszem tizenöt perc és lefordulok a Lana házához vezető utcára. Lassítok, mikor a házhoz érek, halkan parkolok le. Kinézek az ablakon és látom, hogy ég a szobájában a villany, és lent a nappaliban is. Mély levegőt veszek, hagyom, hogy megtöltse a tüdőm, és valamelyest enyhítsen a görcsön, ami a gyomromban gyűlt össze. Lecsukom a szemem, és elmondok egy imát halkan, hogy csak én halljam. Megszorítom a nyakamban lógó keresztet, és össze szedve az összes erőm, és bátorságom, kiszállok az autóból. Az ajtóhoz érve, először csak kopogásra emelem a kezem, de végül meg teszem. Halkan hallom hangját, de nem értem, hogy mit mondd, és az ajtót is a szokottnál hevesebben nyitja ki. Látszik rajta, hogy most nem tudja, hogy a levegőt benntartsa vagy kifújja.
- Szia! - hangom halk. Félek, amire most készülök az sem lesz már elég.
- Harry, mit csinálsz itt?
- Tudsz róla, hogy ma lemezbemutató koncertünk lesz? - határozottnak próbálom mutatni magam, és talán annak is tűnök, de belül úgy érzem rögtön felmondják a szolgálatot a lábaim, ahogyan ezekbe a gyönyörű sötét barna szemekbe nézek.
- Valery említette. Ott kellene lenned, és nem itt.
-  Tudod vannak bizonyos apró dolgok, amikhez az énekesek ragaszkodnak a fellépésük előtt. Ezzel én is így vagyok. A szerencse kabalám nélkül nem vagyok hajlandó színpadra lépni. - az arc kifejezése és az apró mosoly a szája sarkában, amolyan, hihetetlen-ez-a-gyerek gondolatra hasonlít.
- Eldöntötted, hogy megnehezíted mind kettőnk dolgát? - most, annyira más. Nem szomorú, inkább jó kedvűen kérdezi meg tőlem.
- Nem, azt döntöttem el, hogy vissza szerezlek. Lan, kérlek. El kell jönnöd. Mióta nem jársz el velem, ezekre a hivatalos baromságokra, azóta a szokottnál is szerencsétlenebb vagyok. A múltkor elvágottam Ellen Degeneres előtt. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy előre vették fel a műsört. így nem élő adásban égettem le magam. Olyan mintha valami, rossz játékot űzne velem a sors.
- Senkinek nem lesz jobb, ha oda megyek.
- A szavadat adtad. Emlékszel? Megígérted, hogy minden koncerten ott leszel velem.
- Nem fair, ahogy játszol. Ezzel tisztában vagy, ugye?
- Ismered a mondást: Szerelemben és háborúban mindent szabad. Én pedig visszavonhatatlanul beleszerettem egy lányba, akivel képes vagyok háborúba szállni, csak hogy meggyőzzem arról: Neki mellettem a helye. Nos, betartod, amit ígértél? - arrébb lép az ajtóból, és a kabátjáért nyúl.
- Szerencséd, hogy olyan ember vagyok, aki betartja a szavát. - mondja, miközben becsukja az ajtót, és kulcsra zárja. Olyan közel kerül hozzám, hogy, amikor felnéz rám, csak pár centi választ el minket egymástól. Büszkén mosolygok rá. Ő megrázza fejét, és autó felé indul. Én a háta mögött örömömben belebokszolok a levegőbe, mint egy idióta, és mikor Ő hátra fordul, úgy teszek mintha nem történt volna semmi.
Diadal ittasan szállok be mellé az autóba, mert tudom, azt hiszi, hogy csak azért jön, hogy ne essek keljek a színpadon. Még nem tudja mi vár rá.

Lana

Nem tudom elhinni, hogy itt ülök mellette, és azt sem, hogy képes volt meggyőzni. Hihetetlen, hogy mire nem képes ez a gyerek. Kell ennél több, hogy jobban szeressem? Őt jobban szeretem, mit valaha, de a helyzeten, hogy mindenki utál ezt mit sem változtat. A rajongók, ha meglátnak felbőszülnek, Zayn pedig, szerintem még arra sem fog méltatni, hogy rám nézzen. Elhaladunk az O2 mellett és a nagy tömeg láttán görcsbe ugrik össze a gyomrom. Hatalmasat sóhajtok, amit Harry is hall.
- Ne izgulj, nem lesz semmi baj.
- Könnyen beszélsz. Nem te vagy a közutálat tárgya.
- Kicsim, nem hagyom, hogy bárki is bántson. - rá nézek, ő pedig biztatóan mosolyog. Miért ilyen jó kedvű?
Egy hátsó bejáraton megyünk be, ahol tényleg senki nem vesz észre minket. Egyenlőre. Idegesen kullogok Harry után, aki már egy kicsit sietősebbre vette a tempót.
- Az Isten áldjon meg te gye.. - Lou-nak el akad a szava, és még a fésű is kiesik a kezéből, amikor meg lát. - Lana. - mosolya szinte körbe fut az arcán, amikor felkiált. Késő lenne neki azt mondanom, hogy halkabban, mert már mindenki meg hallotta.
- Lana? - tompán hallom barátnőm hangját, miközben kibontakozok Lou öleléséből. Két öltözővel arrébb lévő ajtón lép ki Valery és te-mi-a-jó-francot-keresel-itt nézéssel néz rám.
- Később. - motyogom. Ekkora már a banda többi tagja is elő kerül, és mindenki pont úgy néz rám, ahogyan az előbb Valery.
- Ne nézzetek már így rám, mert itt vagyok.
- Jobb lenne, ha nem lennél. - Zayn az ajtófélfának támaszkodik, és lenéző tekintetél megfájdul a szívem.
- Zayn! - Perrie keményen szól rá.
- Hagyd, igaza van. - értek egyet vele.
- A francokat van igaza. Lana nem azért jött ide, hogy fájdalmat okozzon nekem, hanem azért, mert én megkértem. Mert egyszer megígérte, hogy minden koncerten velem lesz, és tartja a szavát. És ha ez neked nem tetszik Zayn, akkor nyugodtan hátat fordíthatsz, és vissza sétálhatsz az öltöződbe. Nem kell róla tudomást venned. - Zayn szótlanul fordul meg, és csukja be maga mögött az ajtót. Együtt érzően néz rám mindenki, erre pedig nekem nincsen szükségem. Megrázom a fejem, és időközben felbukkanó Palu-t, megkérem kísérjen el oda, ahol nyugodtan végig tudom nézni a koncertet. Harry utánam szól, de nem fordulok meg, Valery is szeretne tenni valamit, de megint csak megrázom a fejem, és egy mosollyal az arcomon közlöm vele, hogy legyen Niall-el.

Az idő telik, szinte nem is érzékelem. Csak ülök a széken, ahová Paul vezetett, és azon gondolkozom, hogy tényleg nem kellene itt lennem. Nem néznek felém, tudják, hogy úgy sem beszélnék. Zayn lenéző tekintete fáj, és mély nyomott hagy bennem. Gondolataimból visító hangok szakítanak ki. Elkezdték beengedni a rajongókat, én pedig még rosszabbul érzem magam. Nem tudom, hogy miért, de valamilyen oknál fogva, nem foglalkoznak velem, amikor észre vesznek. Sem egy rossz megjegyzés, sem egy ölni tudó pillantás.
- Nem sokára színpadra lépnek. - felnézek, és Perrie ül le mellém. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan szólnak az új dalok élőben. Állítólag lesz egy dal, amit nem raktak fel az albumra, de ma el éneklik.
- Még mindig ugyan annyira szeretem őket, mint azelőtt, attól függetlenül, hogy már a barátaimnak mondhatom őket. Szóval, én is nagyon várom, hogy újra hallhassam élőbe őket. Milyen dalról beszélsz?
- Azt nem tudom. - felemeli két kezét, de a mosolyt nem tudja leplezni.
- Rosszul hazudsz, mondták már?
- Említették egy párszor. - neveti el magát, és a jó kedve rám is hatással van.
- Szerinted meddig fog rám Zayn haragudni?
- Nem sokáig. - rám kacsint egyet, és ha nem tudnám, hogy Perrie alapjáraton ilyen bolondos, biztos azt gondolnám róla, hogy van valami baj az elméjével.
- Nem lenne értelme kérdéseket feltennem, igaz?
- Igaz. - a téma annyiba marad, másról kezdünk elbeszélgetni, és időközben hozzánk csatlakozik még Eleanor, Sophie, és az én kelekótya legjobb barátnőm.
A görcs egyre jobban oldódik, ahogyan a barátaim felhőtlenül, és jókedvűen beszélgetnek. Annyira belemerülünk a jó kedve, hogy már csak azt vesszük észre, hogy elsötétül minden, és a fiúk szokásához híven, most is amolyan igen-mi-vagyunk-azok, belépéssel jelennek meg a színpadon. Az aréna szinte robban, és vele együtt az én szívem is, ahogyan meglátom Harry-t.

Az aréna zeng a sikoltásoktól. A srácok kitesznek magukért, soha nem láttam még így őket. Persze vannak megszokott dolgok, mint például, hogy Liam piszkál mindenkit, Niall és Harry viccelődése, Louis poénos szónoklatai, és az hogy Payno megint úgy marad egyedül a színpadon, hogy észre sem veszi, csak akkor, amikor a nagy szónoklata utána szólítani akarja valamelyik bandatársát, de senkit nem talál a színpadon.
Visszatérésük után, az utolsó dalokat éneklik, és kezd úgy tűnni, hogy lassan véget ér a koncert. A mellettem ülő Perrie megbúvó mosollyal sandít felém. Rá kérdeznék, hogy miért nézett így rám, de vége lesz az utolsó dalnak, de ahelyett, hogy a szokott módon, még jobban  felpörgetve a közönséget köszönnének el, meg hallom Harry hangját, ahogyan megkér mindenkit, hogy egy kicsit legyen csendben.
- A srácok és Én egy apró meglepetéssel készültünk nektek. Van egy dal, ami nem került fel az albumra. Egy dal, amit én írtam, egy olyan lánynak, aki mindennél többet jelent a számomra. Ezzel a dallal szeretném vele tudatni, hogy nélküle gyenge vagyok, és csak is ő tesz engem erőssé. A dal címe: Strong - minden szót hozzám intéz, folyamatosan rám néz, majd elindul a dal. Zayn kezdi a dalt, és sokszor rám pillant. Liam veszi át a következő szólót, és én csak hallgatom a szavakat, amik nekem szólnak. You make me strong. Liam gyönyörű hangon fejezi be a szólóját, és Harry eddig
sosem hallott erővel kezd el énekelni, miközben folyamatosan rám néz.

I'm sorry, if I say "I need you" 
But I don't care, 
I'm not scared of love
'Cause when I'm not with you I'm weaker
Is that so wrong? 
Is it so wrong? 
That you make me storng. 

Sírva hallgatom a dalt, érzem, ahogyan a legjobb barátnőm magához ölel, én pedig hozzá bújva próbálom felfogni, hogy ez nekem szól. Csak nekem. Írt rólam egy dalt, amiben mindent elmond. Mindent, amit tudnom kell, ami mindent megváltoztat.

25. rész

All You Had To Do Was Stay

Sziasztok :)
Mindenkinek boldog új évet :) Remélem mindenki tett magának fogadalmat, és el is kezdte megvalósítani, és persze azt is remélem, hogy egy hatalmas bulival zártátok 2014-et.
Mióta felborult a részek időben való felrakása, azóta ezzel, most meg döntöttem a rekordomat. Eddig volt hogy egy hónap is eltelt két rész között, de most csak 18 nap. ;) Megpróbálom a következő részt is ilyen tájt hozni, és lehet, hogy most össze is jön, mert eléggé meg vannak a fejemben a dolgok az elkövetkezendő részekhez. :) Most, hogy van újra gépem a listát is helyre hoztam. 
Nem kérem konkrétan, hogy hagyjatok magatok után nyomot, de ha ez megtörténik az sem baj. :) Tényleg igyekszem behozni az elmaradásom. Remélem menni fog. :)
Remélem mindenkinek sikerekben gazdag lesz ez az éve. <3
Legyetek rosszak, puszi Tami :)

Lana

Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy Harry-t utoljára láttam beszállni az autóba és elhajtani. Ennyi idő bőven elég volt arra, hogy mély önsajnálatba merüljek, és sirassam azt, amit a saját hibámból elvesztettem. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem hívom fel Harry-t, és mondom meg neki, hogy hülye voltam, és legyünk együtt. Igen, értelmes ember ezt tenné, de valamiért én nem tartozom bele ebbe a kategóriába. Anya és Jamie kétségbe vannak esve, hiszen azzal, hogy egy hete az étel az utolsó dolog, amire rá tudok nézni, hét nap alatt legalább hat kilót adtam le, az amúgy is már kevés súlyomból. Félnek, hogy az önsanyargatásommal csak még jobban rásegítek a betegségemre, és valljuk be, jogos az aggodalmuk. Egyre kevesebb az erőm az energia bevitel hiánya miatt, azonban a gyógyszert jó kislány módjára szedem. A gyomromat kezdi kikezdeni, de nem törődöm vele. Jobban foglalkoztat a gondolat, hogy hét napja egyik fiú sem nézett felém, még Niall sem, igaz én sem kerestem őket, hiszen nem tudok eléjük állni. Szégyenlem magam. Valery volt az, aki folyamatosan próbált kiráncigálni az ágyból, hogy legalább a levegőre menjek ki, de egy idő után feladta a próbálkozást, és inkább velem együtt gubbasztott a szobámba. Egy igazi barát, nem igaz? Valery-től tudom, hogy Harry megfogalmazhatatlan állapotba került. A szobája egy szemétdomb, még arra sincsen lelki ereje, hogy megcsinálja magának azokat az ételek, amiket az edzője előírt. Ennek következtében a konyha tele van gyors kajás dobozokkal, és állítólag a benne maradt ételek szagának keveredése sem túl biztató. Alig akar kimenni a házból, és csak akkor teszi meg, ha nagyon muszáj. Nincsen kedve a rajongókhoz, és állítólag sikerült már egy-két ártatlan fanatikust megbántania. A legutolsó esetnél, mikor szemtanúja volt annak, hogy egy tizenöt éves lány sírva rohant el a helyszínről, akkor tudatosult benne, hogy a bálványozói igazán nem tehetnek semmiről. Senki sem tudja, hogy hogyan csinálta, hogyan találta meg a lányt, de személyesen kért tőle bocsánatot. Ezután valahogyan magára erőltetett egy álarcot, és a rajongók azt a Harry-t kapták vissza, akit azelőtt szerettek. Persze mindezek alatt folyamatosan átkoztak, a halálomat kívánták, én meg röhögve közöltem a telefonom képernyőjével, hogy erre már nem kell sokáig várni. Morbid vagyok, igaz? És több ezren közölték velem ugyan azt: mindenről én tehetek. Tudom. Harry hogyléte, még jobban segített abban, hogy még mélyebbre süllyedjek a depresszióban. Valery azt is elmondta, hogy a fiúk nem haragszanak rám, kivéve Zaynt. Ő igenis kikelt magából a hét felénél, és konkréten Harry jelenlétében közölte, hogy jobb lett volna, ha nem találkozunk, mert most még szarabb minden, mint az előtt volt. Ezután Harry azonnal összeveszett Zayn-nel, és már vagy három napja nem beszélnek. Szóval, így összességében jól elbasztam mindent. Még mindig azzal az oltári nagy baromsággal áltatom magam, hogy jobb lesz így, és próbálom egyenesbe tenni magam, azzal a mondás segítségével, hogy 'az idő mindent meggyógyít' vagy, hogy 'holnap egy új nap kezdődik, és mindent szebben látok majd'.

Egy nagy szart! Egy újabb hét kezdődött el, és én még mindig pocsékul vagyok, vagy inkább már eggyel rosszabbul, a gyomrom felfordul a kávé illatától, és a rengeteg péksütitől, amit anya kirakott a pultra. Próbálom visszatartani a gyomrom tartalmát, ami most csak savból áll, és ami most végig égeti a torkom, de sikerül leküzdenem, és nem kezdek a pult felett öklendezni. Fintorogva lököm el magamtól a bögrémet, az sem érdekel, hogy a fele a pulton végzi. Egy legyintés kíséretében, úgy döntök majd később letörlöm. Muszáj a fürdőszobába mennem, és kimosnom a számból ezt az undorító ízt, mert ez lesz a következő ok, amiért újra öklendezni fogok. A hatalmas tükörben meglátok egy lányt, aki már nem én vagyok. Szinte az összes pizsamám leesik rólam, a köntösöm kétszer körbe érne. A hajam ápolatlan, és kezdi elveszteni az élettel teli színét. A szemem beesett, a bőröm hó fehér. A csípőm csaknem átszúrja a bőrömet, és ha most látna egy idegen, nem egy leukémiával küzdő embert látna, hanem egy evés zavaros, hülye tinit, akit nagyon kevés választ el a bulimiától. Megrázom a fejem, és inkább elkapom a tekintetem a tükörképemről. Elvégzem azt, amiért ide indultam, majd úgy döntök, nem szakítok a hagyományokkal, folytatom azt, amit hét nappal ezelőtt elkezdtem.
Senki sincsen itthon, így a szobám helyett új helyszínt választok arra, hogy kitalált, nyálas filmeket nézzek, ahol mindig minden Happy End-el végződik és folytassam a dagonyázást a szarságban, amit én okoztam. Igazi élettel teli napunk lesz, nem igaz? Semmi más nem kell ehhez, csak egy pléd, és zsepi. Az egyetlen, ami most megakadályoz abban, hogy kényelembe helyezzem magam az a csengő. Épp hogy leülnék, mikor megszólal.
- Miért ilyenkor, amikor egyedül vagyok itthon? - nézek fel a plafonra, mintha Isten válaszolhatna nekem. Eljátszok a gondolattal, hogy nem nyitom ki az ajtót, de a csengő csak megszólal újra meg újra. Szem forgatva lépek az ajtóhoz. Hezitálok, a kezem a kilincsen, de félek kinyitni. Mi van ha Ő van itt? Megrázom a fejem, és végül kinyitom az ajtót. Egy kék, és egyben tágra nyílt szempárral találom szembe magam, ami most végig néz rajtam, és elszörnyed a látványtól.
- Jézusom Lana, szörnyen nézel ki - két karját ölelésre tárja.
- Úgy is érzem magam. - hozzá bújok, a nálam sokkal jobb bőrben, és erőben lévő fiúhoz, és könnyek szöknek a szemembe. A válla fölött látom, a két megszokott testőrüket, Paul-t, és Preston-t, akik szint úgy kikerekedett szemmel néznek. Elég jól megismertem a fiúk csapatát, és ezzel a két, két ajtós szekrénnyel elég jóba lettem. Úgy kezelnek engem, mint a lányukat, mikor velük vagyok, vagyis voltam.
- Paul, Preston sziasztok! Hát ti? - kibontakozok Niall öleléséből, és újabb kettőért indulok. Ha az előbb azt mondtam, hogy elvesztem Niall karjai között, akkor most meg sem lehet találni.
- Kislány, nagyon gyorsan szedd össze magad. - szinte már apai szigorral néz rám Paul, akihez társul a másik apám is.
- Elmegyünk, és nyilvános helyre, ezért vannak itt. - Niall egyszerűen ejti ki a szavakat, mintha nem tudná, hogy egy hete még a kertbe sem mentem ki, nem hogy emberek közé.
- Te azt akarod, hogy még a maradék időm előtt maghaljak? - morcosan trappolok vissza a házba, ahová mind a hárman követnek.
- Nem tudom mire gondolsz.
- Nem hinném, hogy a legújabb iPhone-odon nincsen egy Twitter alkalmazás, vagy internet, hogy ne lásd, már a síromat is megásták. Nem gondolod, hogy majd egy másik One Direction taggal kimegyek a nyílt utcára! - hadarom el egy szuszra, aminek következtében meg kell támaszkodnom a pult szélén és mély levegőt venni. Úgy látszik már a veszekedés is egy maratoni futással ér fel nálam. - Különben is, hova akarsz menni?
- Állatkertbe - szemöldök húzogatva néz rám. Hülye vagyok, vagy ez a gyerek tényleg idegesíteni akar azzal, hogy úgy tesz mintha minden rendben lenne?
- Te most szórakozol velem?
- Nem Lana, nem szórakozom. Látod ezt a két nagy darab embert? - mutat a háta mögé.
- Nem nehéz észre venni őket.
- Ha most nem mész fel önszántadból, és nem öltözöl fel, és nem szeded rendbe magad, akkor ők jó fiú módjára, kényszerítést alkalmazva, valamelyikük felkap a vállára és Isten a tanúm rá, hogy hagyni fogom, hogy akár pizsamában vigyenek végig az állatkertben.

Niall meggyőző képessége páratlan, de arra nem képes, hogy a gyomromban lévő ideggörcsöt eltüntesse, pedig még csak az autóban ülök. Az érzés fokozódik, mikor megállunk az állatkertnél, és látom, hogy jó pár fiatal lány áll a pénztárnál, akik arra várnak, hogy sorra kerüljenek, és amilyen az én szerencsém, biztosan One Direction rajongók.
- Niall, én nem akarok kiszállni. - kétségbe esve nézek rá. - Különben is, miért pont állatkertbe jöttünk?
- Kezdek biztos lenni abban, hogy az önsajnálat miatt elfelejtetted, hogy van pár dolog, amit meg szeretnél tenni. - eszembe jut a lista, és tudom mire céloz.
- Istenem Niall, nem tudom elmondani mennyire aranyos vagy, de nagyon rossz időpontot választottál most erre. Nagyon rossz passzban vagyok, és a rajongók sem kedvelnek túlzottan. Ezt te is tudod.
- Egy: ennél jobb alkalmat keresve sem találtam volna. Pocsékul vagy, és ilyenkor kell felvidítani az embert, és elterelni a figyelmét. Kettő: szerinted miért kértem meg a két óriást, hogy jöjjenek el? Pont ezért. Ne aggódj, a rajongókat majd mi elintézzük. - ezzel lezárva a témát, kiszáll az autóból, és az autó háta mögött körbe jön, hogy kinyissa nekem az ajtót. Ez a pici idő épp elég arra, hogy egy oda tévedt tekintet észre vegye Niall-t, és rögtön szóljon a többieknek, hogy bizony a világ leghíresebb bandájának ír szívtiprója csak pár lépésre van tőlük. Remek. Nagy levegőt veszek, mikor kinyílik az ajtó és megpróbálom összeszedni azt a parányi erőt, ami még bennem lakozik, de nehezen megy. Paul és Preston azonnal két oldalról fog közre minket, és ahogy közelebb megyünk, érzem, mint ismer fel engem is ez a pár lány. Elkövetem azt a hibát, hogy csak egy fél pillanatra nem a földet pásztázom, hanem felnézek rájuk. Rossz ötlet volt. A égető tekintetek szinte kiégetik a szememet. Azonnal elkapom a tekintetem. Felötlik bennem a gondolat, hogy nekünk itt még meg kell várni, míg sorra kerülünk és jegyet tudunk venni, azonban azt elfelejtettem, hogy ez a fiúknál már nem így működik. Egy külön bejárat felé megyünk, egyre távolabb a frontvonaltól, de ahhoz mégis elég közel vagyunk még, hogy meghalljam, mit gondol az egyikük.
- Úgy látszik, nem volt neki elég Harry, és most Niall-t akarja tönkretenni. Olcsó hozományvadász. - próbálom figyelmen kívül hagyni, de nem megy. Megrázom a fejem, és a könny, ami eddig a szememet szúrta, szinte égeti az arcomat, ahogyan végig folyik rajta.
- Ne törődj velük! - Niall közelebb húz magához, de ez most nem igazán segít. Igazából, úgy érzem, rajtam már semmi sem fog segíteni. Egy valaki lenne, aki rendbe hozna, de nem tehetem tönkre az életét.

Lassan sétálunk, de mégis cél irányosan. Szerencsére eddig nem akadt olyan, aki felismerte volna Niall-t, de tudom ez az egész kiruccanás nem ér véget ennyivel.
- Valery elmesélte, hogy Harry nem igazán önmaga.
- A 'nem igazán', az enyhe kifejezés, de a múltkori incidens óta, kicsit helyre rázódott agyilag, de még sem ugyan az. Nem tud felhőtlenül elleni a rajongókkal, és sajnos ezt látják. Ezért vannak így kiakadva rád.
- Rettenetesen aggódok érte Niall. - az idegességtől a számat rágom, olyan mélyen beleharapok, hogy visszatartsam a sírást, hogy megérzem a vér ízét a számban.
- Rendben lesz, nem hagyom, hogy bármi hülyeséget csináljon. De nem csak én vagyok ott neki. Viszont, most minket is elég nehezen enged közel magához. Zayn-nel azóta sem beszélnek. - megdörzsölöm az arcom, hogy felmelegedjen, és a halántékomat masszírozva próbálom leküzdeni az idegességet.
- Mit gondolsz, Zayn haragszik még rám?
- Mondanám azt, hogy már nem annyira, de akkor hazudnék. De azóta sem mondta el, hogy miért. Csak annyit közölt velünk, hogy ha egyszer a füledbe jut, hogy Ő igen is mérges rád, akkor te tudni fogod az okát. - hümmögök egyet, mert természetesen azonnal eszembe jut a beszélgetésünk. Minden szó úgy vízhangszik a fejembe, mintha Zayn most is itt állna mellettem, és újra intézné hozzám a szavakat. - Lana, miről beszél?
- Amikor Zayn segített nekem megcsinálni azt a képet, ami Harry szobájának falán lóg, akkor elmondta nekem, hogy Harry már azelőtt sem volt jól, mielőtt találkoztunk. Zayn úgy fogalmazott "gyógyír" vagyok Harry számára, és hagyjam, hogy Harry a végsőkig kitartson mellettem, mert ha ellököm magamtól, azzal jobban bántom Őt. Ezért haragszik rám. Mert nem hallgattam rá, és most miattam van minden. Miattam ilyen a rajongókkal, miattam ilyen veletek. Minden szarságot miattam csinál. Mert én úgy gondolom, jobb, ha nem azzal tölti az idejét, hogy a halálos beteg barátnőjét ápolja. Szóval, megértem, ha most te is hátat fordítasz nekem.
- Nem fogok hátat fordítani. Akármilyen hihetetlen, van, amit megértek ebben az egészben, és van olyan is, amit nem. Lana, a fiúk után te vagy a másik legjobb barátom, és egy barátnak az a dolga, hogy a szarban is ott legyen a másik mellett. - megáll, de én mennék tovább. Megfogja a kezem, és maga felé fordít. - Melletted is vagyok, ahogyan Valery is. - karjai közé bújok, és mellkasába fúrva arcomat, rejtem el az emberek elől a könnyeimet. - Gyere. - int fejével, mikor elhúzódok tőle.
Megyünk egy ideig, amikor Niall megszólal.
- Megérkeztünk! - mosolyogva veszem észre, a tigriseket és az oroszlánokat. - Megkértem a gondozójukat, hogy vigyen be téged hozzájuk. - Mutat egy srác felé, majd odaint neki, aki elindul felénk.
- Helló, Steve vagyok. - a srác aranyosan mosolyog, és a kezét nyújtja felém. Elfogadom, és kezet rázok vele. - Én foglak bevinni az állatokhoz. - láthatja rajtam, a félelmet, mert biztatóan mosolyog. - Ne félj, nem bántanak, ha bízol bennük. Próbálj meg úgy közeledni feléjük, mintha egy házi macskát akarnál megsimogatni. Ha érzik rajtad, hogy nem bízol bennük, akkor ők is bizalmatlanok lesznek, és az nekünk nem jó. Érted? - aprót bólintok, majd Steve kinyitja a védő kerítést, és mielőtt belépnék utána veszek egy mély, nyugtató levegőt.
- Várj itt egy kicsit. - nem ellenkezek, azonnal szót fogadok a szakértőnek, és lecövekelek ahol megálltam. Steve mit sem törődve a termetükkel, bátran megy oda hozzájuk, és becézgetve csalogatja oda magához a gyönyörű tigrist, akit egy oroszlán követ. Jól ismerik már Stevet. Lassan oda vezeti őket hozzám, én pedig próbálom legyőzni a félelmem. Megkockáztatok bele nézni a szemébe, és valamit felfedezek benne. Ártatlanságot. Azonnal elmúlik a félelmem, és bátrabban közelítek felé. Steve utasítására először hagyom, hogy megszagolja a kezemet. Nagy meglepetésemre a szaglászás után a tigris önszántából bújik a kezem alá, jelezve nekem, hogy simogassam meg. Elnevetem magam.
- Jézusom Niall, egy tigrist simogatok! - leguggolok hozzá, ő pedig hatalmas orrával, megbökdösi az én orromat. - Annyira köszönöm neked. - nézek rá könnyes szemmel. Ő nem szól csak meghatottan bólint egyet.

Visszafelé sétálva úgy érzem, jobban vagyok. Niall-nek tényleg sikerült elterelnie a gondolataimat, és vidámabban beszélgetek vele. Így megy ez mind addig, amíg kiérünk az állatkert elé. Egy órával ezelőtt, még csak az a pár lány volt itt, most pedig egy egész tömeg. A görcs összeugrik a gyomromba. Paul és Preston azonnal védő üzembe kapcsol, és szinte a két karjuk között visznek ki minket. Minden oldalról hallom, ahogyan engem szidnak, ahogyan utálnak, ahogyan Harry-t védik, és ahogyan Niall-t is meg akarják tőlem védeni. Próbálom kizárni a szavakat, de nem megy. Minden egyes bántó szó, késként szúródik belém. A telefon vakuk villannak, én pedig nem érzem magam biztonságban, valahogyan mégis elérünk az autóhoz. Paul tuszkolna befele az autóba, azonban egy lány hangjára mégis felfigyelek ahogyan szólongat. Tudom, hogy nem kellene rá figyelnem, azonban mégis oda fordulok és egyenesen szembe találom magam egy felbőszült rajongóval, akit Preston fog vissza.
- Gyűlöllek érted? Gyűlöllek, amiért Harry nincs jól, és amiért elvesztette önmagát. Gyűlöllek, mert alig akar beszélni a fiúkkal. Istenre esküszöm, hogy ha Harry kilép a bandából, és feloszlanak, megtalállak, és akkor nem lesznek ott a fiúk testőrei, hogy megvédjenek. Ezt jól jegyezd meg! - megdermedve állok, nem bírok mozdulni. Úgy érzem menten összeesek. Utálnak engem. És jogosan. Be kéne ülnöm az autóba, de a lábam nem mozdul, végül Paul nemes egyszerűséggel berak az autóba.
- Jézusom Lana. - le vagyok sápadva, és nem érzem jól magam. Niall azonnal oda húz magához, de én nem érzek semmit, kővé dermedtem. Csak annak a lánynak a gyűlölettel teli tekintetére tudok gondolni, és a szavaira. Mind eközben a telefonok folyamatosan magasba voltak, pár perc és tele lesz ezzel az internet.

Harry

Egész nap nem bírok magammal, érzem, hogy ha nem kezdek valamit a testemmel, akkor egyszerűen szét fogok robbanni az idegtől és a gondolatoktól. Minden rossz, teljesen kikeltem önmagamból. Nem akarok senkivel sem beszélni, a fiúkkal is rossz a kapcsolatom, főleg Zayn-nel. Próbálnak segíteni, de most én játszom azt, amit Lana: nem hagyom. És a legrosszabb, hogy a családommal sem beszélek. Teljes hallgatásba burkolóztam. Bántom a rajongóinkat, a csapatunk tagjait. És a helyzeten az sem segít, hogy Valery folyton leadja a drótot, hogy Lana pocsék állapotban van. Átérzem a helyzetet. Múlt héten többször eldöntöttem, hogy elmegyek hozzá, hogy elhitessem vele jól vagyok, hátha jobban lesz, és nem segít rá a betegségére, de Valery minden alkalommal lebeszélt róla. Nem bírok megmaradni a saját bőrömbe. Feledni akarok. Elfelejteni mindent, ami történt, mindent, ami fáj, és mindent, amit már nem kapok vissza. Legalább egy estére ne keljen ezekkel törődnöm. Hirtelen pattanok fel a kanapéról, és összeszedem magam. Felhúzom a cipőmet, magamhoz veszem a tárcámat, a kulcsaimat. Felveszem a kabátomat, és a fejemre húzom a sapkát. Kilépek az ajtón, és a hideg londoni levegő megcsapja arcom. Becsukom magam mögött az ajtót, gondosan bezárom. A kapun kilépve megvárom, míg bezárul, beütöm a biztonsági kódot, és autó nélkül célirányosan indulok el.
Fél óra séta után megérkezek, oda ahova indultam. London egyik legjobb kocsmájába. A vodkájuk minőségi, a sörük ütős. Nem tudom mi kerül bele csapolás közben, de egy biztos: három pohár után úgy érzed magad, mintha egy fél üveg vodkát benyakaltál volna. Itt van most az én helyem, és nem szándékozom józan maradni.
A pult végénél ülök le, bár nem hiszem, hogy itt bárki is felismerne, ide nem olyan emberek járnak, akik Anglia tini bálványit hallgatják, de ez már belém rögzült. Elővigyázatos lettem, többé kevésbe.
- Helló, mit adhatok? - a pultos lány úgy a húszas éveiben járhat. Látszik rajta, hogy ez volt az első munka, ami az útjába akadt, ő pedig érettségi után, azonnal kapott az alkalmon. Édesen mosolyog, nem erőltetett, bele jött már a munkájába.
- Kezdésen, jöhet egy- két vodka, és egy pohár sör.
- Kezdésnek? Ilyet akkor mond valaki, ha feledésig akarja inni magát. - szakértően rakja elém a négy üres vodkás poharat, és látványosan forgatva a kezében a vodkás üveget, se perc alatt tele tölti őket.
- Eltaláltad a helyzetet. - két sörös poharat egyszerre csapol tele, majd azt is elém rakja.
- Egészségedre! - csap egyet a pultra. - És ugyan mit akar elfeledni egy híres énekes? - remélem, nincs olyan szerencsém, hogy egy rajongó csapos lányba botlottam bele.
- Nem szeretném az orrodra kötni. Ne haragudj.
- Rendben, ha nem akarsz róla beszélni. Szólj, ha jöhet a következő kör.
- Sokat fogsz szaladgálni. - a választ nem hallja már inkább csak magamnak motyogok, a pult másik végén szintén inni akarnak. Két vodkát iszok meg húzóra. Arcizmaimat összehúzza a szesz erőssége, és rohadtul égeti a torkomat, de a hideg sör enyhíti a kellemetlen érzést. Magam elé meredve várok, talán a csodára, de a csoda helyett csak a telefonom kezd el rezegni a zsebembe. Valery küldött üzenetet, csak vele vagyok hajlandó beszélni, és csak az Ő üzeneteit olvasom el. Megnyitom az üzenetet, és kerítő szöveg után megnézem a lényeget. Egy videó, ahol Lana-t körbe veszik a dühös rajongók, ha jól látom az állatkertnél, és egy lány kikelve magából azzal fenyegeti, ha tönkreteszi a bandát megtalálja, és akkor nem lesznek ott a testőreink, hogy megvédjék. A vér felforr bennem, a mellkasom szaporábban emelkedik és süllyed, érzem, mint árad szét a düh a testemben. A videó az utolsó löket a totális részegség felé. Tönkretettem az életét. Nem fogják őt békén hagyni. Egyel több ok, amiért ma nem akarok tudni magamról.

A poharak gyűlnek, az idő telik, én pedig már nem tudom hány felé járhat az óra. Azt tudom, hogy lassan már a széken is alig tudok ülve maradni. A véralkohol szintem az egekben, a fejem nem tiszta. Forog velem a kocsma, forognak velem az emberek. A nyelvem nem segít kimondani helyesen a szavakat, a pultos lány pedig szorgalmasan, szedi el előlem a kiürült poharakat, és tölti újra az utasításomra.
- Nem lesz már elég? - kérdezi a lány, miközben újra tele tölt egy tiszta feles poharat.
- Majd én tudom, hogy mi..mikor elég. - próbálok határozott lenni, de a szavak is alig jönnek ki.
- Ez volt az utolsó kör, ha azt megittad, és nem távozol balhé nélkül a kidobó emberekkel rakatlak ki.
- Ne ag..aggódj. - Lehúzom az utolsó kört, majd lerakom az üres poharat az asztalra. Mint egy gyerek, aki most tanul járni, úgy szállok le a székről. Egyik láb, majd azt követi a másik. A testsúlyom a lábaimra helyezem, de az állóképességem nem az igazi már, meg kell kapaszkodnom a pultba. Fátyolos tekintettél nézek a lányra, aki egész este kiszolgált, majd bárgyú mosollyal intek felé, ő pedig csak bólint egyet. Nehézkesen jutok el a kijáratig, többször megbotlok a saját lábamba, és azt is eltévesztem, hogy merre nyílik az ajtó. Befelé kéne húznom, de kifelé akarom tolni, ennek következtében sikerül neki mennem az ajtónak, ahonnan, mint egy labda visszapattanok, és a hulla részegségemnek köszönhetően, a földön kötök ki.
- Haver, segítsek? - egy fiú jön oda, aki talán velem egy idős lehet, de ilyen állapotban abban sem vagyok biztos, hogy tényleg fiú-e. Válaszomat nem várva segít felállni.
- Én csak ki akartam menni.
- Azt láttam, de az ajtó befelé nyílik. - kinyitja az ajtót, és látom a mosolyt a szája szélén, hogy szíve szerint nagyon durván kiröhögne. Kijjebb tárja az ajtót. - Látod? - nézek rá, majd az ajtóra, majd újra rá, akár egy elme roggyant, majd kiröhögöm saját magam.
- Kösz haver, hogy segítettél. - kitámolygok az ajtón. Érzem, hogy ennél többre nem vagyok képes, így megtalálom a kocsma mellett található padot, és leülök. Percekig csak nézek ki a fejemből, néha még nyelni is elfelejtek, és az épp hogy kicsorduló nyálat letörlöm a szám széléről. Undorítóan festhetek. Magamban nevetgélek, és sok olyan dologról beszélgetek magammal, amit eredetileg el kéne, hogy felejtsek. Lana. Minden gondolatom Ő körülötte kering. Előveszem a telefonom, csoda hogy be tudok lépni a menübe, hisz kód védi. Meggondolatlanul keresem ki annak a lánynak a számát, aki minden boldogságom, és fájdalmam okozója. Labilis a kezemben a telefon, és kezd lefagyni a jobb kezem, de várok, türelmesen várok, míg meg nem hallom a hangját. Felvette.
- Harry, miért hívsz ilyen későn? - szinte angyali ének a hangja számomra, életem végéig elhallgatnám. - Harry, ott vagy? - csak hallgatom, és csak akkor szólalok meg, mikor leakarja rakni.
- L.. Lana, édes Lana. - az L betű miatt a nyelvem össze akad.
- Harry, te ittál? - hangja a hitetlenkedést tükrözi, és némi aggodalmat is vélek felfedezni benne. Csoda, hogy még erre is képes vagyok.
- N.. nem eleget kicsim, nem eleget.
- Haza tudsz menni?
- Nem hinném, a l...lábamon sem tudok megállni. - hallom, ahogy a vonal túlsó végén szentségel.
- Hol vagy?
- Hiányzol. - az érzelmileg labilis szintre kerülök, és meggondolatlanul jönnek belőlem a szavak.
- Édes, kérlek, mondd meg hol vagy. Érted megyek.
- Őszintén szólva fogalmam sincsen hol vagyok. Csak azt tudom, hogy egy kocsma előtt, de hogy hogyan kell ide jönni, arról már fogalmam sincsen.
- Azt mondtad kocsma?
- Igen. - vigyorgok magam elé.
- Akkor tudom, hogy hol vagy.
- Mégis honnan tudod kicsim?
- Csak tudom, nem sokára ott vagyok. - és bontja a vonalat. Nézem a fénylő készüléket a kezembe, majd zsebre rakom, legalábbis csak remélni tudom, hogy becsúszott a zsebembe. A szemem lassan ólom súlyú lesz, és érzem, elalszok már az se érdekel, hogy hol. Csak aludni akarok. Nehezeket pislogok, és amikor már végleg lecsuknám a szemem, egy autó parkol le közvetlen előttem. Nem tudom tisztán kivenni, ki ül benne, de amikor kiszáll és közelebb jön hozzám, talaj részegségem ellenére azonnal felismerem. Újra a bárgyú mosoly kúszik az arcomra.
- Itt van életem szerelme, aki most játssza a makacs kislányt, és nincsen velem együtt.
- Harry, kérlek egy kicsit halkabban. Gyere állj fel. - felém nyújtja a kezét. Én bele helyezem, az apró, selymes kezek közé az enyémet. Próbál felhúzni a padról, de én nem engedem, sőt annyi erő, és piszkoskodás van bennem, hogy magam mellé rántom.
- Annyira gyönyörű vagy. - megható arckifejezésem lehet, így részegen, talán egy kutyára hasonlíthatok, mert hagyja, hogy kezemmel az arcát simogassam. Sőt egyáltalán nem ellenkezik, arcát a tenyerembe hajtja. - És annyira hiányzol. - megrázza a fejét, és feláll.
- Harry kérlek, menjünk haza.
- Te és én?
- Igen te és én. Gyere haza viszlek- újra felém nyújtja kezét. Segítségével nehézkesen felállok. Lana úgy helyezkedik, hogy rá tudjak támaszkodni. Kihasználom az alkalmat, és mélyet szippantok a hajából.
- Még mindig jó az illatod. - vicces, ahogy beszélek, és ki is nevetem magam. Arcomat a nyakába fúrom, aminek következtében majdnem elesünk, de megtartjuk az egyensúlyt. Szám hozzá ér a nyakához, ő pedig megrezzen egy kicsit. - Szeretlek. Hallod? Nagyon szeretlek.
- Harry kérlek ne nehezítsd meg a dolgokat. Kérlek. - néz rám már könnyes szemekkel. Nehezen sikerül eljutnunk a kocsi másik oldalára, és a beszállás ennél is nehezebb. Attól, hogy részeg vagyok, arra van eszem, hogy minden alkalmat kihasználjak, hogy hozzá érjek a nőhöz, akit szeretek. Mikor beültet az autóba, mikor bekapcsolja a biztonsági övet. Nézem, ahogyan körbe jön, és beül a kormány mögé. Lassan elindul az autó, és az utolsó, amire emlékszem, hogy még bemegyek egy ajtón.

Lana

Fedetlen, izmos hát, hívogatóan gyönyörű rózsaszín, résnyire nyílt ajkak, édes szuszogás, lelógó tele tetovált bal kéz, ami egykor testem minden porcikáját bejárta. Ezt a képet nézem órák óta, az ablakom alá beépített, kipárnázott szekrényemen ülve. Meleg plédbe burkolózva, könnyes szemekkel figyelem a fiút, akit kora hajnalba részegen hoztam haza. Nem tudom miért hozzám hoztam, miért nem haza vittem a saját ágyába. Talán kihasználtam az alkalmat. Hiányzik Harry. A tény tagadhatatlan. A sötét, lassan fordul át a fénybe, a világosság lassan tölti meg a szobát, ezzel ébredésre késztetve az ágyamban alvó fiút. Közép hosszúra nőtt haja félig az arcába hullik, szemét össze szorítja, gondolom a fájdalomtól a fejében. Lassan emelkedik fel felső teste, lábára ülve bele túr hajába, és megdörzsöli az arcát. Térdeim felhúzva, az állam megtámasztom rajta, így figyelem szótlanul minden mozdulatát. Mikor valamennyire kitisztul az elméje, és kezd rá ébredni, nem otthon van, felém fordítja arcát, ahol édes nyomott hagyott a párna. Az én szomorú tekintetem találkozik, az ő értetlen tekintetével. Farkas szemet nézünk egymással. Ő töri meg először a szem kontaktust. Mélyet sóhajtva, újra beletúr a hajába.
- Sajnálom. - a rekedtes hang kínzóan hat rám. Liba bőrös leszek tőle, szinte zene füleimnek.
- Mit?
- Azt, ha bármit is csináltam, vagy mondtam. - lábait lassan rakja le a földre, és még lassabban áll fel. Azt hiszem, a ruháiért indul, de ahelyett elindul felém, és félve ül le a maradék helyre. - Köszönöm, hogy értem jöttél, és nem hagytál ott. - maga elé bámul, én pedig az ő felső testét bámulom. Bámulom lehajtott fejét, arcának vonalait. Szinte magamba szívom testének minden egyes milliméterét, mert tudom nem lesz már rá alkalom.
- Nem bírtam volna ki, ha történt volna ott veled valami. - rám néz azokkal a gyönyörű zöld szemekkel.
- Miért ide hoztál? Miért nem vittél haza?
- Mióta elaludtál, én azóta itt ülve keresem erre a választ. - apró mosolyt látok meg a szája szélén. Túl jól ismer ahhoz, hogy elhiggye azt, ha most egy hazugsággal próbálnám tele tömni a fejét. Tudja miért hoztam ide.
- Hiányzol. Nagyon. - a szavak megfogalmazhatatlanul komolyan hangzanak. Látom, hogy egyre közelebb jön hozzám. Kezemért nyúl, összefűzi őket, és megcsókolja. El kellene húznom, de én hagyom. Hagyom, hogy érintése égesse a bőröm. - Lana, kérlek. Mindennap, amit nélküled kell el töltenem, kész kínzás számomra.
- Te is hiányzol nekem Harry, rettenetesen, de nem lehet. - elhúzom a kezem. Érintésétől nem tudok tisztán gondolkodni.
- Miért csinálod ezt? - hirtelen áll fel, és a ruháiért nyúl. kapkodva rángatja magára őket.
- Mert jobb lesz így neked. De nem akarom újra elmagyarázni.
- Nem akarod újra elmagyarázni? Szerinted, az a mese, amit egy héttel ezelőtt adagoltál be nekem, az megállja a helyét?
- Hazudnom kellett volna? Jobb lett volna, ha a szemedbe hazudom, hogy már nem szeretlek? - állok fel én is.
- Lehet, hogy jobb lett volna. - észre sem veszem, szempillantás alatt terem előttem, és erőszakosan fogja két keze közé az arcom. - Mert így tudom, hogy te is viszont szeretsz. Hát nem érted? - nézek rá, és ő néz rám. Tekintetük szinte egymásba fúródik. Arca vészesen közeledik az enyémhez, és már kezdeném elveszteni a fejem. mikor a konokság újra utat tőr magának.
- Harry, ne. - mérgesen rázza a fejét. - Kérlek hagyd abba, amit magaddal és a körülötted lévőkkel művelsz. A rajongóid nem tehetnek semmiről.
- Nem érdekelnek, és nem hagyok abba semmit, mind addig, amíg újra velem nem leszel. - az utolsó ruhadarabot, a kabátot magára rángatja. - Szeretlek, és te is szeretsz engem. Ennek az egész itt még nincsen vége, ezt te is tudod. Melletted a helyem, és neked mellettem. - az ajtó felé fordul, és elindul.
- Mit tegyek, hogy újra önmagad légy, és éld az életed normálisan?- felemelt, sírástól rekedt hangon, széttárt karokkal kérdezem tőle.
- Csak annyit kellet volna tenned, hogy maradsz ( All you had to do was stay). - ezzel ott hagy az üres szobába, ahol most csak az ő hangja víz hangzik.

24. rész

I want you back 

Sziasztok :)
Van egy jó hírem! Van gépem, így van arra lehetőségem, hogy normális körülmények között írjak, így meg is ragadtam az alkalmat, és befejeztem a következő részt :) Remélem tetszeni fog :)
Puszi Tami <3

Harry

A lakás ahová belépek, most nem kelti az otthon, édes otthon érzését. Rideg, idegen, csak egy hatalmas kőhalmaz, ami most jobb lenne, ha rám omlana. Bármerre nézek, mindenhol van egy tárgy ami rá emlékezetet. Hogy fogom én itt kibírni? A válasz: sehogy. A kabátom ledobom a földre a cipőmet szó szerint lerúgom. Az sem érdekel, hogy merre repül. Ránézek a kanapéra, egy újabb emlék, a konyhapult egy másikat juttat eszembe. Így haladok tovább, fel, egészen az emeletre a szobámig. Sötét van, és nem érzem a magaménak. Felkapcsolom villanyt. Általános rendetlenség uralkodik a szobámba. Az ágy be vetetlen, pár ruhám hanyagul, a szoba különböző részein eldobva. Kínzókamra most ez számomra, hiszen annyi minden történt itt. Körbe pillanatok és a falam tele van képekkel, ahonnan az ő mosolygós arca néz vissza rám. Miért teszi ezt velem? Merül fel bennem a kérdés, és ezzel együtt valahonnan melyről a harag apró szikrája tör magának utat. Észre veszem a nyitott fürdőszobában, néhány ruháját, és a gyomrom összeugrik. Mi van, ha most végleg nincs vissza út? Ha most komolyan gondolja? Nem tudom megérteni mégis, hogy lehet nála erősebb ez a rögeszme, ami a tetteit irányítja. Hogyan tudnék felül kerekedni rajta? Nem tudom, tanácstalan vagyok. Jelenleg csak egyre tudom a választ: nincs itt velem. A harag most már tűzként lobban bennem, és meggondolatlanul esek neki a szobámnak. A bennem tomboló düh, olyan erőket mozgat meg bennem, melynek hatására egyenest széttépem az ágyneműt. Zilálva nézem az anyagot, amit cafatokra téptem. Az ép elmém valahova nagyon messzire szaladt, hisz az ágynemű után neki esek a falnak, az összes képet leszedem és azzal a lendülettel a kemény beton tömbhöz vágom. Az üveg hangosan robban szét, ahogy a falhoz csapódik, a szilánkok milliónyi darabként hullanak szét. Nem csillapítja haragom, így neki esek az asztalnak. Lesöprök mindent és egy újabb kép landol a földön. A szekrény ajtót feltépem és kirángatom a ruháit. Mikor az utolsó darab is eltűnik az öklöm találkozik a szekrény ajtó belsejére szerelt tükörrel. Éles fájdalom nyilall az ujjaimba, ahogy az üveg felsérti.
– Harry! - hallok egy ismerős hangot a hátam mögött, pont amikor egy újabb ütést mérnék a tükörképembe. Már emelem újra a kezem, amikor két vékony kar, hátulról lefog.
– Engedj el! - sosem hallott hang jön ki a torkomon. Kiabálok, amitől én magam is megijedek.
– Harry, kérlek. Elég! – Valery szorosan ölel hátulról, a kezemet lefogva. Arcát szorosan hozzá préseli a hátamhoz és megérzem ahogy átnedvesedik a pólóm. – Harry, könyörgök. – sírástól rekedtes hangja képes arra, hogy a messzire szaladt ép elmémet visszacsalogassa. Lenyugszom egy pillanatra és megfordulok az engem szorosan tartó karokban. Valery arcán könnyek csorognak, ahogy rápillant véres kezemre. Pár pillanatig csak nézem őt, majd elszakad a cérna.
– Val. - zokogok fel. Mint apró gyermek, úgy bújok hozzá és keresek vigaszt ölelésében. Térdem meg-meg csuklik, most az apró női test tart meg.
- Édesem, kérlek nyugodj meg. - nem bírok tovább a lábamon maradni, Valeryvel együtt csúszok le a szekrény mentén. Kétségbe esve bújok hozzá. Ő bal kezével szorít magához, míg a jobbal az arcomat simogatja miközben a mellkasába fúrom azt.
Nem tudom mennyi ideig ül így itt velem, de türelmesen várja míg elfáradok a sírástól. Szipogva emelem fel a fejem, és rá nézek. A legjobb barátom gyönyörű kék szempárja együtt érzően, biztató mosollyal az arcán néz rám. Arcom felé nyúl és gyengéden törli le az utolsó könny cseppet, amit kipréselek magamból.
– Mit fogok ezek után csinálni? Mi lesz velem Val?
- Harry, tudod, hogy szeretlek és pont ezért kérlek arra, hogy hagyd ezt abba. Az egyetlen dolog, ami tenned kell, hogy türelmes leszel.
– Türelmes?
- Harry, mióta az eszem helyét tudom, azóta ismerem Lana-t, és tudom, hogy ez nála csak egy időszakos állapot. – még egy ilyen helyzetben is képes egy nagyon apró fel mosolyt csalni az arcomra azzal, ahogyan magáról beszél.
- Az eszed helyét? - kérdezek vissza fej csóválva.
- Csak nem egy mosolyt látok ott bujkálni? - bökdösi meg az arcom. - Komolyra fordítva a szót, higgy nekem. Lana is rá fog jönni, hogy egy hatalmas nagy baromságot csinált most.
- Én ezt nem fogom bírni. Már most hülyét kapok attól, hogy tudom, szerinte ez a legjobb megoldás.
- Francokat! Harold Edward Styles hagyd most ezt abba, mert lányokat megszégyenítő módon viselkedsz. Minden rendben lesz. Hallod?
-  Hallom – hangom nem meggyőző. Ő szó nélkül újra magához ölel.
– Szemügyre vetted már mit műveltél?
- Most is épp ezt teszem.
– Ha nem tudnám, hogy alapból ép elmével rendelkezel, most rád hívnám a pszichiátriát.
– Képes lennél bevitetni? - nézek fel rá.
- Viccelsz? Haver, én adnám rád a kényszerzubbonyt. – a pocsék hangulatom ellenére, jó ízűen felnevetek. – Na ez az a hang, amit szeretek hallani, nem az elviselhetetlen lányos bőgésed. - fej rázva nézek rá. - Gyere, kössük be a kezedet. – feláll, és felém nyújtja a kezét. Kezébe helyezem a kezem és nehezen felállok a földről.

– Beszéltél valamit Lana-val, mielőtt eljöttél? - a konyha asztalnál ülünk és Valery hozzáértő
módon kötözi be a kezem.
– Igen, de nem hiszem hogy hallani szeretnéd, amit mondtam neki. - kérdőn nézek rá, ő pedig sóhajtva emeli égnek a tekintetét. – Megmondtam neki, hogy már egyáltalában nem látom benne azt az embert, akit én a legjobb barátomnak nevezek. Majd azzal jöttem el tőle, hogy ha ő azt kívánja, hogy egyedül oldjon meg mindent én nem állok ennek az útjába. – hitetlenkedve nézek rá. Nem tudom elhinni, hogy képes lenne magára hagyni.
- Magára hagynád? Pont úgy mint amikor kiderült, hogy beteg?
- Te erről honnan tudsz? Tudod mit? Lényegtelen. Ezt csak azért csinálom, hogy észbe kapjon. Harry valamit tennem kell. - Nem szólok csak nézem ahogy az utolsó mozdulatot elvégzi a kezemen. - Kész. - mosolyog rám. - Most pedig menjünk rendet rakni. – sóhajtok, mert nincs kedvem ehhez, inkább a tombolásom eredményének a közepére feküdnék és csak akkor kelnék fel, amikor minden rendbe jött.

- Ember, mekkora erő van benned? - Valery kitágult szemekkel nézi a darabokra szaggatott, egykor ágyneműnek nevezett anyagot. Rántok egyet a vállamon. Nem tudok neki értelmes választ adni, de inkább ezen töltsem le a haragom, mint valaki máson, akit szeretek. Az a kevés élet, amit Valery belém vert, pillanatok alatt köddé válik. Érzem, mint változik meg arcom, vállaim újra megereszkednek, és újra egy élő hullának érzem magam, pedig még csak két óra telt el azóta, mióta Lana kimondta azokat a szavakat, amik éles késként vágódtak bele a szívembe. Felveszek egy képkeret a földről, és a benne lévő kép hatására újabb könnyek szúrják a szemem. Ledobom az ágyra, majd megdörzsölöm az arcom. Egyedül akarok lenni. Rá nézek Valery-re aki, szintén engem néz.
- Valery, egyedül szeretnék lenni. - szemeiben látom, hogy nem neheztel, együtt érzően mosoly rám. Az anyag darabot, amit a kezében tart, lassan lerakja az ágyra, és meg kerüli azt.
- Vigyázz magadra kérlek. - szeme fényesebb lesz a szokottnál. Látom, mint gyűlik könny a szemébe. Összeráncolt szemöldökkel nézem. - Nem élném túl, ha veled is történne valami. - megsimogatja arcom, majd választ sem várva hátat fordít, és ár perc múlva hallom ahogy az ajtó csukódik.

Hüvös decemberi levegő csapja meg arcom, ahogy kilépek a kertbe. Mély levegőt veszek, és a hideg, tiszta levegő átjárja a tüdőm. Leülök a lépcsőre, és felnézek az égre. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy a ragyogó csillagok visszanéznek rám. Eszembe juttatják azt a csillogást, amit Lana szemében láttam mindig. Megállíthatatlanul kezdik végig szántani az arcomat a sós könnyek. Mikor fogja végre megérteni, hogy mellette akarok lenni? Mikor veszi észre, hogy nem kell egy tökéletesen megcsinált híresség, hanem csak Ő? Az összes hibájával együtt, amikbe ugyan úgy rohadtul szerelmes vagyok. Szerelmes vagyok mindenbe, ami hozzá tartozik. A szeplőkbe az arcán, az aranyos apró anyajegyekbe a testén, a gyönyörűen hatalmas barna szemeibe, és a legfontosabb dologba, belé. Abba, aki.

Lana

Szánalmasnak érzem magam. Tegnap óta nem aludtam semmit most pedig úgy viselkedek, mint egy szánalmas film szerencsétlen főszereplője. London utcáit járom, ahová emlékek fűznek. És semmit sem használ, sőt még nyomorultabbul érzem magam.

A kerület egyetlen játszóterének kopott hintáján ülök és azon gondolkodok hogy mégis mi a fenét műveltem én tegnap. Ellöktem magamtól azt az embert, aki két éve mindennél többet jelent nekem. Akiről minden éjjel álmodtam. Elküldtem egy olyan hülyeséggel, hogy ez mind kettőnknek jó lesz. A világ nem hallott még ekkora baromságot hiszen rohadt szarul érzem magam. Halk lépteket hallok a hátam mögött, de nem törődök vele, biztos egy kis gyerek, aki iskola után inkább ide jön, minthogy  egyenesen haza menjen. A hintát lassan lököm, és a homokot bámulom, amibe vonalakat rajzolok a lábammal. A látókörömben két számomra nagyon ismerős fekete csizma jelenik meg, és érzem, ahogyan a hozzá tartozó test leül a hintára. Neheze, de felemelem rá tekintem. Szégyenlem magam, mert mindenben igaza volt, amit tegnap mondott. Félve nézek a legjobb barátom szemébe.
- Anyukád mondta, hogy elmentél kiszellőztetni a fejed. Tudtam, hogy itt leszel. - ellöki magát a lábával. A hűvös szél belekap fekete hajába.
- Senki sem ismer nálad jobban. - mosolygok rá bágyadtan.
- Azért akad valaki. - nem néz rám, előre mered. Halkan hümmögök egyet. - Figyelj Lan, tudom, hogy tegnap ismételten keményen beszéltem veled, és gondolkoztam is sokat. Nem tudom, és nem is befolyásolhatom a döntéseidet, de arra megkérhetlek, hogy a közel jövőben próbálj meg olyan el határozásokra jutni, amivel nem töröd össze a körülötted élők szívét. Mert mostanság, ez nálad igen sűrűn megtörténik.
- Tudom. - lehajtott fejjel értek vele egyet.
- És még mindig úgy gondolom, hogy te vagy a világ legidiótább embere.
- Ezt is tudom.
- De az én idióta legjobb barátom, aki mellett mindig ott leszek. - felkapom a fejem, és idiótán mosolygok rá.
- Azt hittem, megint nem állsz szóba velem hetekig.
- Először én is azt hittem, de aztán gondolkodtam, és Harry is elég csúnyán nézett rám, mikor elmondta neki, hogy pár jó kívánság kíséretében otthagytalak.
- Szóval voltál nála. - aprót bólint. A kíváncsiság erősebb nálam, és a kérdés úgy csúszik ki a számon, hogy észre sem veszem. - Hogy van? - Valery összeráncolt szemöldökkel néz rám.
- Nem jól. Tegnap majdnem szét verte az egész házat. Hál istennek időben érkeztem, így csak a szobáját tette tönkre. - a szívem a torkomban dobog, a gyomrom megint apróra ugrik össze. Tudhattam volna, nem? Nem tudok, mit mondani, így csak lehajtom a fejem. - Jól lesz, ahogyan te is. De azt tudnod kell, hogy egymás nélkül semmik vagytok. Magamon érzem a tekintetét, de nem nézek rá. A távolba meredek, és az emlékek hívatlanul jönnek elő. Egyszerre jut eszembe minden. Minden perc, óra, nap, érintés csók. A nevetésének hangja. Minden szarság, ami megnehezíti azt, hogy úgy gondoljam jó döntést hoztam. Én magam is tudom a választ, hogy ezzel elcsesztem mindent, és soha sem mondanám ki hangosan, hogy: Igen, vissza akarom őt kapni. 

23. rész Rögeszme

Sziasztok :)
Meghoztam az új részt és nagyon remélem, hogy tetszeni fog és annak ellenére is olvassátok, hogy nem sietek az új részekkel. Ahogy már többször mondtam nem fogom félbe hagyni a történetet csak a gépem nélkül elég nehéz. Egy igen fontos forfuló ponthoz érkeztünk bár nem ez lest az első és utolsó.
Egy dolgot még muszály megosztanom veletek: egy hatalmas álmom vált valóra :') ONE DIRECTION KONCERTRE MEGYEK. ! Elsem hiszem. Ki az a szerencsés, aki szintén ott lesz a Bécsi koncerten?
Nem szaporítom a szót, jó olvasást és kitartást a hét hátra levő részéhez. :))

Valery

A legjobb barátom itt fekszik eszméletlenül a büdös, fertőtlenítő szagú kórházban, egy hátborzongató fehér ágyban, amiben Lana elveszik, mert jelen pillanatban az ágy színe és az övé megegyezik. Egy cső lóg ki a karjából, amiről az infúziót kapja. Csak a nevét tudom és ezt is azért, mert a nővér mondta, de azt, hogy ez mit szolgál neki, a franc se tudja. Nem akarom, hogy itt legyen. Lana-nak még eszméletlenül is fájdalmai vannak, mert legalább percenként megrándul az arca. Én minden egyes mozdulatánál jobban megszorítom Niall kezét, és csak akkor engedek a szorításon, amikor egy halk "aut" hallok magam mellől. Nézem az arcát és azt kívánom, hogy bárcsak ez egy rohadtul elcseszett álom lenne, amiből hamarosan felébredünk. Totál megkattanok attól, hogy Lana itt fekszik és nem ébred fel, hisz már tündérmesékről kezdek ábrándozni. Ez itt nem is lehetne valóságosabb. Niall szorosabban ölel magához, de csak annyira, hogy még tudjam Lana kezét fogni.
– Valami nagyon nincs rendben Niall, érzem. - mondom ki, ami magamban érzek.
- Kicsim, ne fesd az ördögöt a falra, várjuk meg mit mondd az orvos - újra felzokogok és Niall mellkasába fúrom az arcom.
- Harry teljesen ki lesz borulva. – Niall juttatja eszembe, hogy elfelejtettem Harry-nek szólni.
– Kicsim mindjárt jövök - felállok a székből és az ajtóhoz megyek.
- Hova mész? - az aggódó kék szempár belém akar látni és én csak bágyadtan rá mosolygok.
–Felhívom Harry-t. Tudnia kell mi történt - Niall aprót bólint. A folyosóra kilépve látom, hogy Delia és Jamie egy egy poharat szorongatnak, amiben biztos hogy egy jó adag fekete kávé van. Biztatóan rájuk mosolygok majd egy kicsit arrébb húzódok. Kiveszem a zsebemből a telefont és remegő ujjakkal keresem ki a mára legjobb barátommá vált ember számát. Leülök a székre, miközben arra várok, hogy Harry felvegye. A lábam rángatózik, mert már a hatodik csörgést hallom, de Harry még mindig nem veszi fel. Fújtatok egyet és amikor már épp leakarom rakni akkor hallom meg, az aranyos rekedtes hangját, amitől megszakad a szívem, hisz tudom ki lesz borulva. Hogy a francba mondjam el neki?

Harry

A telefonom csengőhangja bántja a fülemet. Nyögve fordulok a jobb oldalamra és tapogatom ki a készüléket. Elég régóta csöröghet, ha még az álmomban is ez szólt. Rohadtul nincsen kedvem most senkihez, hisz épp hogy csak sikerült végre normálisan elaludnom. A telefonom fénye vakító, alig tudom kivenni ki kereshet. Amint tisztul a látásom Valery mosolygós arca néz vissza rám a képernyőről. Elhúzom a zöld ikont és a fülemhez emelem.
– Val, éjjel nem tudom hány óra van, nagyon rosszul alszom, úgy hogy most nincsen kedvem a " hívjuk fel éjjel Harry-t" poénodhoz. – hadarom el. Nem szól bele csak halk szipogást hallok a telefonba. Felülök az ágyon. – Val, mi a baj? - még mindig csend van, csak a szipogást hallom – Összevesztetek Niall-el? - halk hümmögést hallok, ami egyenlő a nem válasszal. – Valery, szólalj már meg az isten szerelemére! – szólok rá, mert kezdek ideges lenni.
- Lana... - hangja meggyötört és halk a sírástól. A gyomrom azonnal összeugrik, amikor meghallom a nevet. Azonnal éber leszek, és kimászok az ágyból.
– Mi történt? - nem várok a válaszra, már veszem is fel a nadrágot, amit este csak ledobtam a székre.
– Rosszul lett az éjjel, és be kellet hozni a kórházba. - érzem a hangján, mennyire aggódik a legjobb barátjáért. – Harry - úgy mondja ki a nevem, mintha megoldást várna tőlem. A szívem összeszorul a hangjától.
– Val, nem sokára ott vagyok. – ezzel lerakom a telefont. Idegesen kapkodom magamra a ruháimat. – Add uram, hogy ne legyen nagyobb baja. – imádkozok halkan.

A kocsim kerekei csikorognak, mikor leparkolok a kórház előtt. Természetesen most is jelen van jó barátom, a szerencsétlenség, mert majdnem kiesek az autóból, majd pedig az ajtót úgy vágom be, hogy csoda ha nem ébredt fel az összes kórházban tartózkodó beteg.
A recepción tartózkodó hölgy nem túl segítőkész, de végül sikerül kiszednem belőle a szoba számot.  Nem foglalkozok a szúrós tekintettel, ami szinte lyukat éget a hátamba csak megyek előre. A hófehér folyosón a sokadik ajtó előtt Delia, Jamie-hez bújva sírdogál. Jamie arca megtört, fáradt, és tele van aggódással. Nem kell semmit sem kérdeznem, minden az arcára van írva. Delia miközben megtörli az orrát, félig fel pillant és mikor meglát újra zokogni kezd.
- Harry- kibontakozik fia öleléséből és szinte el kell kapnom, úgy siet hozzám. Szorosan fonja körém karjait és a vállamra hajtja fejét és így zokog tovább. Ahogyan csak tőlem telik, ölelem magamhoz. A hozzám képest apró test most rázkódik a sírástól.
- Kérlek, ne sírj - mintha Lana-t ölelném és vigasztalnám. Annyira hasonlítanak egymásra.
– A lányom bent fekszik és nincs eszmélténél. Harry mi lesz, hogy ha..
– Ne is gondolj arra. Minden rendben lesz - két kezem közé fogom a megtört, de annál gyönyörűbb arcot és arra kényszerítem,hogy rám nézzen. Most látom csak meg igazán, hogy Lana kitől örökölte a szépségét. – Jó kezekben van - magamban imádkozom, hogy képes legyek megnyugtatni, miközben én magam is kétségbe vagyok esve. – Be lehet hozzá menni?
- Hát persze drágám, menj csak. – Delia a könnyei mögül mosolyog rám. Jamie a kórházi szoba melletti falnak támaszkodik. Mikor odaérek, halványan rám mosolyog, majd bemegyek. Bent Lana ágyánál Niall és Valery ülnek. Niall együtt érzően néz rám, Valery viszont azonnal felpattan a székről és odarohan hozzám.
– Harry– az amúgy mindig életvidám lány, most olyan aprónak tűnik, a hangja szinte elhal a szoba csendjében. Erősen szorít magához, és felzokog.
– Val, kérlek ne sírj – simogatom a hátat, de ő csak egyre jobban sír. Segítséget kérően nézek Niall-re.
– Kicsim, gyere menjünk ki egy kicsit, hadd legyen itt Harry egyedül Lana-val – Val elenged és szomorúan néz rám. Megszakad a szívem, hogy így látom őt. Megsimogatom arcát, majd elfordul tőlem és kimegy.
- Minden rendben lesz Harry - Niall magához ölel én pedig vállába fúrom az arcom. – Nyugalom - elhúzódik és rám mosolyog, majd egyedül hagy.
Odasétálok az ágy mellé, közelebb húzom a széket és leülök. Most látom csak igazán, hogy Lana bőrének színe hófehér, arca sápadt. Kezem közé fogom kezét, ami most jéghideg. Dörzsölgetni kezdem apró kezét, bár nem tudom biztosan használ-e valamit. Karjából egy vékony cső lóg ki. Arca időnként megrándul, ebből tudom, hogy még ilyenkor is fájdalmai vannak. És a legnagyobb probléma, hogy nem ébred fel. Itt fekszik, kétségbeejtően sápadt állapotban. Az ágy szélére könyökölök, számhoz emelem kezét és apró csókokat hagyok hideg bőrén. Érzem, hogy könny szúrja a szemem, majd azt hogyan folyik végig arcomon.
- Ébredj fel kicsim, kérlek - fohászkodok, és csak nézem őt.
Az időérzékem már rég elhagyott, így nem tudom, mennyi ideje ülök itt ugyan abban a helyzetben. Senki nem jön be, hagyják hogy egyedül legyek vele, de érzem, hogy az álmosság erőt vesz rajtam. Fejem lehajtom az ágyra úgy, hogy Lana keze a fejem alatt van. Próbálom magam arra kényszeríteni, hogy ne aludjak el, de nem megy. Így alszok el Lana kezén, bele kapaszkodva.

Lana

Az ismerős kórházi fertőtlenítő szag bántja az orromat és erőssége ébredésre késztet. A fejem kínzóan fáj, és még az is nagy fájdalmak árán sikerül, hogy kinyissam a szemem. A halvány fény, ami a fejem felett világít bántja a szemem. Az izmaim és ízületeim fájnak, mintha ólomból lennének alig bírom megemelni a bal kezemet. A jobbal próbálkozom azonban valami súlyos dolog nehezedik a kézfejemre. A selymes akadály felé fordítom a fejem. Harry a kezemre hajtott fejjel alszik. Szája elnyílt, halkan szuszogva veszi a levegőt. Más szót nem találok a látványra csak azt hogy ilyen nyugodt állapotban olyan mint egy angyal. Egy angyal, aki azért szállt le a földre hogy mellettem legyen. És, amit én nem hagyok. Fáj, hogy nem tudom feltétel nélkül elfogadni a segítségét. Folyton csak azon jár az agyam, hogy teher vagyok a számára, bár soha semmi jelét nem adta annak, hogy ezt így gondoljam. Mégis úgy érzem megnehezítem az életét. És hogy nem kellene a részének lennem, hiszen most éli a legizgalmasabb részét. Lányok ezreinek szívét dobogtatja meg, mikor a színpadon áll. Kell ennél több egy olyan korú srácnak mint Harry? Nem hinném. Hatalmas bánat ül szívemen, de a konkrét okát nem tudom. Hisz biztosan tudom, hogy azóta itt van mellettem mióta behoztak. Órákig elnézném nyugodt arcát, de szabad kezem már mozdul és finoman beletúrok a selymes hajzuhatagba, ami most egy kicsit kirúgta az aranyos fürtöket, mert Harry annyiszor túrt bele idegesen. Lágyan simogatom fejbőrét minek hatására Harry úgy ébredezik mint egy pár hetes kisbaba. Először arcát belefúrja a kezembe majd hirtelen felkapja a fejét.
– Kicsim. - felemeli a kezemet és erősen két keze közé szorítja és megcsókolja. – Felébredtél. – szemében hála csillog, és öröm.
– Hazz, mennyi az idő? - Harry előveszi a telefonját.
- Hét óra van. Kicsim nincs szükséged valamire?
- Egy kis víz jól esne – mosolygok rá erőtlenül.  Az ágyam melletti asztalról Harry elveszi a poharat és a vízzel teli kancsóból teli tölti. - Tessék – óvatosan a számhoz emeli a poharat és segít inni. Hagyom, mert nincs más választásom, mert jelenleg egy poharat sem tudok megfogni olyan erőtlen a kezem, de nagyon kényelmetlenül érzem magam. Jól esik a hűs víz, nagyokat kortyolok.
– Köszönöm - Harry óvatosan elemeli a számtól a poharat.
– Hogy vagy édesem?
- Kimerült vagyok. Úgy érzem, mintha átment volna rajtam egy kamion. – együtt érző zöld szempárral nézek farkas szemet. – Nem tudom, mi történt velem az éjjel.
– Szerintem nem sokára be fog jönni az orvos és többet fogunk tudni - mikor Harry befejezi a mondatot, akkor nyílik az ajtó. Dr. Raynolds lép be rajta, mögötte anya, Jamie, Valery és Niall.
– Jó reggelt Lana, hogy van?
- Nem jól doktor úr. Kimerült vagyok.
– Érthető – túl komoly. Ez nem jelent jót. – Lana nem kertelek. A baj nagyobb már, mint azt gondolnák. – Harry megszorítja a kezem. Érzem, mint árad benne szét a feszültség. – Sajnos a rák olyan mértékben előre haladott, hogy már a gyógyszer sem fog hatni. Ez a fajta gyógyszer, amit eddig szedett, a legerősebb volt, de úgy látszik ez már nem elég. Ahogyan négy hónappal ezelőtt is elmondtam, most már nem maradt más megoldás. Vagy megpróbálja a kemoterápiát, vagy a kezelést New York-ban, de mint azt tudják, a második opció igen költséges. – a szobában meghűl a levegő. Jamie kétségbe esve túr bele hajába, Valery halkan felzokog, anya pedig lesokkolva néz engem. Harry még erősebben fogja a kezem, majd felemeli és a homlokát neki dönti. - Ha még mindig az mellett az elhatározás mellett marad, hogy inkább éli az életét addig, ameddig lehet, akkor tudnia kell, a leghosszabb idő ami még hátra lehet az fél év.
– A kezelést választja. - Harry fejét fel kapva közli az orvossal.
– Harry! - szólok rá.
- A pénz nem gond.
- Harry!!– ismétlem meg.
- Tessék? - rám néz. Szemében kétségbe esés.
– Nem. Nem fogsz semmit sem kifizetni – odafordulok az orvoshoz. – Egyik lehetőséggel sem élnék. – anya és Jamie egyszerre szólalna meg, Valery is felkapja a fejét. Figyelmeztetően felemelem az ujjam. – Mindenki tartsa meg a véleményét magának. Nagykorú vagyok, az én döntésem. Doktor úr, mikor mehetek haza?
- Te komolyan azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerűen megy? - Harry olyan hévvel áll fel a székről hogy az hátra borul. Összerezzenek a hangtól, ahogy a fém hozzácsapódik a kőhöz.
– Harry, ne kezd.
– Ne Harry-zz itt nekem. Te most ugye rohadtul viccelsz itt mindenkivel?
– Szerintem jobb lesz, ha mi most kimegyünk. – Jamie jobbnak látja, ha ez ketten beszéljük meg.
- Később vissza jövök önhöz Lana, és uram, a kiabálást mellőzze kérem. – Harry összeszorított szájjal bólint. Szaporábban veszi a levegőt, tekintetével követi, ahogy utolsónak Niall hagyja el a szobát, majd újra rám néz.
- Szóval?
- Nincs szóval Harry, ez a döntésem. Nem fogsz rám milliókat költeni, a kemót pedig nem vállalom. Normálisan akarok kinézni a maradék időmben.
– Az összes vagyonomat odaadnám azért, hogy meggyógyulj. Hát nem érted?
- Harry, kérlek hagyd abba. Nem kell a pénzed. Ennyi volt, törődjetek bele. Én is ezt teszem.
– Törődjünk bele? Istenemre mondom, te nem vagy normális – idegesen túr bele a hajába, fel alá járkál az ágyam előtt. – Nagyon könnyen kezeled ezt az egészet. Senkire nem gondolsz, csak magadra és azt hiszed, mindenki olyan könnyen elfogadja ezt az egészet. Tudod mi a rohadt nagy igazság? Önző vagy. És ez az egész, amiről azt gondolod, hogy bárkinek is segítesz, egy hatalmas tévedés. Jusson már el az agyadig, hogy ezzel csak fájdalmat okozol mindenkinek, főleg annak az embernek, aki úgy beléd szeretett, hogy már nem tudja elképzelni az életét nélküled! – Harry olyan mérges, hogy kivágja az ajtót és otthagy. Könnyek szúrják a szemem, mert igaza van, de nem fogom meggondolni magam. Jobban fáj most az, hogy Harry úgy meg haragudott rám, hogy így elrohant. Anya dugja be a fejét, és szó nélkül kér engedélyt, hogy bejöhessen. Szipogva bólintok.
– Majd megbékél– anya leül a székre, és nyugtatóan simogatja a kezem. – De igaza van.
- Tudom – és már nem csak szipogok hanem egyenest zokogok.

Az elmúlt néhány óra csak arról szólt, hogy mindenkitől végighallgattam ugyan azt. Tudom, hogy igazuk van, de nem gondolom meg magam. Harry azóta nem jött vissza és ez jobban érdekel. De akkor sem fogom neki hagyni, hogy milliókat költsön rám. De akkor is: miért nem jön már vissza?
Egyedül vagyok a szobában, anya elment beszélni az orvossal, Jamie kávét ment venni, Niall és Val pedig enni mentek. Velary alig akar velem beszélni. Halk kopogás hallatszik a szoba csendjében, majd lassan nyílik az ajtó. Harry szégyenlősen dugja be a fejét.
– Bejöhetek?
- Persze - feljebb ülök, mert a nap folyamán sikerült valamennyire visszanyernem az erőm. Harry beljebb jön, majd leül az ágyam szélére.
– Kicsim, ne haragudj – ahogy megszólal, én a tarkójánál fogva közelebb húzom és megcsókolom. Éreznem kell édes ajkait és szédítő csókját. Most utoljára.
– Semmi gond - elhúzódom tőle és megsimogatom arcát, ő pedig a tenyerembe hajtja azt. - Csak kérlek érts meg.
- Nem tudlak, de nem akarok veled veszekedni. Úgy akarom veled eltölteni a hátra lévő időt, hogy az jó legyen. - nem szólalok meg, csak mosolygok. Nem fogja így gondolni az után, hogy elmondom, milyen döntésre jutottam.

Az este letargikus hangulata nehèz súlyként nehezedik a vállamra és a kocsiban a hallgatás szinte már fül süketítő. Kezem Harry kezei között pihen, finoman megnyugtatóan simogatja a bőröm én mégis lassan szét robbanok az idegtől. A hasam görcsben és szivem szerint sírnék. Jamie feltünően sokat néz hátra es a pillantása sem a megszokott. Látja rajtam, hogy más van a háttérben mint a rosszullétem. Rá nézek Ő pedig lassan megrázza a fejét és vissza fordul és az ablokon bámul kifele. A testvéri telepátia nem csak az ikreknél működik?
Anya leparkol az autóval és az a parányi önbizalom is elszáll belőlem, ami eddig épp, hogy tartani tudta az elhatározásom. De nem táncolhatok vissza.
A lakásba belépve nem tudok tovább várni. Úgy érzem, ha nem mondom el neki minél hamarabb akkor egyszerűen szét fog feszíteni a félelem érzése.
- Anya, Jamie magunkra hagynátok egy kicsit? Beszélnem kell Harry-vel. - egy értetlen és egy hitetlenkedő szempár néz rám és Harry tekintete lyukat éget a hátamba.
- Persze, kicsim. - nem túl meggyözően hagyják el a közős helyiségünk terét. Oda fordulok Harry-hez, és tisztán látom rajta, hogy izgul vagy inkabb fél.
- Mi a baj kicsim?
- Harry, ezt így nem csinálhatod tovább velem.
- Mégis miről beszélsz? - Harry közelebb lép én pedig egyett hátrálok. Nem tenne jót az érintése.
- Arról, hogy jobb ha nélkülem folytatod tovább az életed. - szemei kitágulnak szája elnyilik.
- Te most csak viccelsz velem. - egyre szaporábban veszi a levegőt. - Mondd, hogy csak egy átkozott játékot akarsz üzni velem. - hangja kicsit megemelkedik, szeme kicsit fényleni kezd.
- Harry egy időzitett bomba vagyok, ami bármikor felrobbanhat. Nincs szükséged arra, hogy egy halálra itélt lányt ápolgass, miközben az énekléssel és a rajongókkal kell foglalkoznod. Hidd el nekem is nagyon nehéz, iszonyúan. -  szemem megtelik könnyel, hangom el-el csuklik. - Mindennél jobban szeretlek, épp ezér akarlak, és foglak elengedni.
- Nem teheted ezt velem Lana, én az életemnél is jobban szeretlek. Már nem tudok létezni nélküled. - nem tudom és nem is engedi, hogy elkerüljem a közelségét. Szorosan fogja két keze közé arcom én pedig túl gyenge vagyok és túlságosan szeretem ahhoz, hogy ne hajtsam bele a tenyerébe az arcom.
- Pedig meg kell próbálnod. - erőt veszek magamon és hátrébb lépek.
- Lana, kicsim ne tedd ezt.
- Kérlek, most menj el. - megrázza fejét, szeméből könnyek hullnak, ahogy az enyémből is. - Harry, jobb lesz így nekünk.
- Nem tudom miből gondolod, hogy ez bármikor is jó lesz nekünk. Elmegyek, de egyett ne felejts el, amíg a szivünk dobog, nem szünlekmeg szeretni. - Megfordul és az ajtót kivágva távozik még az sem érdekli, hogy Valery az ajtóban áll és majdnem fellöki. Csak nézek utána szememből megállás nélkül potyognal a könnyek. Hangosan csikorognak a kerekek, ahogy Harry dühösen elhajt. Valery néz és én rá nézek.
- Lana. Csak nem? - zokogva bólintok. Valery az ölelésébe zár, de nem őszinte. Válla fölött nézem a helyet, ahol Harry autója pár perce állt. Egy szavamat sem hiszem el, csak álltatom Harryt és magamat. Próbálom meggyőzni magamat arról, hogy jó döntést hoztam, de most érzem csak igazán, hogy rohadt nagyot tévedtem.

22. rész Van ami elkerülhetetlen

Sziasztok! 

Úristen, nem is tudom mivel kezdjem. Tudom, hogy nagyon sokára hoztam az új részt, de mostanra lett kész. Azt mondtam több idők lett júliusban, de nem úgy alakult, ahogy én gondoltam. Ettől függetlenül remélem velem vagytok meg és maradtok is, és tetszeni fog a rész, és továbbra is olvassátok majd a történetet. Ez után a rész után atud érdekes lenni. Nem tudom, mikor tudom hozni az új részt. Tökre ment megint a gépem és telefonról írni nem túl nagy élmény. Pont ezért is van az, hogy nincs a meg szokott részhez illő kép és a pontot sem tudom kihúzni a listáról, ami ebben a részben teljesül. 
Várok hideget,meleget csak írjátok nekem. 
Kitartást a sulihoz :) 
Puszi Tami ♡ 



Harry

Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon hosszú ideig Niall adósa leszek. Mindenkinek ilyen barátot kívánok amilyen Ő. Neki köszönhetem, hogy most Lana itt fekszik a karjaim között. Vicces, hogy Niall a legelejétől fogva jobban hisz bennünk, a kapcsolatunkba, mint mi magunk. A selymes hajszálak, könnyedén csúsznak ki ujjaim közül, ahogy simogatom Lana gyönyörű szőke haját. Tudom, hogy sok nehézséggel kell majd még szembe néznem, néznünk, de mindent vállalok, csak ne kelljen még egyszer egy napnál többet távol töltenem tőle. Ami az én esetemben nehezen oldható meg főleg úgy, hogy már tervben van a következő turné, amiről Lana még nem is tud.
• Hiányoztál. – szalad ki a számon. Lana lassan felemeli fejét a mellkasomról, majd mélyen a szemembe néz. Kezével óvatosan simít végig arcomon, úgy mintha bármikor megrepedhetne, mint egy porcelán.  Hüvelykujjával végig simít a számon, amit puhán megpuszilok. Majd feljebb ül, és megcsókol.
Szabad kezemet az arcára teszem, és úgy húzom még közelebb magamhoz. Lana úgy fordul, hogy teljesen velem szemben legyen, majd egyik lábát átveti combjaimon, és rám ül. A csók egyre hevesebb lesz, kezeim a számomra nem tiltott helyeken kezd el kalandozni. Csípőjénél feljebb húzom pólójának vékony anyagát, és hüvelykujjammal kezdem el simogatni a selymes bőrt. Ő türelmetlenül túr bele hajamba, és kaparja végig fejbőrömet. Ez egy fajta jel lett nálunk, és nem késlekedek észrevenni. Könnyedén állok fel Lana-val együtt a kanapéról, Ő pedig azonnal körém kulcsolja lábait. Így megyek fel vele az emeletre, miközben egymás ajkát faljuk. A szobába érve, az ajtó hangos csapódása jelzi, hogy kizártam mindent, és mindenkit. Csak Ő van és én.

Végre sikerül előbb felébrednem, mint Lana, és van lehetőségem arra, hogy most én nézhessem, őt miközben alszik. Mellkasa lassan, ritmusosan mozdul fel és le, orrából halk szuszogás hallatszik, haja kissé kócosan öleli körbe arcát. Testét nem takarja más csak, a halványkék szaténtakaró, és épp csak annyi látszik, ki amennyinek kell. Nézem őt, mint egy megszállott, és nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá. Arcából eltűrök egy kósza tincset, amit ő érzékel, de nem ébered fel, csak ösztönösen közelebb húzódik hozzám. A takaró kicsit lejjebb csúszik mellkasáról, miközben mozdul. Szerintem más férfi a helyemben kihasználná a helyzetet, de többet ér nekem ez a lány, mint a férfi ösztön, így óvatosan visszahúzom rá a takarót, hogy újra elrejtse azt, amit egyedül csak én láthatok.
Közel fél óra telik el azzal, hogy nézem őt, mint egy örült az áldozatát. Egyszer-egyszer végig simítok szeplős arcán.
• Harry, legalább már húsz perce nézel folyamatosan, hanem több ideje. – kinyitja az egyik szemét, és sunyin mosolyog. Kitudja, mióta van ébren. – Ne nézz! Reggel csúnya vagyok.
• Ouch! Ez nekem fájt. Lana, reggel te nem csúnya vagy, hanem hülye. – közlöm vele a tényt, ő pedig meglepve néz rám.
• A csúnyaság és a hülyeség nem egy dolog Harold.
• Harold. – ismétlem utána.  – Mikor így nevezel, tudom, bajban vagyok. – közelebb húzódok hozzá, és fölé hajolok, ő pedig a hátára fordul. A takaró megint lejjebb csúszik, nekem pedig kezd egyre jobban felforrni a vérem, de próbálom magam türtőztetni. Viszont kettőnk közül, ő az, aki megteszi az első lépést, és kezét hajamba vezetve húzza közelebb magához a fejem, és hevesen megcsókol. Valami különös erő szállta meg éjszaka a barátnőmet, mert nagyon erejére talált, ezt bizonyítja az, hogy olyan gyorsan fordít meg, hogy kell, pár pillanat mire felfogom, alulra kerültem. Más férfit ez bizony idegesítené, de miért szólnék én egy rossz szót is, miközben Lana fedetlen teste az én testemhez szorul? Érzem, most kapom meg a büntetésem azért, amit mondtam, hisz Lana azokat a helyeket kezdi el csókolgatni, amire igencsak érzékeny vagyok. Készülök vele felvenni a ritmust, és kicsit tovább menni, mikor elhúzódik tőlem és kacér vigyorral az arcán megrázza a fejét.
• Ezt most elintéztem magamnak, igaz? – nézek rá. Ő pedig kárörvendően bólogat.
• Megyek, csinálok kakaót. – mászik le rólam. Körbe tekeri magát a takaróval, de mielőtt kilépne, még visszafordul. – Te is kérsz?
• Kicsim, ne már. – nézek rá, mintha hatalmas kínokat élnék át. – Most tényleg itt hagysz? Így. – mutatok a testem közepe felé.
• Láthatod. – húzza büszke mosolyra a száját. – Így legalább megtanulod, hogy ne hülyézz le egy lányt. Főleg ne engem. – és kimegy.
• Lana! – szólok utána. Mikor újra meglátom az ajtóba, kezdek megörülni, hogy megesett rajtam a szíve, de amit ezután mondd, csak hab a tortán.
• Ja, és szerintem menj el fürdeni, és hűtsd le magad egy kicsit, mert ha csak itt fekszel nem fog egyhamar alapállásba kerülni. – mutat a lábam közé. Lepillantok a takaróra, és kínomban inkább kezemmel eltakarom a szemem. – Szeretlek. – és most végleg ott hagy.
Nekem pedig valóban le kell hűtenem magam, hisz kínos itt feküdnöm, és szemeznem a dudorral, ami a takaróm alatt szemezik velem.

A lépcsőn lefelé menet hallom a bögre és a kanál össze ütközésének hangját. Halkan sétálok oda a falhoz és lesem meg, hogy Lana mit csinál. Szorgalmasan állítja össze azt a csodát, amit Ő egyszerű kakaónak hív. Észrevétlenül osonok a háta mögé és amikor átkarolom derekát a meglepettségtől ugrik egyet.
- Jesszus Harry, majdnem ki öntöttem a kakaót. - megfordul a karomban és felém nyújtja az egyik bögrét.
- Lesz ma egy meglepetésem. - nézek rá a bögrém pereme felett miközben iszok a kakaóból és érzem milyen hálásak az ízlelőbimbóim.
- Kicsim, te megszállottja lettél a meglepetéseknek. - hangja semleges. Le teszem a kezemből a bögrét, kiveszem az övéből is. Megmarkolom a csípőjét és felteszem a pultra.
- Hibáztatsz érte?
- Nem. - jelenti ki egyszerűen és ezzel együtt körém fonja lábait és úgy ránt közelebb magához.
- Nem is kérdezel többet?
- Nem Édes. Hozzá szoktam már, hogy bármit is ezzel kapcsolatban süket fülekre találok.
- Nem vagy oda ezért, igaz?
- Őszintén? Nem.
- Miért tartunk meg mindig itt?
- Mert akárhányszor meghallom, hogy meglepetés valami megmagyarázhatatlan érzés jön fel bennem, hogy megint pénzt költesz rám, amit én nem tudok viszonozni.
- Semmit nem kell viszonoznod, főleg úgy, hogy annak anyagi értéke legyen. Mikor látod meg már végre, hogy nekem az is elég, hogy vagy? Honnan jön ez a bizonytalanság velem szembe? Tettem valamit, amiért ezt érzed?
- Nem! De hogy is. Harry nálad jobb embert nem is kívánhatnék magamnak. - látom, hogy mondani akar még valamit, de nem teszi. Várakozóan nézek rá. Sóhajt egyet és folytatja.
- Justin. Ő is elhalmozott minden szarral és tudod mi lett a vége. Édes, ne értsd félre te egyáltalán nem vagy olyan mint Ő, de amit tett az élénken fog bennem élni mind addig amíg meg nem halok. – úgy néz rám mintha rendben lenne a magyarázata és észre sem veszi mit mondd. Az utolsó szó hallatán érzem mint tódul az arcomba a vér.
- Ha már itt tartunk, hogy kinek mi nem tetszik, akkor itt van az én problémám. Tudod kicsim, elegem van abból, hogy a halál szóval úgy dobálózol mintha ez  természetes lenne pedig tudjuk, hogy a te esetedben ez nem az. Elgondolkozol néha azon, hogy míg te viccelődsz ezzel, addig a körülötted lévők mit éreznek? - nem szól csak néz rám én pedig lemondóan megrázom a fejem és le hajtom.
- Sajnálom. Igazad van. - hozzám bújik és úgy szorít magához mintha most tenné utoljára. Nem tudok rá haragudni mikor így ölel magához. Visszaölelem és belecsókolok a hajába. Felemeli fejét, megtámasztja a mellkasomon és felnéz rám.
- Szeretlek. – aprót csücsörít a szájával én pedig apró mosolyra húzom a szám.
- Én is szeretlek. – mondom két csók között.

Lana

Kopogtatnak az ajtón pont amikor a pólómat húzom át a fejemen. Valamelyik fiú vagy Velary állhat oda kint, mert Harryn és rajtam kívül csak ők tudják a kapu kódot. Harry szapora léptekkel indul el az ajtó felé, hogy kinyissa. Mielőtt megtenné, rám néz és amit úgy látok, hogy még nincs a helyén azt rendezem. Rámosolygok Ő pedig kacsint egyet és kinyitja az ajtót.
– Csá haver, mizu? - Zayn hangját hallom az ajtó felől.
-Szia Zayn. – beljebb lép és lepacsizik Harry-vel. Mikor meglát, szája olyan mosolyra húzódik, amit eddig csak a képeken láttam. Örömmel tölti el a szívemet, hogy ez a Zayn "bugyiszaggató" Malik féle mosoly nekem szól.
- Szia Lan. – felpattanok az ágyról és a kinyújtott karok közé vetem magam.
- Zayn, annyira örülök, hogy látlak. – apró puszit kapok az arcomra, amit még mindig félénken viszonzok. Soha nem fogok hozzá szokni, hogy ők már úgy kezelnek mint egy ezer éves ismerőst? - Hogy vagy?
- Élvezem az édes semmit tevést. Bár minden jobb lenne ha a jegyesem többet lenne otthon. – az apró, szerelemmel teli mosoly mindent elárul. Nagyon szereti Perrit.
- Tényleg, Perri hogy van?
- Jól, csak sokat van távol. Nagy sikere lett itt Angliában és az államokban az új albumnak így sok a fellépés és mióta tudja az egész világ, hogy eljegyeztem, interjú interjú hátán. - szomorúan ránt egyet a vállán. – De persze próbál minél több időt itthon tölteni. De ezt hagyjuk is. Biztos érdekel miért vagyok itt.
- Most hogy mondod. – mosolygok rá.
- Én vagyok a meglepetés – egyértelmű lehet a számukra, hogy nem értem mi van mert elég fura fejet vágok. Rá nézek Harry-re aki csak mosolyog.
- Ne értsd félre, nagyon örülök, hogy itt vagy, de Te?
- Miért nem vagyok elég jó? - a színlelt megsértődés mindegyik srácnak nagyon jól megy. Ezt talán gyakorolják a tükör előtt?
- Nem Zayn maga a meglepetés, hanem az amit csinálni fogtok. Úgy, hogy menj és szedd össze magad kicsim. Neked pedig megengedem, hogy magaddal vidd a legféltettebb kincsemet.
- Haver, ha nem lennék én is szerelmes most nagyon csúnyán kiröhögnélek. – Zayn a kanapéhoz megy és le ül. Én valamiért még mindig itt állok. Zayn valamit elkezd matatni maga alatt majd előhúzza Harry egyik zokniját és felmutatja.
– Az azért van ott, mert... - Zayn felemeli a kezét, így belefolytja Harry-be a szót.
- Nem akarom tudni. - jelenti ki és inkább fel áll. Én gyorsan kikapom a kezéből a zoknit és amilyen gyorsan csak lehet eltűnök az emeleten.

Zayn vezetési tudása jó néhány fokkal jobb mint Harry-é. Akaratlanul elmosolyodom, ahogy eszembe jut Harry hogy is szokott vezetni.
- Min mosolyogsz? - Zayn féloldalasan néz rám, mert közben az utat is figyeli.
– Ezt ne mondd el Harry-nek, de sokkal jobban vezetsz mint Ő.
- Lan, nála mindenki jobban vezet. Mikor legelőször beültem mellé, örültem, hogy élve kiszálltam az autóból. Utána gondolkodtam el, hogy a fenébe adhatták neki oda az engedélyt.
A reakcióm csak egy jó ízű nevetésre futja. Az út további részében mindenfeléről beszélgetünk. Most van lehetőségem arra, hogy végre őt is jobban meg ismerjem. Arról kérdezem, Ő hogyan éli meg a hírességet, a rajongók egy részének túlzott rajongását, a családjának a hiányát és az utálkozók részéről kapott vádakat a származása miatt. Mindenre készségesen válaszol és mire a végére ér, akkor fordul be egy kocsi felhajtóra.
- Ez a te házad.
– Micsoda meglátás – hangja cinikusan elismerő. De közben sunyin mosolyog. Mégis milyen meglepetés várhat itt rám? - Oda bent majd meglátod miért vagyunk itt - ez valami közös tulajdonság ebben az öt gyerekben, hogy megválaszolják a kimondatlan kérdéseimet? - Csak gyere, oké? - némán bólintok.
A ház olyan, amire számítottam. Minden modern, a bútorok és a berendezés csak ontja magából, hogy rohadtul drága volt. Zayn otthona abban különbözik a többiekétől, hogy itt nem a lakberendező által választott képek lógnak a falon, hanem az Ő alkotási. A házban mindent megmutat, majd megáll egy ajtó előtt és rám néz. Mosolyog egyet és kinyitja az ajtót. A szám tátva marad, mikor meglátom ez melyik szoba. Meg kell erőltetnem magam, hogy visszatartsam a könnyeim.  A graffiti szoba, amit eddig csak a filmben láttam és most itt állok a szoba közepén és a saját szememmel láthatom Zayn kreativitását. A szívem csordultig telik meg boldogsággal, hiszen ez egy magam fajta rajongónak felbecsülhetetlen. Már az is feszegette a határaimat, hogy az autóban úgy beszélt velem mintha nem csak négy hónapja ismerne, de ez itt! Csodálkozom, hogy még nem bömbölök úgy, mint egy érzelmileg labilis tini.
– Zayn, ezek a rajzok. Gyönyörűek. – nézem a falat és ennél több nem telik tőlem.
– Köszönöm. Most már tudod, hogy miért vagy itt?
- Igen. - azonnal rájöttem, mi a meglepetés és minden fenntartásom ellenére nagyon hálás vagyok Harry-nek.
– Amikor felírtad ezt a pontot a listára, akkor volt valami elképzelésed?
- Semmi. Rajzolgatok csak, de akárhányszor nekiálltam valaminek soha nem tudtam befejezni. De most van néhány ötletem.
– Tényleg? Elmondod nekem is? - Zayn egy állványt húz közelebb és egy hatalmas tiszta lapot feszít ki rá.
- Meglepődsz, ha azt mondom, Harry-hez van köze?
– Valahonnan sejtettem. – együtt érzően rám mosolyog. - Nagyon szereted igaz?
- Túlságosan is - szomorkásan rá mosolygok.
– Ez miért baj? - nem szeretek erről beszélni, de úgy érzem vele beszélhetek erről.
- Beteg vagyok Zayn. Súlyos beteg. Csak idő kérdése, mikor jön el az a pillanat, amikor már a gyógyszerek nem segítenek. Amikor ez bekövetkezik, onnantól a napjaim meg vannak számlálva. Mikor nincs velem, folyton azon jár az eszem, hogyan óvhatnám meg őt a fájdalomtól, ami velem jár. Mindig egy lehetőséghez lyukadok ki. De visszavonhatatlanul beleszerettem a legjobb barátodba és nem tudom megtenni.
– A szakításra gondolsz. - bólintok.
– Napról napja jobban szeretem őt és ezzel együtt egyre önzőbb leszek, nem tudom megtenni pedig ez lenne a helyes döntés. - könnyek szúrják a szemem és nem bírom visszatartani. Forró könnyek szánták végig arcomon. Zayn a kezébe fogja a kezem.
– Lana figyelj most rám. Harry tudja, hogy mit vállalt azzal, hogy akkor is veled maradt miután ez kiderült és te annyira tiltakoztál. Sokkal nagyobb fájdalmat okozol neki azzal, ha még idő előtt elhagyod. Mert akkor tudja, hogy vagy de nem mellette. Hagyd, hogy kitartson melletted a végsőkig. Lana te vagy Harry mentő öve. A gyógyír számára.
- Zayn, mégis miről beszélsz?
- Harry még mielőtt találkozott volna veled, kezdett egy olyan mély letargiába került ahonnan már mi sem tudtuk kihúzni. Eleinte még tudta leplezni a bánatát, de egy idő után a magány, amit a szerelem hiánya okozott neki, olyan mértékű pecsétet nyomott a lelki állapotára, hogy már nem volt képes arra, hogy leplezze azt, ami zajlik benne. A színpad sem segített neki. Amikor már kezdett mindez tetőzni, akkor találkozott veled. Azon a napon, mikor először meglátott új fordulatot vett minden. Egy cél lebegett a szeme előtt: Te. Visszatért a régi Harry, az az ember, akit mi megismertünk, és amikor igent mondtál neki arra, hogy a barátnője leszel, az helyre tett mindent. Magán kívül volt a boldogságtól. – csak ülök és nézek magam elé. Mi ez? Erről én miért nem tudok?
- Zayn, nem tudom mit mondhatnék erre. A fenébe is, Harry ezt soha nem mondta el nekem.
- Nem is kell semmit sem mondanod. Csak vedd végre észre, hogy ő mindenkinél jobban szeret téged. Verd ki a fejedből azt a sok sületlenséget, amik ott kavarognak. Szeretném, ha nem most kezdenél el ezeken gondolkodni Lan. Most azért vagy itt, hogy jól érezd magad. Nem akartam elrontani a kedved, de szükségét éreztem, hogy ezt megtudd. – újra sírni kezdek. - Lan, kérlek ne sírj. Szeret téged és te szereted őt. Kell ennél több?
- Nem. - hangom alig hallható suttogás.
– Akkor nincs min gondolkodni. De ha mégis agyalni szeretnél ezen, akkor azt halaszd el későbbre. Most inkább alkossunk valami jót. Elmondod mire gondoltál?
- Persze. - suttogom. - Az ötletem az lenne, hogy lerajzolhatnánk minden olyan helyet, ahová Harry elvitt. Vannak számunkra olyanok, amik sokat jelentenek nekünk. A nevezetességek, amikről a hazánk híres. Egy csókolózó párt az esőben, egy táncoló párt a tengerparton. Egy utat, amin van egy határvonal. Szintén egy párt, ahol a lány egyik lába a vonal egyik oldalán a másik a másik oldalon és egy fiút, aki megcsókolja. – elpirulok, miközben elmesélem Zayn-nek az ötletemet.
- Ki gondolta volna, hogy Harry ilyen leleményes is tud lenni. - Zayn kijelentése azonnal elűzi bánatom és mosoly kúszik arcomra. Zayn arca is felvidul.
– Szeretném ha ez az övé lenne. Hogy ha már nem leszek és erre ránéz, eszébe jusson, hogy valaha voltam neki.
- Hé, elég a szomorkodásból. – koppintott egyet az orromra.
- Szerinted örülni fog neki?
- Ha én kapnék tőled egy ilyen képet, biztos hogy újra beléd szeretnék. - elpirulok. – Na gyere kezdjünk neki.

Zayn először megmutatja az alapokat. Közben elmondom neki, hogy az egészet festékszóróval szeretném. Megmutatja, hogyan tudok vékony és vastag csíkot húzni, árnyékolni.  Próbálgatom az újonnan szerzett tudásomat, és miután úgy látom menni fog, nekilátunk. Zayn szerint jobban tesszük, ha először megrajzoljuk és utána festjük át a fekete festékszóróval. Mivel ő az, aki ehhez ért, csak bólintok. Zayn átvállalja a rajz nehezebbik részét. A nevezetességeket, amivel én nagyon sokat időznék. Így hát neki látok a magam részének. Megrajzolom az esőben csókolózó párt, majd a tengerparti élményemet, végül a határvonalat, és magunkat. Sok időt vesz igénybe, de annyira koncentrálok, hogy nem is érzékelem. E közben Zayn is halad a rajzokkal. Az utolsó simítást végzem el és amikor megvagyok, nem is vesszük észre, hogy egyszerre lépünk hátra. Mindketten megnézzük a képet és elégedett vagyok. Meglepően jól ment a rajzolás.
– Amikor azt mondtad rajzolgatsz, azt elfelejtetted említeni, hogy ilyen jól. – szégyenlősen rátok egyet a vállamon. Megakad a szemem a London Eye-on. Zayn tovább gondolta a rajzot és nem tévedett nagyot. Az egyik kapszulába egy csókolózó párt rajzolt. Oda mutatok miközben rá nézek.
– Harry elmesélte.

A témát annyiban hagyjuk. A rajzot tovább folytatjuk és átfestjük a festékszóróval. A kép lassan kezd összeállni és nekem egyre jobban tetszik. Zayn rettenetesen tehetséges és örülök, hogy ő segít nekem ebben.
Úgy fél óra múlva készen leszünk.
- Két dolog még hiányzik. – Zayn félre döntött fejjel nézi a képet.
– És mi lenne az?
- A jobb alsó sarokban írd alá - teszem amit mondd. Amilyen szépen csak tudom oda írom a nevem.
– És mi a másik dolog?
- Egy keret.
– Te tudsz keretet csinálni? - nézek rá meglepődve.
– Hát persze. - mondja ki büszkén.
Odalép egy szekrényhez és kiveszi azt, ami szükséges.

Újra az autóban ülök. Megkértem Zaynt miután befejeztük a képet, hogy vigyen vissza Harry-hez. Valamiért úgy érzem, még ma oda kell neki adnom.Csöndben telik út, majd Zayn leparkol Harry háza előtt.

– Zayn, nem tudom hogyan köszönhetném meg neked a mai napot. – fordulok felé.
- Nem kell semmivel sem. És ne feledd, amit ma elmondtam neked Lan. Verd ki azt a sok butaságot a fejedből.
– Megpróbálom. – mosolygok rá bágyadtan.
– Menj és add oda a hajas babának a képet. – nevetve megrázom a fejem, adok egy apró puszit Zayn arcára és kiszállok. A hátsó ülésről kiveszem a becsomagolt képet, becsukom az ajtót és a kapuhoz lépek. Beütöm a kódot és Zayn csak akkor indul el az autóval, amikor mosolyogva integetek neki.

Ahogy az ajtó felé haladok a  gyomron egyre jobban zsúgorodik össze az izgalomtól. Tartok attól, hogy Harry-től nem azt a reakciót kapom, amire számítok hanem csak megbántom vele. Lassú léptekkel haladok az bejárati ajtóhoz, de mégis túl hamar érek oda. A kopogásom olyan halk, hogy csoda lesz ha Harry meghallja. Hallom a kulcs zörgését és az ajtó nyílik. Harry arca felderül ahogy meglát és ez a vidám arc képes arra hogy enyhítse a gyomromban tomboló ideggörcsöt, hisz képtelenség, hogy az én csupa szív emberem haragudjon rám.  A szemem az arcáról elindul lejjebb és a szám tátva marad. Csak egy szürke Nike melegítő nadrág van rajta, ami őrjítő módon lóg a csípőjén bennem pedig nagyou mélyen elindul valami. Tele tetovált felső testét nem takarja semmi nekem pedig kiszárad a szám.
- Kicsim, azt hittem haza mész. – hangja olyan szelíd, hogy életemben nem halottam meg ehhez foghatót. Olyan megnyugtató. Szinte már zene füleimnek. Mik ezek a fura érzések ma? Harry közelebb lép hozzám, két kezét arcomra simítja és gyengéden megcsókol. – Miért nem hívtál? - kérdezi, mikor elhúzódik. Szégyenlősen megrántom a vállam. Ő arrébb lép, hogy beljebb mehessen.
– Valójában azért nem szóltam, mert hoztam neked egy meglepetést. – a képet óvatosan neki támasztóm a falnak míg leveszem a cipőmet.
– Nekem? - felé fordulok és látom a meglepettséget az arcán.
- Igen, neked. - kezembe veszem a képet és látom Harry tágra nyílt szemét az ajándéka nagyságától.  Oda nyújtom felé.
– Tessék, remélem Tetszeni fog.
- Imádom. – az ismerős csillogás a szemében a szívembe mar, ami újra össze rántja a gyomron. A csudába! Mi van ma velem?
- De hisz még ki se bontottad
- Nem számít. Bár mi is ez már most imádom. - felém lép és egy apró gyors csókot ad a számra. – Köszönöm. - szégyenlősen mosolygok. Kisfiús érdeklődéssel tépi le róla a papírt. Mikor meglátja mi van a képen, az arcán tisztán látható a felismerés.
– Itt tartom a kezemben az összes helyet ahol voltunk. Minden egy képen.
- Tetszik? -kétségbe esett arcomat látva, széles mosollyal az arcán hevesen bólogat. Neki támasztja a kanapénak a képet és közelebb lép hozzám. Ajka lassan,finoman becézgeti az enyémet.
– Nagyon tetszik. Köszönöm. - mondja két csók között, nekem pedig úgy oldódik fel a görcs a gyomromban, mint a pezsgő tabletta a vízben. Két kezem közé fogom édes arcát és megcsókolom, de úgy igazán. Harry a csípőmnél fogva ránt magához. Lassan végig simít derekamon és fenekemen megállapodik. Finoman megszorítja én pedig elrugaszgodok a földtől és a csípője köre fonom a lábam. Szorosan tart, így megy fel velem a lépcsőn és az utolsó, amire emlékszem, mielőtt elvesznék az érzelmek viharában az az ajtó csapódásának hangja, ami kizárja a külvilágot.

Harry mellkasa gyorsabban emelkedik a megszokottnál, és én is szaporább lélegzettel pihegek, miközben a tetoválásainak körvonalait rajzolom körbe. Újjai lassan szántanak végig hajamba és egyszer-egyszer belecsókol. Mélyen magamba szívem Harry jellegzetes illatát. Parfüm, tusfürdő, és most némi izzadtság keveréke. Harry illat. A kedvencem.
- Bármennyire is szeretném az egész éjjelt a kedvenc helyemen eltölteni, és szagolni az illatod, haza kell mennem. – megbökdösöm az orommal a mellkasát és felnézek rá.
- Csak az illatom miatt szeretsz?
- Beléd vagyok szerelmes, az illatod csak plusz extra. – mosolygok rá, és megbököm az orrát.
– Nem akarom, hogy haza menj.
– Én sem, de otthon is kell lennem, mert a végén anya az fogja hinni, hogy szó nélkül ide költöztem. – szelíden rá mosolygok és megcsókolom. Harry lassan a csípőmre helyezi a kezét, majd hirtelen maga alá fordít. Csókja heves érzem benne, hogy tényleg nem akarja, hogy elmenjek. A nyakam a következő célpont és tudom, hogy mit művel. Tudja, hogy érzékeny a fülem alatti pont és ezzel akarja elérni, hogy itt maradjak.
– Harry! – suttogom a nevét halkan. – Kérlek, haza kell mennem. - felemeli a fejét és szomorúan néz rám.
- Jól van. - legördül rólam, majd összefonja maga előtt a két karját. Arca olyan komor lett mint egy kisgyereknek, aki nem kapott fagyit.
– Ne duzzogj! – próbálok nem törődöm stílusában rá nézni és beszélni, de lebigyesztett ajkát látva érzem kezdek megenyhülni így inkább sarkon fordulok és elindulok a fürdőbe, mert ha most hagyom, hogy hasson rám nem jutok haza. Felkapkodom a földről a ruháimat és bezárom magam mögött a fürdőszoba ajtót. Felveszem őket és a mosdóhoz lépek és a kezembe veszem a fogkefémet és elkezdem mosni a fogom. Miután alaposan kiöblítem a szám, vissza rakom a fogkefét és a hűs vízzel megmosom az arcom. Jól esik a hideg víz felhevűlt bőrömnek. Elzárom a csapot és amikor kiegyenesedem meg kell kapaszkodnom a mosdó szélébe, hogy ne essek össze. Jó pár percig forog velem a fürdőszoba. Összeszorított szemekkel várom, hogy elmúljon a szédülés és a hozzátársuló hányinger. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik a rosszul lét. Veszek egy mély levegőt, amit mélyen a gyomromban érzek. Kicsit megmozgatom a fejem, próbálom helyre rakni a szervezetem. Mikor úgy érzem talán újra jobban vagyok az ajtóhoz lépek egy újabb mély levegőt veszek és fel veszem a " minden rendben" álarcot, amit olyan tökéjre fejlesztettem, hogy még Harry sem lát mögé.

Harry leparkol a házunk előtt és bágyadtan néz rám. Ettől a tekintettől a gyomrom picire zsúgorodik. Mikor szerettet ennyire belém, hogy szinte minden pillanatot velem akar tölteni? És én ezt most miért érzem rossznak, amikor elméletileg minden rendben van köztünk? Miért nincs rám hatással az, amit Zayn ma elmondott nekem? Inkább csak rosszabb lett tőle minden. Megszorítom a kezét, ő pedig felemeli és egyenként végig csókolja az újjperceimet.
– Mikor látlak?
- Holnap reggel én foglak ébreszteni. – mosolygok rá és megsimogatom az arcát, amit a tenyerembe hajt. Az arcáról a tarkójára simítom a kezem és úgy húzom finoman közelebb magamhoz. Csókja lágy, azt érzem benne, mintha most csókolna utoljára és kiakarna élvezni minden egyes másodpercet és centimétert. Miért van az, hogy én is ezt teszem? - Szeretlek.
– Szeretlek. - ismétli meg. Kiszállok az autóból, becsukom az ajtót és várok. Harry beindítja a motort és csak nagyon lassan indul el. Ahogy látom az autó egyre távolodó alakját, az amúgy is borsó nagyságú gyomromból, most egy apró homokszem lesz vagy talán még annyi sem. Kéretlen könny szúrja a szemem. Miért érzem úgy, mintha most sétált volna ki az életemből?

A szobám magányában tetőzik az  érzés, hogy valami nagyon nincsen rendben. Most, hogy se Zayn se Harry nincs itt, már senki nem tereli el a gondolataimat. Most érzem csak igazán, hogy hulla fáradt vagyok, kimerült, és szédelgek.

A fürdőszobai tükörből a szokottnál is sápadtabb lány néz vissza rám.  Dühösen csapombe magam mögött az ajtót és inkább a szörnyű kinézetem helyett az esti gyógyszeremmel foglalkozok.
Az ágyam idegen a számomra kellemetlenül hideg és nem találom benne a helyem. Hiányzik mellőlem Ő, aki a megnyugvást hozza nekem. Forgolódok, és csak nagy kínok árán sikerül elaludnom.

Az éjszaka közepén valami iszonyatos fájdalomra ébredek. Felülök és szaporán kapkodom a levegőt, de a tüdőm nem telik meg teljesen oxigénnel. A bőröm ég, úgy fájnak a csontjaim, a fejem majd szét szakad, forog velem a  sötét szoba. Kínzó fájdalom nyilal a bordáim közé, és a mellkasomba. Olyan, mintha folyamatosan gyűrödne össze mint egy műanyag üveg. Úgy érzem a két kezem és lábam zsibbad, és használhatatlan. Érzem most minden fájdalom, ami az elmúlt hónapokban nem jelentkezett, felszínre tör. Ezt most már egyedül nem tudom megoldani. Keserves sírás közepette, kiábolom el magam, amilyen hangosan csak tudom. Anyát és Jamie-t szólongatom. Hallom a lábak dobogását, és az ajtó kivágódik és a bátyám rémült arca jelenik meg. Anya a háta mögött. Jamie minden kérdés nélkül nyalából fel az agyról és le siet velem a lépcsőn. A fájdalmak nem akarnak múlni, minden percben egyre erősebbek lesznek, könyörtelenül kínoznak. Halványan, de érzékelem, ahogy Jamie betesz az autóba, majd sietve elindul. Az elsúhanó házak mind csak összemosódott foltok. Hallom, ahogy anya azzal próbál nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de ez inkább csak az ő lelkét szolgálja.

Az autó hirtelen meg áll Jamie kiszáll és kapkodva nyitja ki az ajtót. Még érzékelem, ahogy sietve visz be a kórházi ajtón, megcsap a fertőtlenítő szaga. Az ügyeletes orvosnak elhadarja mi a betegségem. A folyamatos fájdalom, percről percre szívja ki belőlem az élet erőt és az elsúhanó fehér fények bántják a szemem. Nem vágyom másra, csak hogy aludjak és elmerüljek egy olyan világban, ahol minden rendben van. Ahol nincsen betegség, és kétségbe esett szerelem, csak a boldogság a családom, a barátaim és főként Ő.
Az utolsó emlékem, mielőtt elnyel a megváltó sötétség a legjobb barátom könny áztatta arca és azt ahogyan zokogva beszél valakivel telefonon, és a mellette álló szőke bandatag kétségbe esett pillantása. Mennyi idő telhetett el, hogy ők már itt vannak? Mikor szóltak nekik? Nem marad több erőm, hogy a kérdéseken és a válaszokon gondolkodjak körém zárul a sötétség, de mielőtt végleg hagynám, hogy ellepjen Harry édes arca jelenik meg az emlékeimben.