My Bucket List

3. rész Rays of Sunshine

Sziasztok! Meghoztam nektek a 3. részt édeseim és el kell hogy mondjam rettenetesen boldog vagyok! 10 feliratkozó, 13 tetszik az első részhez és 2 hozzászólás, 12 tetszik és második részhez és szintén 2 hozzászólás és még csak a 2. rész van fent! Nagyon köszönöm, nekem már ez sokat jelent, és csak reménykedni tudok, hogy ez idővel sokkal több lesz:) Ami még fontos, hogy jobb oldalt lent megtaláljátok a Bakancslistát és ha rákattintotok a képre akkor megjelenik egy külön oldalon, és ami lényeges, hogy a pontok folyamatosan kifognak húzódni, mint ahogy ebben a részben is. Szóval drága olvasóim azt is figyeljétek kérlek. Nem fárasztalak titeket jó olvasást és ne feledjétek nyomjatok tetsziket, és írjatok hozzászólást nekem hiszen minden vélemény számít :)
Puszi Tami :)

 

Lana

A saját bakancslistám összeírása közben, eltűnődtem az eddigi életemen. Végül, mikor rá pillantok az elkészült listára, rájövök, hogy az élet rövid. Érdekes, hogy az emberek akkor érzékelik, hogy mennyire sokat számít az idő, amikor tudják, hogy már csak egy kevés van hátra. Hisz tudom, érzem, hogy nekem nincs sok időm. A szervezetem mindig is gyenge volt, könnyen megbetegszem. Amit ellehetett kapni betegséget, azt én mind elkaptam. Ebből merek arra következtetni, hogy azon emberek közé fogok tartozni, akik egy éven belül elmentek e miatt a betegség miatt. Ezért is döntök úgy, hogy a bakancslistán szereplő pontokat, minél hamarabb véghezvigyem. Igaz van rajta pár olyan dolog, ami nem biztos, hogy teljesül, de egy próbát megér. Az ajtó nyílására leszek figyelmes, és mikor hátra pillantok épp a bátyám lép be az ajtón.  Visszafordulok az asztalhoz, Jamie pedig mögém áll, majd a nyakam köré fonja kezeit, fejét pedig a nyakhajlatomba helyezi, én pedig arcának döntöm a fejemet.

-       Mi ez? – Jamie elveszi kezeit a nyakam körül, majd megfogja a papírt, és azzal együtt kényelembe helyezi magát az ágyon. Én a forgó székkel követem mozdulatait.

-       A bakancslistám. -  Figyelem Jamie reakcióját, aki olvasás közbe egyszer – egyszer felhúzza a szemöldökét, vagy csak hümmög egyet.

-       Róma?  Manchester United meccs? Hisz te utálod a focit! És One Direction !? Kacsák !? – Jamie nevetve dől, hátra az ágyon én pedig azonnal rávetem magam és kezdem el ütni a mellkasát, amitől csak még jobban nevet.

-       Hé! Ne nevess ki hallod! – fonom össze a karomat a melleim előtt, és próbálok, olyan morcos képet vágni amilyet csak tudok, azonban ez nem jön össze Jamei kipirult arcát látva. Végül én is elnevetem magam.

-       Jól van! – emeli föl a kezeit a megadás jele ként. – Lana megtennél nekem egy szívességet?

-       Persze!

-       Szállj le rólam! – kezdi el tolni a lábaimat.

-       Ezzel azt akarod mondani, hogy nehéz vagyok!? - ha azt meri mondani, hogy igen én esküszöm meg verem.

-       Nem! – szerencséd! – Csak egy olyan pontot nyomsz, amit nem igazán díjazok.

-       Hupsz! Bocsi. – leszállok Jameiről és törökülésbe helyezkedem miközben Jamie és felküzdi magát ülő helyzetbe. Újra a kezébe veszi a lapot és olvasgatja.

-       Van itt egy pont. – mutat a papírra. – New York. Ahol valami kacsákat akarsz látni. – neveti el magát újra.

-       Jamie!

-       Ha jól tudom, a bakancslistán olyan dolgok szerepelnek, amit még az előtt meg szeretnél tenni mielőtt, meghalsz. A listádon itt szerepel New York. A kezelés pedig New Yorkban van. Nem értelek Lana!

-       Hamarabb összeszedem a pénzt a pékségben egy repülőjegyre, mint egy több millió dolláros kezelésre.

-       De arra nem neked kellene össze szedned a pénzt. Hanem nekem és anyának! – reménykedtem benne, hogy Jamie talán megérti, hogy miért hoztam meg ezt a döntést, de ezek szerint még sem.

-       Hogy van anya? – teszem fel a lehető legbutább kérdést, hiszen a választ én magam is tudom. Pocsékul!

-       Ki van borulva. Jelen pillanatban csak az nyugtatná meg, ha lánya nem lenne makacs és a donorlista helyett a kezelést választaná. - komolyan mondom a betegség helyett a saját családom fog a sírba tenni! Hulla jó poén nem?

-       Jaj Jamei! – erre már nem tudok mit mondani, a kezembe temetem az arcom.

-       Hé! – Jamei arcomról lefejti kezeimet, majd állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy ránézzek. –  A nélkül is tudom, hogy miért csinálod ezt, hogy elmondanád. Lana, az eddigi 18 éved alatt bármilyen döntést is hoztál támogattalak. Még akkor is mikor úgy döntöttél lefekszel azzal a vadbarommal, amiről tudtam, hogy oltári nagy butaságot csinálsz! Most is melletted állok. Igen, nem örülök annak, hogy erre az álláspontra jutottál, hiszen a kis húgom vagy és belülről majd szétmar a fájdalom és a tudat, hogy egyszer már nem leszel, de nagylány vagy már tudsz döntéseket hozni. És azok a pontok ott a papírodon még időben teljesülni fognak! Ott leszek melletted! Előteremtjük a pénzt arra a két utazásra! – Jamie sosem volt a szavak embere inkább a tetteké, de most minden csontomat átjárja Jamie összes szava. Úgy tűnik még sem kell csalódnom a testvérembe tudtam, hogy ő meg fog érteni. Könny gyűlik a szemembe, de mielőtt végig szánta arcomon Jamie ölébe bújuk, elrejtem arcomat a nyakába, és olyan szorosan ölelem, ahogy csak bírom!

-       Szeretlek Jamie! – könnyes szemmel nézek rá, aki a fülem mögé tűr egy kósza hajtincset.

-       Én is szeretlek! Fáradtnak tűnsz, pihenj le!

-       Rendben. – kimászok az öléből ő pedig lemászik az ágyról, és az ajtó felé veszi az irányt miközben én elkezdem megcsinálni az ágyam.

-       Lana! – szól vissza az ajtóban állva.

-       Tessék?

-       Holnap arról a One Directionról még beszélünk! Egyáltalán mióta szereted te őket? – néz rám fintorogva.

-       Kifelé! – mutatok az ajtó felé, és pedig röhögve csukja be az ajtót.

-       Jó éjt Lana! – hallom a kiabálását mielőtt becsukná a saját szobájának ajtaját.

-       Neked is! – kiabálom vissza. Na, igen, ezek vagyunk mi az Anderson testvérek.  

Az esti teendőim elvégzés közben rengeteget gondolkodtam, azokon a dolgokon, amiket végig akarok csinálni. Próbáltam magamban felállítani egy menetrendet, hogy mit is kell elvégeznem az előtt mielőtt neki, kezdek a listának.  A holnapi napom megtervezéséig jutottam. Az már egyszer biztos, hogy az iskolába nem azért fogok bemenni, hogy a pad mögött görnyedjek, hanem egy igen fontos dolgot kell elintéznem az igazgatóval, aki kettőnk közt szólva igen jó barátom csak ez nem publikus.  Nem vagyok minta diák, se stréber, de azért egy két verseny eredményem benne is nyomot hagyott.  Az iskola után elindulok a Rays of Sunshine alapítványhoz, hogy megpróbáljam elintézni, hogy én is teljes jogú tag, és úgy mondd kívánság menedzser legyek és talán még azt is össze tudom, majd hozni, hogy nagykövet legyek.   

Reggel a pultnál ülve, és a kávémat kavargatva merengtem a listán és azon, hogyan fog elsülni a mai nap. Tudom, az lenne a normális, ha éjt nap alá véve azon törném a fejem milyen lesz, ha eljön az idő, mit fogok érezni, milyen fájdalmakat kell majd átélnem, és a legfontosabb milyen lesz, ha már nem leszek az élők között. Hogy vajon egy jobb helyre kerül e, ebből a zavaros, és sokszor kegyetlen világból. Igen ezt kellene tennem, hiszen beteg vagyok. De nem! Kizárt, hogy azzal töltsem az időmet, hogy saját magamat emésszem fel ezekkel a gondolatokkal. A fejembe vettem, hogy anyát is ráveszem arra, hogy hagyja abba a siratásomat. És ezt úgy fogom elérni, hogy Jamei- in kívül, ő lesz a másik ember aki igen csak nagy szerepet fog játszani abban, hogy minden pont ki legyen pipálva még idő előtt.  Biztos vagyok abban, hogy neki is tetszeni fog, és a sok nevetés elfeledteti majd vele ezt az egész betegség dolgot, és szépen lassan elfogadja a tényt és a döntésemet.

-       Jó reggelt kislányom. – anya bukkan elő a szobájából, kiszakítva engem a gondolkodásból. Ahogy tekintetem rá vándorol, az arcán látszik, hogy bizony nem aludt túl sokat az éjszaka. Kialvatlan, és az amúgy gyönyörű, de most még is megtört szempár alatt fekete karikák húzódnak. Most már értitek, miért kell őt rendbe hoznom? Nem hagyhatom, hogy feleméssze őt a bánat.

-       Jó reggelt anyukám! – Próbálom természetesen hatalmas mosollyal üdvözölni őt, és úgy tűnik sikeresen, hiszen rám emeli a tekintetét, majd apró mosolyra húzza ajkát. – Hogy aludtál? -  Tegnap óta ez már a sokadik hülye kérdésem, ideje lenne abba hagynom.

-       Aludtam már jobban, is, de nem vészes. – Nem mondd igazat, de nem is hazudik. Ravasz.

-       És te kislányom miért ülsz még pizsamában az asztalnál így – rá néz az órájára – félnyolc tájékán?

-       Azért anya, mert ma nem tanulni megyek be az iskolába, hanem beszélnem kell, az igazgatóval utána pedig elmegyek a Rays of Sunshine alapítványhoz.

-       Kicsim, minek akarsz te oda menni?

-       Este, ha már mind a ketten itthon leszünk, akkor megmutatok valamit, és akkor meg fogod érteni. – anya sóhajtva megrázza a fejét, majd a hátam mögé lép és átkarol.

-       Rendben van. – rendben van? Hol marad a kérdezősködés? – Indulnom kell dolgozni. Intézd a dolgaid, de kérlek vigyázz magadra.

-       Mikor nem vigyázok magamra? Én soha semmi rosszat nem csinálok. Nem látod a képzeletbeli glóriát a fejem fölött? - Felé fordulok és vicsorgok neki, amivel megmutatom a számban lévő összes fogat, és köröket rajzolok a fejem fölött, azért hogy hiteles legyek.

-       Hát persze kislányom. – Ad egy puszit a homlokomra. – Este jövök, és akkor megbeszélünk mindent. – anya az ajtóhoz lép, magára húzza a cipőt, és a kabátot. Kinyitja az ajtót, de még mielőtt kilépne, rám néz. – Szeretlek Lana.

-       Én is szeretlek anya. – integetünk egymásnak, ő pedig kimegy és becsukja az ajtót.

Egy óra múlva már az iskola lépcsőjén haladok felfele, hogy beszéljek Mrs. Clark-kal.  Biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni, és segíteni fog nekem. Mrs. Clark egy nagyszerű asszony, aki szinte küldetésének tekinti, hogy a diákjai a legjobb oktatásban, és bánásmódban részesüljenek, és ne féljenek bizalommal fordulni hozzá. Hát, én sem félek, bár ide fele jövet sokat gondolkoztam, azon ő vajon, hogyan fogja fogadni, azt hogy beteg vagyok. Az ajtajához lépve, határozottan kopogok, majd bentről maghallom a hangját.

-       Szabad! – Belépek az irodába, ahol szembe találom magam  a mindig mosolygós igazgatónővel.

-       Jó reggelt Ms. Clark.

-       Lana! Te miért nem a tanórán ülsz?

-       Fontos dologról szeretnék beszélni önnel, és szeretném a segítségét kérni.

-       Hát ebben az esetben drágám foglalj helyet. -  mutat az asztal előtt elhelyezett szék felé. – Miben segíthetek? – a pozitív kisugárzása, egy percre sem gátol meg abban, hogy elmondjak neki mindent. Elmesélem neki a kórházban töltött napokat, amiről még ő sem tudott, és persze, azt hogy a vizsgálatok hosszú sorának mi lett a vége. Nem lepődtem meg, hogy Ms. Clark a mindig talpra esett igazgató, most tenyerét a szája előtt összetéve, ijedten néz rám. Majd vesz egy nagy levegőt.

-       Mit szeretnél Lana, miben segítsek? – a hangja tele volt együtt érzéssel.

-       Ms. Clark tudja, van egy listám, amit tegnap készítettem. Egy lista, ami olyan pontokat tartalmaz, amit mindenképp meg szeretnék valósítani ameddig csak, lehet. Szeretnék előrehozott érettségit tenni. Szeptember van, én pedig nem tudom megmondani, hogy mennyi időm van még. Megoldható lenne? – biztos vagyok benne, hogy Ms. Clark-ot meglepte a az őszinteségem, és a határozottságom.

-       Mindent elintézek! Hamarosan megkapod a tételek és decemberben pedig leteheted az érettségit!

-       Nagyon szépen köszönöm, ezzel rengeteg segít.

-       Ne köszönj semmit Lana! Ha bár mi van, hozzám nyugodtan fordulhatsz.

-       Észben tartóm Ms. Clark. Nekem indulnom kell, mert van még valami, amit el kell intéznem. Viszlát Ms Clark. – fel állok a székből, de mielőtt kilépnél, az ajtón Ms. Clark utánam szól.

-       Holnap látni akarom az igazolásodat. – nevetve fordulok vissza.

-       Hát persze. Legyen szép napja igazgatónő.

-       Szia Lana.

Érdekes, hogy az emberi kapcsolatok miként vesznek hatalmas fordulatot, és miként lesznek mélyebbek. Érdekes, hogy egy betegség hogyan változtatja meg az igazgató és a diák kapcsolatot, egy bizalommal teli barátságra.  Talán nem hazudok, ha azt mondom, hogy egy kő esett le a szívemről, hogy lehetséges már decemberben meg lesz az érettségim. Valljuk, be már nem sokat érek vele, de így legalább, az anyukám és a testvérem büszke lehet rám.  Talán itt merül fel a kérdés, hogy mi van az apámmal. Az apám még születésem előtt lelépett. Azt mondták elbűvölő emberpéldány volt, aki szívesen használta férfiasságának jelképét, és még szívesebben vált köddé. Utólag kiderült, hogy rengetegszer megcsalta anyát, most pedig a csajozás után a felesek emelgetésében új hobbit talált magának. Persze az elmúlt években egyedülálló, alkoholista, elvált férfiként elért hozzá is a család hiánya, csak hogy a bátyám és legfőképpen én nem kérek abból, hogy 2 hetenként hétvégén a hulla részeg apámat, úgy tutujgassam, mint egy kisgyereket.  Természetesen tisztában vagyok vele, hogy amint megtudja, miért kellet a vizeletmintája azonnal rohanni fog a jó apa szerepében, aki rettenetesen aggódik a lányáért, és nem tudom majd levakarni magamról.

A Rays of Sunshine bejárata előtt állok, és bízom abban, hogy végre teljesülhet egy nagy vágyam, hogy az alapítványon keresztül minden beteg gyermek álmát valóra válthassam. Régi ismerősként lépek be az ajtón, ahol a recepción szembe találom magam a mindig mosolygós Abby-vel, aki már évek óta az alapítvány recepciósa.

-       Lana! Szia. Mi szél hozott erre? – köszönt miközben oda érek a mellemig érő asztalhoz, és rátámaszkodom.

-       Szia Abby. Azon gondolkoztam vajon Jane-nek lenne e rám egy kis ideje. – mosolygok rá angyalian.

-       Szerencséd van kislány. Jane fent van az irodájában, de a biztonság kedvéért felszólók neki. Várj egy percet. – miközben Abby telefonon próbál beszélni Jane-nel addig körbe, nézek helységben. Az alapítványnál a citrom és a narancssárga szín dominál, és mindenhol ott van az emblémájuk. A mosolygós nap. Furcsán hangozhat, de engem ez a kis napocska mindig jobb kedvre derít. Kellemes hangulata van az egész épületnek, és a gyerekek is imádnak ide bejönni, mikor rendezvény van. Rengeteg kép van a falakon a gyerekekről különböző hírességekkel. A képzeletem akaratlanul is beindul, hogy milyen lesz, majd ha az általam meg szervezett esemény miatt lesz tele gyerekekkel, hozzátartózokkal, és a hírességekkel, akik készségesen jönnek el, hogy egy kis időt töltsenek el a beteg rajongóikkal. Elmélkedésemből Abby szakít ki.

-       Jane szívesen fogad. Tudod, hol az irodája igaz? - mosolyog Abby.

-       Hát persze. Köszönöm Abby. – intek a lánynak, majd elindulok Jane irodájához. A lifthez lépve megnyomom a hívó gombot, majd egy csilingelés jelzi, hogy a lift megérkezett. Beszállok, és megnyomom a 2-es gombot. Az ajtó bezárul, és a lift elindul. A másodikra érve ismét megszólal a csilingelő hang, majd az ajtó kinyílik. Végig megyek a folyóson, majd meg állok az ismerős ajtó előtt, szemben a felirattal. Jane Sharpe – Vezérigazgató. Ne kérdezzétek meg, hogy ha egyszer ismerem az igazgatót, akkor miért nem vagyok tagja az alapítványnak, és hogy egyáltalán, hogyan jutottam el ideig. De azért elmondom. Semmi mást nem tettem, mit, hogy amikor önkénteseket kerestek én jelentkeztem. Legyen szó akármilyen kicsi munkáról én megcsináltam. Ruhákat adományoztam az alapítvány szegényebb gyerekeinek, a turkálókban mindig megvettem a fillires plüssállatokat otthon kimostam, és bevittem abba a kórházba, amit az alapítvány támogat. Minél többször jártam be annál több kisgyerekkel és Rays of Sunshine taggal találkoztam. Egyszer a kórházban volt egy kisebb esemény, amiről isten lássa lelkem nem tudtam, de viszont én pont akkor mentem be ismét, hogy néhány ruhát, és játékot vigyek. Nagy volt a nyüzsgés.  Egyik pillanatról a másikra szembe találtam magam Becca- val aki Jannel az oldalán sétálgatott. Becca sajnos már törzsvendég volt a kórházban 2006-ban cisztás fibrózis- t állapítottak meg nála, ami a leggyakoribb veleszületett anyagcsere betegség.  Ekkor ismertem Jane-t. Becca mindent elmondott neki, hogy mennyi ruhát, meg játékot adományozok a kórháznak. Ennek már lassan másfél éve.

Kopogok az ajtón, majd lassan benyitok. Jane meglát, majd elmosolyodik.

-       Lana, gyere csak. - hív be, én pedig becsukom magam mögött az ajtót.

-       Szia, Jane. – ülök le ismét egy asztal lé.

-       Hallom beszélni szeretnél velem. – mondja miközben gyorsan alá ír valami papírt, aztán félre tolja, és rám emeli tekintetét.

-       Igen. Egy igen fontos dologról lenne szó.

-       Csak nem történt valami? – néz rám sejtelmesen.

-       Az igazság az, hogy de. Elég nagydolog történt. -  Jane-nek is elmeséltem mindent az elejétől a végig, csak azt nem, hogy mit szeretnék. Jane kikerekedett szemekkel nézett rám. Az igazság az, hogy furcsa volt ezen a helyen a nem rég diagnosztizált betegségemről beszélni, hiszen ha jól belegondolunk már én is ezek közé a gyerekek közé tartozom.   – Van egy listám, amin olyan dolgok szerepelnek, amit még idő előtt teljesíteni szeretnék. Ezek közül az egyik az, hogy nagyon szeretnék végre az alapítvány teljes jogú tagja lenni.

-       Szóval én teljesítsem a te kívánságod, hogy utána te tudd ezt tenni a többi gyerkőccel?

-       Valahogy így igen. Jane kérlek. Nagyon szeretnék nagykövet lenni. Te is tudod, hogy bármit meg szervezek csak, hogy a gyerekek örüljenek.

-       Nagykövet, és eseményszervező is egybe. Nagy fába akarod vágnia fejszéd. – nevetve rázza meg Jane a fejét. Én pedig magamban reménykedtem, hogy teljesíti a kérésem.

-       Szóval? Mit mondasz? – nézek rá könyörgő szemekkel.

-       Mit mondhatnék? Hát persze hogy tag lehetsz. A gyerekek imádnak, és tudom, hogy értük bármit megtennél. Főleg most, hogy sajnos már te is közéjük tartozol. – itt következik az egy perc néma csend, ahol sajnálni kell Lana-t. Azonban Jane már hozzá van szokva ehhez, így hamarabb megtöri a csendet. – Szóval- csapja össze a kezét. – a kis asszony kívánságokat szeretne teljesíteni, és megszervezni. Hát akkor itt is az első, és igen csak komolyan feladatod.

Jane Felém fordítja a laptopját, ahol legalább tíz kislány köztük Becca kívánsága látható.  Hogy mi a közös a tíz gyermek kívánságában? Az, hogy találkozni szeretnének a  One Directionnal. Ahogy elolvasom a számomra igencsak fontos banda nevét, a szám tátva marad. Jane pedig az arcomat fürkészi.

-       Csak nem nehéz feladatnak tűnik? – cukkol engem Jane. – Átadhatom valaki másnak is.

-       Nem!- tiltakozok – Semmi gond meg lesz! Mindent megszervezek!

-       Rendben van. Akkor kinyomtatom neked az össze elérhetőséget, amivel el tudsz indulni. – Pár kattintás után a nyomtató életre kel, majd Jane a kezembe nyomja a telefonszámokat. – Szeretném, ha segítséget kérnél Karen-től a kórházi összekötőnktől.

-       Igen ismerem őt. – mosolygok

-       Remek. Szeretném, ha mindenre pontosan oda figyelnél.

-       Minden tökéletes lesz.

-       Azt nem kétlem. Lana ha holnap délután be tudnál jönni, hogy beszélj Katie- vel annak örülnék. Ő elmondaná neked, hogy itt mi hogyan megy, és ha már tudsz mindent, akkor belevághatsz.

-       Holnap délután itt vagyok.

-       Rendben. Akkor drágám megbeszéltünk mindent. Innentől teljes jogú tag vagy, vagyis nagykövet, de ennek eleget is kell tenned amíg, lehet. – szomorkásan néz rám Jane, de nem foglalkozok vele.

-       Minden tőlem telhetőt meg teszek. Nagyon köszönöm Jane! Nagyon sokat segítettél nekem ezzel.

-       Én köszönöm, hogy ilyen elhívatott vagy az alapítvánnyal szemben. De azt tudnod kell, hogy nagyon nem örülök neki, hogy egy ilyen borzasztó dolog vitt arra, hogy megkérj erre.

-       Tudod, a betegségem híre adott erőt, arra hogy ide jöjjek, de kérlek, ne mondd el senkinek! Nem akarok, hogy sajnáljanak.

-       Persze, ez természetes.

-       Köszönöm. Jane indulnom kell. Holnap délután itt vagyok, és már alig várom, hogy neki láthassak a feladatomnak.

-       Holnap találkozunk. – mosolyog rám Jane.

-       Szia, Jane. –állok fel a székből.

-       Szia Lana, vigyázz magadra. – mondja, Jane miközben újra maga elé veszi a papír halmokat.

-       Úgy lesz.

Az alapítvány modern, önműködő ajtaján kilépve megérzem a napsugár kellemes melegét. Hatalmas levegőt veszek, majd a nap felé fordítom az arcomat, és akármennyire is rossz hunyorogva belenézek a napba. A gyomrom liftezik, és a betegségem híre óta, most először könny gyűlik a szemembe az örömtől. Az első pontot kihúztam a listáról. Mosolyogva indulok haza, közben egyetlen név, és 5 ember kavarog a fejembe, akik hatalmas helyet foglalnak el a szívemben. One Direction.