My Bucket List

5. rész  A nap

Sziasztok :) Bocsánat kéréssel tartozom nektek, hiszen tegnapra ígértem a következő részt, de nem igazán volt időm, mert tegnap egy kis meglepetés várt itthon, elő szülinapot tartottal nekem anyuék, és este már nem volt erőm felrakni a részt, meg az igazság az, hogy nem is tudtam, mert az én édes bátyuskám lefoglalta a gépemet, így lehetetlenség lett volna :D De most itt vagyok és meghoztam a következő részt, amiben már bőven van Harry (!) és remélem elnyeri a tetszéseteket :) Jaj igen ! Ne felejtsem el meg köszöni nektek, hogy túl vagyunk az 1000 megjelenítésen, ezért nagyon hálás vagyok :) Viszont ha nem túl nagy kérés kérlek írjatok nekem pár szót hozzászólásba, szeretnék olvasni a véleményetekről, hogy mi tetszett és mi nem, hagy szerintetek van e valami amin változtatnom kéne :)

Jó olvasást :)

Tami <3

Harry

Soha nem gondoltam volna, hogy azzal, hogy az X factor-ba jelentkezem, minden megváltozik. Minden, pozitív irányba. Miközben készülődök a tegnapi észvesztő koncert játszódik le újra előttem. Mindig ez van. Minden koncert egytől egyik az emlékezetembe vésődik. A pillanat mikor tekintetemet végig pásztázom a közönségen, és minden könnyektől, vagy épp a boldogságtól csillogó szempár belém ég. A pillanat, amikor a csendes szobába visszhangzik a fülemben, ahogy a rajongók egy emberként éneklik a dalokat. Amikor egy lánynak hatalmas, és utánozhatatlan mosoly ül ki az arcára, mert ránézek, és rá mosolygok, persze valakinél ez inkább sírást vált ki. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a mi rajongóink a legjobbak a világon. Csodálatosak. De az igazság az, hogy ebben az egészben a jótékonykodás a legszebb. Egyszerűen leírhatatlan érzés az, amikor bemegyünk a Rays of Sunshine alapítványhoz, és arra a pár órára mosolyt tudunk csalni a beteggyerekek arcára azzal, hogy ott vagyunk. Elmondhatatlan a tudat, hogy mennyit jelentünk nekik. Elmosolyodok, miközben magamra húzom a csíkos ingemet. Ma is épp egy ilyen látogatásra készülök. Paul elmondása szerint ezzel legalább tíz apróság kívánsága teljesül. Oda kintről ajtócsapódást hallok, kinézek az ablakon és látom, hogy Louis siet a ház felé, majd nem törődve azzal, hogy beengedem vagy sem oda lentről hallom, hogy már bent van a lakásba.

-       Harry igyekezz már! Paul kitépi azt a kicsi kis haját is, ami még megmaradt neki, mert már rég el kellett volna indulnunk. – ordibál, Louis gondolom a lépcső aljából. Röhögve igazítok még egy utolsót a hajamon, magamhoz kapom a kabátomat, és elindulok lefele.

-       Haver, mikor tanulsz már meg végre köszönni? – kérdezem Louist, miközben a lépcsőn lefele, magamra veszem a kabátot, és megigazítom a gallért.

-       Majd, ha te képes leszel egyszer időben elkészülni. – tartja felém a kezét, én, pedig ahogy leérek, a lépcsőn belecsapok.

-       Ezzel vitatkozhatnék, ugyan is ti jöttetek későn. – magamra gyömöszölöm a cipőmet, majd amint megvagyok, elsüllyesztem a pénztárcámat a zsebembe.

-       Zayn-nek megint túl sokáig tartott belőnie a haját. – mondja Louis miközben ki nyitja az ajtót, tudtomra adva, hogy induljak már meg kifelé.

-       Akkor miért rám fogod? – lekapom a kulcsot a kulcstartóról, majd kezemmel kijjebb hessegetem Louist.

-       Mert te vagy a legkisebb, és mindent rád lehet fogni. – Vigyorog önelégülten, becsukom az ajtót, és mi közben a kulcsot a zárba helyezem, és elfordítom, fájdalmasan rázom a fejemet.

-       Meddig fogom még ezt tőletek, jobban mondva tőled hallgatni? – kérdezem, miközben elindulok az autó felé.

-       Ameddig világ a világ Hazz, törődj bele. – átveti egyik kezét rajtam, majd megveregeti a vállamat.

-       Nem akarok beletörődni. – elhúzom az autó ajtaját, majd beszállok a többiekhez. – Sziasztok, srácok. – pacsizok le mindenkivel, mikor sikerül leülnöm az ablak mellé.

-       Hé, Harry ott én ültem. – szól rám duzzogva Louis.

-       Most már én ülök itt, törődj bele Lou. – Louis egy szót sem szól, inkább tettet megsértődéssel leül az ajtóhoz Liam mellé. Imádom, mikor a saját poénját tudom ellene fordítani. Persze a színjátéka nem tart sokáig, körülbelül úgy 5 perc múlva már be sem áll a szája, és újra előtör belőle a gyerek. Ilyenkor kéne arról beszélgetnünk, hogy valójában ki is a legkisebb itt. Na, nem mintha engem ez zavarna, hiszen Louis és a hülyesége nélkül nem érne semmit a banda. Ha szomorú, vagy éppen fáradtak vagyunk, akkor garantált, hogy Louis életet lehel, belénk a sok bennfektess poénnal, amit sokszor csak én vagy többségében csak ő ért. Már úgy félórája lehetünk úton, a forgalom miatt, de már fáj az arcizmom a sok nevetéstől, így inkább egy kicsit lenyugtatom magam, és fejemet elfordítom az ablak felé, és csak bámulok kifelé. A srácoknak nem mondtam, de reggel óta valami, furcsa előérzet kavarog bennem, ami nem hagy nyugodni, úgy érzem, hogy valami történni fog, ami talán hatással lehet majd rám.

-       Harry jól vagy? – Niall hangja zökkent ki az elmélkedésemből. Felé kapom a fejem.

-       Persze. – bólogatok hevesen. Azonban Niall összehúzott szemöldökkel néz rám. Kérdőn nézek rá, de ő csak egy sejtelmes mosollyal elfordítja a fejét. Ez az a pillanat mikor Niall sejt valamit. Van egy különleges képessége, Ő már akkor tudja, hogy valami bajod van, amikor te még csak el sem kezdtél rajta gondolkodni, vagy épp tudja, hogy valamelyikünk mikor hazudik. Ez esetben én.

A kocsi lassan félrehúzódik, és megáll az alapítvány előtt. Kint vár már ránk egy viszonylag nagy tömeg, és a fotósok és újság írók. Nagyon tud zavarni, hogy még ilyenkor sem nyugszanak, és képesek ide jönni egy olyan épület elé, ahol bent majd beteg gyerekek arcára próbálunk mosolyt csalni, és elfeledtetni velük pár órára a betegségüket. És mindezt miért? Csak, hogy egy közeli képet csinálhassanak, vagy egy szaftos sztorit tudjanak megírni, és elsőként halljanak meg egy mondatot, amiből majd címlapot lehet csinálni, még pedig úgy, hogy valójában nem is azt mondat, amit leírnak. Ehhez bizony nagyon értenek, hogy hogyan kell kiforgatni egy híres személy szavait.

Mindannyian veszünk egy nagy levegőt, majd az egyik biztonsági őrünk kinyitja a kocsi ajtaját. Louis épp hogy csak kirakta az egyik lábát, abban a pillanatban a tömeg egy emberként kezd el sikítani. Nagyon remélem, hogy a gyerkőcök már bent vannak, és nem ebben az örültben kell megérkezniük. Ne értsetek félre, imádom ezt a hangot, hiszen nélkülük sehol nem lennénk, és nagyon jó érzés, hogy ez a sok lány csak miattunk vannak itt. De az igazság az, ha az ember nincs éppen jó kedvébe, vagy az én esetembe egy furcsa előérzet nem hagyja nyugodni, nehéz elviselni, hogy nem tudunk nyugodtan bemenni egy épületbe.

Az épület felé haladva próbálunk minél több cd-ét, telefont, könyvet aláírni, és képet készíteni. Az épületbe érve, a mindig mosolygós Abby, pontosan ugyan ott van ahol legutoljára láttuk. Az asztal mögött, mint recepciós. Régi ismerősként üdvözöljük a srácokkal. Srácok beszélgetni kezdenek Abby-vel én pedig el vagyok a gondolataimmal. A tevékenységünket egy ismerős hang szakítja félbe. Jane közeledik felénk, akinek a pozitív kisugárzása, és mosolygós arca engem is jobb kedvre derít.

-       Sziasztok. – Jane egyeként megölel minket. Szeretem ezt a nőt, hiszen tiszteletre méltó, amit csinál, és eddig elért. Ő vezeti Anglia talán egyik legismertebb alapítványát, és a gyerekek oda vannak érte. – Köszönöm, hogy itt vagytok, remélem, nem okoz gondot.

-       Ugyan Jane, nem beszélj butaságokat! Tudod, hogy imádunk itt lenni. – szólal meg Niall, és nagyon is igaza van. Szeretjük ezt a helyet. És persze a gyereket.

-       Szeretném nektek bemutatni, azt a lányt, aki megszervezte az egész rendezvényt. Gyertek utánam. – biccent a fejével Jane.

A fiúkkal szót fogadva elindulunk Jane után, egy üvegajtó felé. Az ajtón túl, az üvegen keresztül látom, hogy egy hosszú szőke hajú lány ül az asztalnál, és nagyon tanulmányozza az előtte heverő papírokat. Amint belépünk, felkapja a fejét, majd feláll az asztaltól. A lány odalép Niall-hez és bemutatkozik, majd ugyan ezt teszi a többiekkel is. Oda ér hozzám, majd rám emeli tekintetét. A helyzet az, hogy általában észreveszem akkor is egy rajongó szemében az izgatottságot, ha éppen próbálja eltitkolni. Nos, az ő szemében is valami hasonlót véltem felfedezni, és azt, hogy ennél gyönyörűbb mély barna szempárt életemben nem láttam.

Lana

Azt asztalnál ülve legalább hatszor olvastam át az előttem heverő program összeállítást. Ezzel próbáltam elvonni a figyelmemet a gyomromban lévő ideggörcsről, ami még erősebb lett, amikor megláttam a fiúkat belépni az alapítvány ajtaján, és amikor félszemmel láttam, hogy elindulnak a helység felé, ahol én tartózkodom.

Mielőtt még beléptek volna vettem egy nagylevegőt, és újra elmélyülten kezdtem tanulmányozni a programot, amit szinte már kívülről fújok. Az ajtó nyílik, én pedig nyugodtságot színlelve, magabiztosan próbálok magamra erőltetni. A gyomrom liftezik, a kezem remeg, hiszen itt állnak előttem én pedig túl hirtelen és gyorsan állok fel a székről. Mosolyognak, a szemük csillog, én pedig be tudnék pisilni az izgalomtól. Az igazság az, hogy szívem szerint sírva fakadnék, de nem teszem, inkább oda lépek Niall-hez.

-       Lana Anderson. – nyújtom Niall felé a kezem.

-       Niall Horan. – Ilyenkor van az a szindróma, hogy nevetve mondanám azt, hogy „tudom, hogy ki vagy” , de szintén nem teszem meg inkább mosolyogva elindulok a többiek felé, míg végül oda érek Harry-hez. Na, igen Harry. Mindenkinek meg van a kedvence a bandából, nekem mindig is Harry volt, és titkon azt vártam a legjobban, hogy vele találkozhassak. És most itt áll előttem, és zavarba ejtően néz a szemembe, én pedig kis csitri módjára azon kezdek elgondolkozni, hogy talán van valami az arcomon, aminek nem kéne ott lennie. Próbálok nem teret engedni ennek a butaságnak, így arra jutok, hogy talán neki is be kéne mutatkoznom.

-       Lana. – Harry felé nyújtom a kezem, viszont Harry meg sem mozdul, csak néz rám. Komolyan kezdek kétségbe esni. Harry mellett álló Zayn kicsit megböki, és ez segít Harrynek, hogy feleszméljen, majd a hatás kedvéért egy kicsit megrázza a fejét. Meg köszörüli a torkát.

-       Harry Styles. – kezet rázunk, majd az előbbi történés miatt, apró mosollyal az arcomon fordulok Jane felé.

-       Jane a gyerekek már a nagy terembe vannak.

-       Remek. Srácok, ha minden rendben van, akkor bemehetnénk hozzájuk.

A srácok aprót bólintanak, és Jane vezetésével elindulunk a terem felé. Az ajtó előtt hallom a gyerekek hangját. Jane megkérdezi a srácokat, hogy készen állnak e, ők nagy mosollyal az arcukon bólintanak, mire Jane kinyitja az ajtót a srácok pedig beljebb lépnek. A gyerekek között van olyan, aki sírva fakad, vagy a szája elé kapja a kezét, vagy épp csak nézi a srácokat. Mint derült égből villámcsapás a gyerekek megindulnak a srácok felé, ők pedig mosolyogva ölelgetik végig a gyerekeket. Meghatódva nézem, ahogy törölgetik a könnyeket az apró kis arcocskákról. Végig vezetem a termen a tekintetem, és meglátom Becca-t egy asztalnál ülve lehajtott fejjel. Próbálok feltűnés nélkül oda menni hozzá.

-       Becca! Miért ülsz itt? – kérdezem, mikor oda érek, és leguggolok elé.

-       Félek. – rám néz, majd szipog egyet.

-       De hát mitől? – arcára teszem a kezem, és letörlöm a könnyeket.

-       Attól, hogy a srácok, és Harry másképpen fognak rám nézni. – értetlenül nézel rá. – Én nem vagyok szép, nem fogok nekik tetszeni, és ezért nem fognak szeretni.

-       Becca, ugyan már! Ne beszélj butaságokat! Te igen is egy gyönyörű kislány vagy és Harry odáig lesz érted. – Mint egy végszóra, hallom meg a hátam mögül azt a jellegzetes hangot.

-       Már most odáig vagyok érted. – felnézek Harry-re, aki kacsint rám egy aprót, és ő is leguggol a kislány elé. -  Nem szabadna, hogy egy ilyen csinos kislánynak az arcát könnyek lepjék el. – Becca szégyenlősen mosolyog, majd feláll és megöleli Harryt, aki mosolyogva fonja karjait a dereka köré.

A nagyteremben elhelyezett asztaloknál ülnek a gyerekek, a srácok pedig elszórva foglalkoznak velük. Zayn éppen rajzolgat valamit három kislánnyal, Niall Abbynek a lányok között legidősebbnek gitározik, Louis önmagát nem meg hazudtolva szintén három kislánynak játssza a bolondot, Liam pedig két percenként váltogatja a helyét, gondolom, azért mert minden kislánnyal szeretne egy kis időt eltölteni.

Miközben a srácok lefoglalják, a lánykákat én a kis csomagokat állítom össze a tombolára. Nem kell mondanom, hogy úgy alakítottam a játékot, hogy minden kislány nyerjen valamit. Éppen az utolsó csomagot állítom, össze mikor látom, hogy Harry a homlokát fogva néz valami papírt, amit Becca tart a kezébe. Kicsit hunyorgok, hogy el tudjam olvasni, majd amint rendesen kirajzolódik, mi van oda írva, azonnal kikerekedik a szemem és szinte küszködök a nevetéssel, de inkább elindulok az asztal felé.

-       Jesszusom Becca, ezt mikor csináltad? – kérdezem, mikor oda érek, és a szám elé rakom a kezem, hogy elrejtsem a mosolyom, de Harry így is észreveszi, aki mosolyogva rázza a fejét. 

-       Tegnap. – néz rám kétségbe esetten. – Valami rosszat csináltam?

-       Nem, de hogy is! Csak vicces, amit oda írtál, de kérlek, most add ide nekem oké? – küzdök a nevetéssel.

Becca oda adja, majd újra Harrynek szenteli figyelmét, én pedig elfordulok és szinte már röhögve megyek vissza, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Nem akar alább hagyni a nevetésem, még akkor, sem amikor elkezdődik a játék, a háttérben állva, halkan kuncogok. Emma ugrálva jön ki, a nyereményért, én pedig még mindig nevetve tapsolom meg, és, ahogy követem a szememmel, hogy Emma visszaül a helyére, összeakad a tekintetem Harryé-vel, aki annak tudatában, hogy min nevetek, rázza a fejét, úgy néz rám, én pedig szégyenlősen rántok egy aprót a vállamon.

A játék után a gyerekek egy helyre tömörülve mutogatják egymásnak, a kis nyeremény tasak tartalmát. A srácok pihenés gyanánt Jane-nel beszélgetnek, én pedig úgy döntök, befurakodok a kislányok közé, akik mosolyogva fogadnak, és kezdik el nekem megmutogatni, az előre dedikált cd-ket, és minden mást.

Harry

Hallani, hallom, hogy Jane és a srácok miről beszélnek, de felfogni, nem fogom fel. Lana-t figyelem, ahogy gyerekekkel, együtt nevet. Ahogy egy apróságot az ölébe ültetve kezd el csikizni, vagy, ahogy ugyan olyan gyermeteg kíváncsisággal nézi az aláírt dolgokat, és elkészült rajzokat.

-       Csinos lány. – bök meg Niall, ezzel kiszakítva a gondolataimból. Rá nézek, Niall pedig hevesen bólogat.

-       Mi van? – tettem a tudatlant.

-       Ugyan már haver, olyan feltűnően nézed, hogy csoda hogy még nem jött ide és nyomta ki a szemeidet. - fej rázva nézek rá. – Miért csinálod állandóan ezt?

-       Mégis mit?

-       Hát ezt! Ahogy valamelyikünk észreveszi, hogy tetszik neked egy lány, rögtön elkezded tagadni a nyilvánvalót.

-       Talán azért, mert ha nem is jövök össze a lánnyal, aki tetszett, akkor is még egy hónap múlva is azt hallgatom a többiektől a te kivételeddel, hogy „tudom, hogy néztél arra a lányra”

-       Ez igaz. – ad igazat Niall. – De romokban heverne a világ, ha ez nem így lenne. – Niall és az ő remek gondolkodása. -  Viszont az is nyilvánvaló, hogy te is tetszel Lana-nak.

-       Ezt meg miből gondolod?

-       Niall bácsi mindent lát. Szóval, haver azt ajánlom, vesd be magad és kérd el a számát. – Niall megveregeti a vállamat, majd visszamegy a többiekhez.

A tekintem, ismét visszavezetem Lana-ra aki fejét hátra vetve jó ízűen nevet a gyerekekkel. A srácok úgy döntenek, hogy a látogatás nem érhet úgy véget, hogy nem csináljunk mindenkivel egy- egy képet, így az ennek szánt helység felé vesszük az irányt a gyerekkel együtt.

A legutolsó egy szőke hajú kislány, aki félénken megkérdezi, hogy nem e emelnénk fel. A srácokkal természetesen azonnal igent mondunk. A kislány már kétségbe ejtően könnyű, de a hatalmas mosoly az arcán, na, az egy egészséges mosoly.  Az utolsó kép is elkészül, mi pedig úgy döntünk, hogy ideje mennünk, mert még hátra van egy interjúnk. Én legszívesebben még itt maradnék a sok apródág között, de nem lehet.

Jane vagy ezerszer köszöni, meg hogy itt voltuk, majd miután kifogy belőle, egy hatalmas öleléssel köszön el tőlünk. Lana Jane mellett állva figyeli, az eseményeket, majd végül elindul Liam felé, és ismét kezet nyújt.

-       Örülök, hogy találkozhattam veletek. – mondja Liamnek, aki ahelyett, hogy fogadná a felé nyújtott kezét megöleli. Általában mindig ez van. Közvetlenek vagyunk az újonnan megismert emberekkel, és a többiek sem tesznek másképp. Szépen sorban megölelik Lana-t miközben gratulálnak neki, azért, mert ilyen jól szervezte meg ezt a napot. Félénken elém lép, én pedig nem habozok, megölelem. Talán kicsit túl sokáig, de van valami ebben az ölelésben. Szorosan ölel, és fejét a vállamba fúrja. Ezt az ölelést, akkor tapasztalom, amikor egy igen csak izgatott rajongóval találkozok, aki csak akkor nyugszik meg, mikor megölelem. Érdekes.

-       Remélem, még találkozunk. – mondom neki félig hallhatóan, mikor elengedjük egymást.

Ő csak félénk mosollyal az arcán lehatja a fejét. A srácokkal elindulunk, és kint ugyan az a nagy tömeg vár minket, mint bő két órával ezelőtt. A kocsihoz érve, egyenként szállunk, be én maradok utoljára. Mielőtt beülnék, még visszafordulok és integetek a rajongóknak, de közben az ablak felé nézek, ahol látom, hogy Lana engem figyel, én pedig belenézek a szemébe, majd végül beszállok. Leülök az ablak mellé, Niall-lel szembe, aki szinte lyukat éget rajtam a tekintetével, és mikor rá nézek, úgy vigyorog, mint egy vadalma. Nem bírom ki én sem, nevetve, megforgatom a szemeimet, és inkább kifelé nézek az ablakon.