My Bucket List

4. rész  Visszaemlékezés

Hi babes :) Újra jelentkezem a következő résszel. :) Az előzőhöz nagyon kevés vissza jelzést kaptam, és talán tudom is az okát. Gondolom már várjátok, hogy végre Harry is képbe kerüljön, ami nem is olyan sokára meg fog történni, de fel kell vezetnem a történetet, hogy mindent értsetek. Ez a rész sem más milyen, itt még nem szerepel Harry, de ez egy nagyon fontos rész, mint a történt szempontjából mind nekem. Ugyan is ebben a részben, leírom, hogy Lana-nak miért fontosak a a srácok. Ez azért fontos, mert nem kitaláció ez az én történetem, hogy hogyan szerettem meg őket, és miért fontosak csak Lana van az én szerepembe. Ez velem történt meg, persze a Londonban élést kivéve. Kérlek titeket írjátok le nekem, a véleményeteket, nagyon fontos lenne, hogy mit gondoltok a történetemről. Nos, még annyit, hogy mivel nem akarom elveszíteni az olvasóimat azzal, hogy itt a 4. rész és még semmi Harry, ezért Pénteken hozom a következő részt, amiben már bőven lesz Hazza :)
Ölel és csókol titeket Tami :) <3

Jamie

Lana sötét szobájában ülök, és nézem, ahogy a húgom békésen alszik. A szörnyű hír óta, sokat csinálom ezt, hogy csendben át jövök, és csak nézem őt. Őt, akit láttam felnőni. Nyálasan hangzik igaz? Hiszen az is, de nem tehetek róla. Előtte nem mutatom, hogy mennyire pokoli érzés, a tudat, hogy beteg, és hogy ebbe ő bele fog halni. Nem mutatom, hiszen tudom, hogy ő ezt várja tőlem. Lana és én mindig is jó testvérek voltunk, én kiálltam érte, ő kiállt értem. Állandóan tartotta értem a hátát, mikor este kiszöktem, hogy a haverjaimmal elmehessek bulizni, ahova természetesen anya nem engedett el. Én pedig mindig a háta mögött álltam, mikor ő és anya valamiért összevesztek, vagy akkor, amikor annak a baromnak sikerült az ágyába csábítani Lana-t. Ott voltam mellette mikor zokogva jött haza másnap, hogy a srác szakított vele, és egyenesen az arcába mondta az okát is. Mind végig csak azért tette neki a jót, mert fogadott a baromarcú haverjaival, hogy úgy is eléri Lana-nál, hogy beadja a derekát. Ha pasi szemmel nézem, akkor nem csodálkozom, hiszen Lana egy kivételes szépség. Gyönyörű hosszú szőke haj, hatalmas barna szemek, és szemet kápráztató mosoly. És akkor a személyiségéről még nem beszéltem. Azonban, ha testvérként gondolok erre, meg tudnám ölni Justin-t, ami akkor majdnem sikerült is, ha a többiek és persze Lana nem szednek le róla. Akkor is neki köszönhettem, hogy nem kerültem börtönbe. A lényeg, hogy amikor itt ülök, folyton lepereg előttem minden. És folyton a szívembe mar a tudat, hogy ki tudja mikor ő már nem lesz. Minden egyes éjszaka, csak erősödik bennem az akarat, hogy ha kell, vért izzadok, de akkor is teljesítni fogom, fogjuk az össze pontot azon az átkozott listán, aminek el sem kellett volna készülnie. Sóhajtok egy hatalmasat mire Lana mocorogni kezd, de csak feljebb húzza a takarót és újra nyugodt állapotban van. Az elmúlt héten, rengeteget dolgozott, azon hogy meg tudja szervezni azt a találkozót annál az alapítványnál. Mondanom sem kell, hogy egyrészt nem lepődtem, meg hogy annak a fiú bandának is köze van hozzá, más részt meg igen is meglepődtem, hogy pont egy velük való találkát kell összehoznia, hiszen ha úgy alakul, akkor talán a legutolsó pontot kihúzhatja a listáról. Talán a sors, és isten Lana mellett áll.  A fenekem kezd zsibbadni itt a széken ülve, úgy hogy fogom magam és visszamegyek a saját szobámba, de mielőtt visszamennék, óvatosan megpuszilom Lana homlokát, majd még egyszer mélyen megnézem az arcát, majd az ajtóhoz lépek, és becsukom.

Lana

Mostanában minden reggel, egy furcsa érzéssel kelek fel. Mintha valaki egész éjszaka figyelne. Lassan már kezdem azt hinni, hogy a paranoia is a leukémia egyik tünete, bár erről sehol nem találtam leírást.

A héten rengeteg mindent elintéztem. Megint bent voltam az iskolába és át íratattam magam magántanulóra, hogy több időm legyen az alapítvánnyal, és a listával foglalkozni. Persze a tanulást sem hanyagolom el, hiszen ha így teszek, még előbb halok meg, hiszen anya kitekerné a nyakam. Aznap mikor haza jöttem az alapítványtól, ahogy ígértem anyának megbeszéltünk jó pár dolgot. Elmeséltem neki a listát, meg is mutattam, majd beszámoltam neki, az iskolában, és az alapítványban történtekről. Nem mondom, hogy beletörődött, hanem sokkal inkább megértette az álláspontomat, és a döntésemet. Rengeteg telefont bonyolítottam le. Fel kellett hívnom a kórházat, a szülőket, ételt, és italt kellett rendelnem, fel kellett hívnom egy céget, ahol elkezdtek egy csomó kártyát gyártani, amiket majd a fiúk alá tudnak írni. Rengeteg One Direction-os kelléket kellett meg rendelnem, tollakat, füzeteket, babákat, párnákat és a srácok új albumát. Meg kellett szerveznem a játékot, amin majd ezt a sok mindent meg lehet nyerni. Majd végül a tegnapi napom fénypontja volt, hogy a srácok menedzserével Paul-al beszéltem. Az ember épp olyan aranyos, mint amilyenek a rajongók gondolják. Paul rögtön megnézte a srácok beosztását, hallottam, ahogy valamilyen papírokat igen szorgosan lapozgat, és amint talált egy szabad időpontot azonnal igent mondott. Hogy Pault idézzem: „ A srácok az alapítvány nagykövetei, természetes, sőt kötelességük, hogy ott legyenek”.  A telefonálás alatt végig liftezett a gyomrom, pedig nem valamelyik banda taggal beszéltem. Tudom, minden ez most egyszerűnek tűnik, de higgyétek el nem volt az, és a hétvégre iszonyatosan elfáradtam.  Az egész szervezés alatt, a gyerekek mellett, folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy látni fogom őket. Említettem már nektek, hogy nagy helyet foglalnak el a szívemben. Kíváncsiak vagytok miért? Ha igen, elmesélem.

Kezdem talán az elején. A 2012-es év elején hatalmas Justin Bieber fan voltam. A tv előtt ültem, és tágra nyílt szemekkel figyeltem a zenecsatornát ahol éppen a nickelodeon által megrendezett Kid’s Choice Awards ismétlését néztem, és azt vártam Justin mikor jelenik már meg. Akkor még tudómást sem vettem arról, hogy a srácok elő adták a What Makes You Beautiful című dalukat, ami mára egy örök sláger lett, vagy akár azt is mondhatnám, hogy a rajongók számára egy himnusz.  Londonban élek, de akkor még bizony soha egyetlen számukat sem hallottam, azt tudtam, hogy ők léteznek, de valamilyen oknál fogva, soha nem kerültem olyan szituációba, hogy halljam a dalukat, akkor is csak figyeltem, és folyton azon kattogtam, hogy jöjjön már Justin, hiszen a reklámban folyton őt mutatták. Akkor nem tudtam, hogy bizony az agyam, vagy nem tudom mim, elraktározta magába a dallamot. És aztán jött az, amire sosem számítottam. 2012. Március. 30.-án meghalt a nagymamám. Soha, még csak bele sem mertem gondolni, hogy ő lesz az első ember, akit a családomból elveszítek. Nagyon ritkán találkoztuk, de pont ezért volt számomra annyira fontos. Imádtam a nagymamámat, azonban azt tudnotok kell, hogy mielőtt a nagyim végleg itt hagyott volna minket, már kétszer kórházba került, de én egyszer sem mentem be hozzá. Hiszen én abba a tudatban éltem, hogy ő onnan ki fog jönni. Egyszer megtörtént, de másodjára már elfogyott az ereje. Emiatt a mai napig szörnyű bűntudatom van. És, hogy ebbe mi a legrosszabb? Az, hogy mikor másodjára kórházba került, azonnal vonatra szálltunk. Már a vonat elindult, és úton voltunk, csak egy kevés kellett volna ahhoz, hogy oda érjünk a kórházba, azonban a vonat elindulástól számítva körülbelül 30 perc múlva megcsörrent anya telefonja, amiben a kórházban dolgozó unokatestvére, könnyeivel harcolva mondta el a borzasztó hírt. Anya nem törődve az őket néző emberekkel, azonnal zokogni kezdett, én pedig egyszerűen nem tudtam felfogni. Képtelen voltam rá. Akkor tudatosult bennem, és fogtam fel, hogy mi történt, amikor megérkeztünk a házba, és nem a nagymamámat láttam meg azonnal, ahogy az apró konyhába főz valamit, hogy nem hallottam a hangját, ahogy azt mondja „ Szia, picikém”. Amikor nem láttam őt az agyán ülni, amikor az este nem azzal telt el, hogy beszélgetünk, amikor nem halottam, ahogy a nagypapámat utasítja valamire, vagy hogy a két unokatestvéremet fegyelemre inti. Ezen dolgok hiányakor tudatosult minden. Hogy ő már nincsen. Legalább két hétig nem mentem iskolába. Majd eljött az idő, a temetés napja. Szörnyű volt, mikor megláttam a rengeteg virágot, a nagymamám urnáját, és a fiatalkori képét, amit akkor egy fekete szalag ölelt körül, azt hittem ott menten belefulladok a könnyimbe. Fájt, mert anyának fájt, kínzott a kép ahogy siratja az édesanyját, és kínzott a kép, ahogy behelyezik az urnát a földbe. Jamie, ő volt akkor is a támaszom. Életem egyik legszörnyűbb hétvégéje volt, és amikor jöttünk haza fele, az ablakon ki nézve csak a nagymamámat láttam. Senki nem beszélt csend honolt az autóba, csak a rádió szólt halkan. Már ismerősek voltak a házak, amikor meghallottam egy dallomot, ami a rádióból halkan szólt, és akkor tudatosult bennem, hogy ez nem is olyan rossz, és eldöntöttem, hogy amint haza érünk rá keresek az interneten. Így is tettem. Azonnal bezárkóztam a szobámba, és beírtam az ismerős mondatot. Majd megjelentek előttem Ők.  Liam, az akkor még göndör hajával, Harry azzal a kivételes arccal, és szemekkel, Zayn az iszonyatosan hatalmas barna szemeivel, Louis a csíkos pólójával, és Niall az édesen kusza fogával. De tudjátok akkor azon a napon ez mind csak külsőség volt. Később ez mind sokkal több lett. Sodródtam az árral, képeket kerestem róluk, megnéztem az összes videó naplót, az össze Funny Moments videót, letöltöttem a legelső albumukat. És, hogy ez mind hogyan segített nekem? Míg azzal voltam elfoglalva, hogy végig nézzem a videókat, meghallgassam a számokat, és ezt mind újra és újra, nem estem depresszióba a nagymamám hiánya miatt. Átsegítettek ezen a nehéz időszakon, amit talán én magam sem vettem észre csak sokkal később. Persze nem mindig sikerült felvidítani, de akkor is segítettek, hiszen a szomorú dalaik sírásra késztettek, amitől megnyugodtam. A One Direction meg mentette a lelkemet. Nem mondom, hogy az életemet, mert nem készültem öngyilkos lenni, de megakadályozták, hogy egyfajta lelki önmarcangolásba süllyedjek. A leggyönyörűbb ebben az egészben, hogy minden, amit csinálnak, az saját maguk.

Így történt ennek a kötödésnek a kialakulása köztem és a One Direcction között.  És mialatt visszaemlékezve elmeséltem ezt nektek, befejeztem a találkozó programját. A széken hátra dőlve meg érzem a szombat esti szellő jellegzetes illatát, ami a résnyire nyitott ablakon kúszik be. Magamra kapom a vékony ágytakarót, és kisétálok az igen csak pici erkélyemre. Szippantok egy hatalmasat az esti levegőből, és felpillantok az égre. Tele van csillaggal, ami ritka jelenség, azonban én ilyenkor mindig megkeresem a legfényesebb csillagot. Most sem teszek másképp. Másodpercekig pásztázom az eget, majd végül megtalálom a mindközül legfényesebbet, ami érdekes módon halványul, majd megerősödik. Mosoly kúszik az arcomra. Ilyen csak akkor történik, ha sokat gondolok a nagyira.

-       Szia, nagyi. – suttogom halkan, miközben a csillagot nézem, és érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon.

-       Meg fogsz fázni kicsim. - kicsit meg ugrok, ahogy meghallom anya hangját. Ő mellém lép, majd belém karol. – Mit csinálsz itt kint?

-       Csak gyönyörködöm a csillagokba. Tudod, hogy nem sűrűn van ilyen.

-       Igen tudom, de csak akkor jössz, ki ha valami aggaszt. – Felém fordul, majd egy kósza tincset a fülem mögé tűr. – Mondd el. – noszogat.

-       Nem tudom, hogy véghez tudok e majd vinni mindent, ami a listán szerepel. – összébb húzom magamon a vékony anyagot.

-       Nem tudod? – hitetlenkedik anya. – Mondja ezt a lány, aki kiskorában azt hitte, hogy képes arra, hogy felnyúljon az égbe és át rendezze a csillagokat. – Mosolyogva nézek a nőre, aki mindennél többet jelent nekem. – Képes leszel rá. Mi itt vagyunk neked, és segíteni fogunk. - anya két keze közé fogja arcom, majd megpuszilja a homlokom, majd a fülemhez hajol – Ne feledd, holnap nagy nap vár rád. Örülj egy kicsit. – suttogja, majd megcirógatja az arcom, és elindul befelé. – Ne maradj kint sokáig, kezd hűvös lenni. – Szól, vissza mielőtt eltűnne.

Valóban meg voltam győződve arról kicsiként, hogy én létre tudok hozni, egy új Lana féle csillagképeket. Gondolhatjátok, hogy egyszarvúk, meg minden féle mesében látott lényt akartam az égen látni kis fényes pontok formájában. És az is igaz hogy holnap olyan dolog történik, meg amire tavaly óta várok. Anyának igaza van, tényleg kezd hűvös lenni, így inkább bemegyek.

Az esti teendőimet elvégezve oda lépek a szekrényemhez, majd a kinyitom a legkisebb ajtaját, tekintetemet végig pásztázom a benne található dolgokon. Ez az én úgy mondd titkos szekrényem, ami eléggé szem előtt van, de pont azért jó. Itt található az össze One Direction kis album, album, könyv és dvd. Ujjamat végig húzom rajtuk, majd egyenként kiveszem őket, és sokadjára szemügyre veszem, és szomorú érzés fog el, mert egyiken sem szerepel alá írás. Vicces igaz? Egy városba élek velük, de soha nem volt alkalmam találkozni velük. Találkozni? Egy koncertre sem tudtam elmenni, hiszen sosem tudtam meg venni a jegyet. Azonban nem hagyok teret ennek a gondolatnak, hiszen holnap nagy nap vár rám is a gyerekekkel együtt, és ennek örülnöm kell. A sok kis aprósággal egyetemben én is találkozni fogok a srácokkal.