My Bucket List

12. rész/1  Melbourne

Sziasztok :)

Tudom, nagyon este van, de Csütörtök akkor új rész, most egy kicsit másképp. Az igazság az, hogy a 12. rész nagyon hosszú lesz, és nem tudtam mára befejezni, de mivel a múltkor mondtam, hogy csütörtökönként hozom a részeket, így két részletben kerül fel a 12. rész, és itt van az első része. Remélem tetszeni fog nektek, és szombaton hozni fogom a második felét. Mondjátok el nekem a véleményeteket, hogy mit gondoltok a rész első feléről.
Jó olvasást. :)
Puszi Tami xx

"Soha sem az a fontos, hogy milyen messze, milyen magasra ment az ember, s az sem, milyen nehezen - csak is az, milyen élményeket hozott magával" 

Lana 

A bőröndöm kezd tele lenni, és biztos vagyok benne, hogy a súlya a megengedett 20 kilót már régen meghaladta hála Valery-nek, aki megállás nélkül pakolja bele a ruhákat mi szerint „erre is szükséged lesz”. Ezt hajtogatja legalább fél órája, és a fél szekrényem lassan a bőröndbe kerül. Arról már nem is beszélve, hogy a valóban szükséges dolgokat még el sem pakoltam.  Az a kevés smink, a fogkefém, és a számomra fontos tisztálkodási szerek még mindig a fürdőszobában vannak, és nem hiszem, hogy egyhamar a bőröndbe fog ki kötni. Ha mind ez nem lenne elég, hogy egy egész szekrényt kell majd kicipelnem a reptérre bőrönd formájába, a gyomromban lévő görcs nem akar alább hagyni.  Soha nem repültem még. Mindig is ki akartam próbálni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön az alkalom.  Harry már Melbourne-be van, én pedig ma az esti géppel indulok utána, hogy holnap már a főpróbára oda érjek. Az igazság az, hogy a földrajzi tudásom mindig is borzalmas volt, szóval nem is igazán értettem, mikor Harry az időeltolódásról kezdett nekem beszélni, így inkább úgy tettem, mint aki érti, hol ott annyit fogtam fel az egészből, hogy mikor, és melyik gépre kell felszállnom, és hogy Paul kint fog várni a reptéren. Nekem ennyi bőven elég. Látom, hogy Valery egy újabb pár ruhát készül elpakolni.

-        Valery elég lesz! Csak négy napra megyek Melbourne-be, nem oda költözök.

-        Ez a baj, hogy csak négy napra mész. De közlöm, hogy lány vagy! Egy lánynak mindig felkészültnek kell lennie, bárhova is utazik. Nem tudhatod, mi történhet meg. Leöntenek, vagy akár te saját magad öntöd le, leeszed magad, hiszen képes vagy rá, és nem mellesleg, csinosan kell felöltöznöd.

-        Jó nem vitatkozok veled, mert van abba valami, amit mondasz.

-        Köszönöm.

-        Nem bízd el magad, inkább segíts össze húzni a cipzárt. A többit majd bele pakolom a kézi táskámba. – Próbálom a hagyományos módon összehúzni a bőröndöt, de miután az oldalán elakad a cipzár jelezve, hogy túl sok benne a ruha. Az lesz a legegyszerűbb, ha rá ültetem Valery-t, és úgy húzom össze.

-        Val ez így nem fog menni. Mi lenne, ha rá ülnél? – Kérdezem még mindig a bőröndöt vizsgálva.

-        Még mi előtt összehúznád, talán ezt is be kéne még raknod. – felé fordulok, és látom, hogy egy fehérnemű szettet tart a kezébe. Meglóbálja egy kicsit, és vigyorogva húzogatja a szemöldökét.

-        Valery Miller, azt most azonnal rakd vissza, és inkább helyezd el a csinos kis fenekedet a bőrönd tetején.

-        Jól van. – feltartja a kezeit, majd az ágyhoz lépve, felmászik, és rá ül a bőröndre. Így már sokkal könnyebb.

-        Idegesnek tűnsz. – mondja Valery, miközben lemászik a bőröndről.

-        Az is vagyok Val. Nagyon. – mosolyogva elhúzom a szám.

-        Hé, ne izgulj minden rendben lesz. Csak gondolj arra, hogy vele leszel. Harry-vel, és a srácokkal, akik a múltkori találkozó óta oda vannak érted.

-        Igazad van, de akkor is izgulok. A repülés, a koncert, a nyilvánosság miatt, hogy a srácok még mindig ugyan úgy fognak e viszonyulni hozzám, mint két napja. Most minden miatt izgulok.

-        Ugyan már Lan! Zárd ki ez a sok hülyeséget a fejedből. Csak arra gondolj, hogy utazol Harry-hez, a srácokhoz, és hogy csodás négy napot fogsz ott tölteni. A nyilvánosság pedig Harry-vel jár. Ha, hagyod, hogy ez befolyásolja a kapcsolatotokat, akkor már most hagyd ezt az egészet.

-        Nem akarom hagyni, de biztos, hogy időre lesz szükségem, hogy hozzá szokjak. Soha nem voltam középpontban, és most biztos, hogy folyton ott leszek.

-        És? Nincs mit szégyellned. Harry vigyázni fog rád. Amúgy is vagy te olyan kemény csaj, hogy le tudd rendezni az olyan rajongókat, akik nem bírnak magukkal. Mit szoktam mindig mondani?

-        A legjobb bosszú, ha bele röhögök annak az embernek a pofájába, aki bántani, mert.

-        Okos kislány. Ezt soha ne felejtsd el!

-        Köszönöm. – oda lépek Valery-hez és szorosan magamhoz ölelem. Semmire nem mennék nélküle. El sem tudom, már képzelni az életem, úgy hogy ő ne legyen a részese. Lehet, hogy bolond, heves, és nem igazán gondolkodik, hanem csak a pillanatnak él, de ő az én legjobb barátom és így szeretem. – Szeretlek!

-        Én is szeretlek! Most pedig rakjuk össze azt a kézi táskát. – Valery megfogja a kezem, a másikba pedig a válltáskám, és a fürdőbe megyünk. – Tényleg! Jamie és anyukád mit szóltak ehhez az utazáshoz? – Valery módszeresen, pakolja a dolgokat a táskámba. Mindent tud, mit szeretek, és mit kell elrakni a fogkefémet is ide rakja el, én pedig leülök a kád szélére.

-        Furcsa mód, mostanság anya jobban kezeli a dolgokat, mint Jamie. Persze nem repesett az örömtől, hogy „így” – idéző jeleket rajzolok a levegőben- célozva a betegségemre, fogok repülni. Viszont annak örül, hogy együtt vagyok Harry-vel. Jamie pedig nem igazán tud megbarátkozni a gondolattal. Nagyon félt a médiától és a rajongóktól. De nem hibáztatom érte.

-        Bármennyire is szeretném, hogy elzárkózz ezektől a gondolatoktól, valóban nem meglepő. Hiszen sokszor a rajongók rosszabbak, mint a fotósok.  De biztos, hogy lesz olyan, amikor kedves, és aranyos rajongókkal fogsz találkozni. Lesznek olyanok, akik majd védeni fognak. Vedd alapul Perrie-t, Eleanort, és Danielle-t.

-        De, Danielle és Liam már nincsenek együtt.

-        Az igaz, de mennyi idő után szakítottak?

-        Úgy két év?

-        Pontosan.  Perrie-t Zayn eljegyezte, Eleanor pedig már több mint két éve van Louis mellett. Őket is gyűlölik és szeretik. Ez a te esetedben sem lesz másképp. Ahogyan ők is, neked is meg kell majd tanulnod ezt kezelni. – Mindenben igaza van Valery-nek, de bennem mégis felmerül a kérdés: Mióta lett ő ilyen bölcs?

-        Szerinted mivel tudnám azt elérni, hogy több legyen azoknak a rajongóknak a száma, akik szeretnek?

-        Először is nem hinném, hogy ez lenne a legfontosabb dolog, amivel foglalkoznod kéne, hanem Harry-vel. Másodszor nyílt titok, hogy Harry a legnépszerűbb tag a bandából, és ha lány kerül a közelébe, akkor robban ki a legnagyobb dráma. Szóval nem fogok hazudni, nem hinném, hogy tudnál bármit is tenni. De, ha nagyon akarod, akkor csak add önmagad Lan. Ha találkoztok a rajongókkal, légy kedves velük még akkor is ha ők csupán a tekintetükkel meg akarnak ölni, ajánld fel, hogy te majd elkészíted a képet, csináljatok közös képeket Harry-vel, vagy ha koncerteken leszel, csinálj képet róla és a srácokról és posztold, hiszen biztos, hogy meg fog nőni a követőid száma twitteren is, és facebook-on is. Magunkból kiindulva, a rajongók szeretik tudni, hogy a srácok mit csinálnak.

-        De, nem fogják azt gondolni, hogy fel akarok vágni? Mert ez távol áll tőlem.

-        Az utálkozok, azt fogják gondolni, de akik Harry boldogságát akarják, azok csak örülni fognak. De én úgy gondolom, ha néha elkapod egy-egy vicces szituációban Harry-t és egy kedves mondat kíséretében posztolod, és tudatod a rajongókkal, hogy te szereted őt, akkor lehet rá esély, hogy elérd, amit szeretnél.

-        Mire mennék én nélküled? – Felállok a kádszéléről, és hátulról, átkarolva Val, nyakát megölelem.

-        Várj! – Feltartja az ujját, és úgy tesz, mint aki tud gondolkodni. – Semmire – jön a válasz, és elnevetjük magunkat.  – Fejezzük be a pakolást, mert lassan indulnod kell.

-        Rendben. – A beszélgetés alatt Valery szinte már minden szükséges dolgot elrakott. Visszamegyünk a szobába, és a gyógyszereket azonnal berakom a táskámba a többi holmi mellé, hogy még véletlenül se hagyjam itthon. Miközben ellenőrzöm, hogy minden meg van e, Valery is egy utolsó terepszemlét tart.

-        Ez a repülőjegy? – Valery felvesz egy rózsaszín kis tasakot, amibe a jegyem és az útlevelem van. Már így kaptam Harry-től.

-        Igen. – Valery kiveszi a tasakból a jegyet, és azonnal elkerekedik a szeme.

-        Hú, az anyja, első osztályon fogsz utazni Lan. –  Valery idióta módjára vigyorog, én pedig nem tudom, őt ebbe követni. Első osztály?

-        Mi van? – kikapom a vékony papírdarabot a kezéből, és megnézem. Valóban az szerepel rajta, hogy első osztály. Mi, mi van?

-        Mi bajod? – Valery nem érti, miért vagyok ennyire meglepődve. Ettől tartottam. A francba is. Jönnek a drága dolgok, az első osztályú repülőjegyek, és még kitudja mi.

-        Ez egy vagyonba kerülhetett neki. Ettől féltem Val.  A drága cuccoktól.

-        Lana, elég legyen. Nem te kérdet tőle, ő vette. Gondolj bele az ő helyzetébe. Megteheti, és a barátnője vagy. Egyértelmű, hogy, nem a turista osztályra vesz neked jegyet, ahol majd azon kapod magad, hogy egy nagydarab pasas a válladat használja párnának, és ráadásul még a nyála is folyik. Együtt akarsz lenni vele? Szereted őt?

-        Igen. – jelentem ki határozottan.

-        Akkor fejezd be a szarakodást. És nyugodj le. Szokj hozzá ezekhez. Mert biztos vagyok benne, hogy ennél lesznek nagyobb, és drágább dolgok, amiket kapni fogsz.

-        Oké. – feltartom a kezem, ezzel jelezve, hogy ő nyert. De akár mennyire, is tudom, hogy igaza van, nehéz lesz ezekhez hozzá szokni. Soha nem voltam anyagias, mindig megelégedtem azzal, amim volt. Sosem akartam többet. Hisz hiába, nem vagyunk gazdagok, én és Jamie sosem szenvedtünk hiányt semmiben.  De akkor sem tudok egyik pillanatról a másikra megbarátkozni ezzel, de meg kell próbálnom, ha boldog akarok lenni Harry-vel.

A kocsiban jó a hangulat, és már meg is feledkeztem a butaságomról. Most kivételesen Jamie is részt vesz a beszélgetésben, és ő és Valery felváltva piszkálják egymást, anya csak kuncog elől, és néha közbe szól, én pedig szinte visítok a röhögéstől, mert amikor ők szurkálódnak, az kész komédia. Mielőtt elindultok volna, a fürdőszobában a tükör előtt, úgy mondd elbeszélgettem magammal egy kicsit, és helyre raktam a gondolataimat. Indulás előtt félórával Harry felhívott, hogy minden rendben van e, és hogy már alig várja, hogy ott legyek, mert nagyon hiányzom neki. Persze ezt, úgy mondta, hogy csak én halljam. Miután leraktunk a telefont, belém hasított az elviselhetetlen hiány érzet, és már alig vártam, hogy a kocsiba üljek. Most pedig alig várom, hogy megérkezzünk, a gépen üljek, és már úton legyek Melbourne felé. Már nagyon hiányzik Harry, és a srácok is. Ez elmúlt két napban, a telefonbeszélgetéseink többsége úgy telt, hogy a végére már Harry-nek ki kellett hangosítani a telefont, mert a srácok folyamatosan kikapkodták a kezéből a telefont, így inkább az egyszerű megoldást választotta. Miután leraktunk, mindig visszajátszottam magamban a srácok poénjait, és reményt adott, hogy valóban kedvelnek.

Leadom a bőröndömet, ami pont egy grammal lett kevesebb a megengedettnél, amitől Valery-nek diadal ittas mosoly ül az arcára, miközben én megkapom a beszállókártyámat.

-        Látod, én mondtam, hogy nem kell úgy kiakadnod. – mondja Valery miközben én szememmel a belépőkapukat keresem.

-        Valery, a fél szekrényemet, elpakoltad, még jó, hogy úgy gondoltam, hogy itt a zsúfolt reptéren kell majd kivennem pár ruhát. – paskolom meg barátnőm arcát. – Gyertek, ott kell bemennem. – mutatok egy hatalmas fémkapu felé. Anya belém karol és ragaszkodóan szorítja meg a kezemet, míg barátnőm próbálja jobb kedvre deríteni az idő közben elkomorodott bátyámat. A kapuhoz érve anya felé fordulok.

-        Mindent elraktál? A gyógyszereket is? – anya átható tekintettel néz rám.

-        Mindet! Ne aggódj nem követem el még egyszer ugyan azt a hibát.  – biztatóan próbálok mosolyogni.

-        Vigyázz magadra kicsim, és érezd nagyon jól magad! – anya szorosan ölel magához. Miután elhúzódik, apró könnycsepp jelenik meg a szemében.  Valery azonnal megölel.

-        Ne feledd, csak lazán. – súgja a fülembe. – Ne parázz rá mindenre. – Elnevetem magam. Ennél jobb tanáccsal nem is indulhatnék neki egy repülő útnak.

-        Ha egy hajad szála is meggörbül, kitöröm annak a gyereknek a nyakát! – mondja Jamie, én pedig röhögni kezdek. – Nem viccelek! – von magához szorosan a testvérem.

-        Remélem, ha meg ismered más lesz végre a véleményed. – mondom, miközben elhúzódok tőle.

-        Meglehet, de most még komolyan beszélek. – szelíden mosolyog.

-        Mennem kell, mert a végén lekésem a járatot. – A kézitáskámat feljebb rakom a vállamon, és egy utolsó puszi, és ölelést követően elindulok a kapuhoz, de még egyszer visszanézek arra a három emberre, akik mindennél többet jelentenek nekem. Ahogy látom őket, ott állni, és integetni elszorul a torkom. Eszembe jut, hogy most először hagyom itt őket, és ettől sírhatnékom támad, de összeszedem magam.

A fém kapunál, a futószalagra rakom a táskámat, és elméletben átfutom, hogy minden olyan dolgot kivettem e, amit nem engedélyeznek. Leveszem magamról az összes fém dolgot, és a magas sarkúmat. Igen egy ilyen cipő van rajtam, mert Val rám erőltette, de valójában nem kellett sokat győzködni. Az előttem álló hölgy gond nélkül lép át, én pedig követem. A szerkezet nem jelez, és a cuccaimat visszakapom, miközben a szalag mögött ülő srác rám mosolyog. Udvariasan visszamosolygok, miközben magamra küszködöm a cipőmet. A táskámat magamhoz veszem, és felnézek a hatalmas táblára, ahol azt lehet megtalálni, hogy a különböző járatokhoz melyik kapunál kell várakozni. Az én járatomra, majd a „D” kapunál lesz a beszállás, de van még legalább negyvenöt percem, így úgy döntök, veszek egy üveg vizet és egy csomag rágót az útra.

Miután megtalálom, és megveszem a vizet és a rágót, leülök az egyik székre, és várok. A táskámban megszólal a telefonom, és kutatni kezdek utána. Ahogy megtalálom, a kijelzőn Harry nevét látom.

-        Szia! – vidámon szólók bele, örülök, hogy hallom a hangját.

-        Szia, szépség, minden rendben? – hallom rekedtes hangját, a háttér zaj ellenére.

-        Igen, már itt ülök a reptéren. És ott Melbourne-be mi a helyzet? – a vonal túlsó végéről hallok egy hatalmas ordítást. Ahogy hallom Louis megint elevenébe van. – Ez Louis volt?

-        Igen. – neveti el magát Harry. – Én nem tudom, hogy ő mit csinál, vagy mit szed be reggelenként, hogy ilyen aktív legyen egésznap. Én már kezdek fáradni, és nagyon hiányzol. – mosoly kúszik az arcomra, ahogy hallom hatalmas sóhaját.

-        Te is hiányzol kicsim, de viszonylag nem sokára ott leszek.

-        Már alig várom. Remélem tetszeni fog a koncert.

-        Minden bizonnyal.  Kérjük a Melbourne-be utazó utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást a „D” kapunál. – hallom a hangosból a járatom nevét. – Kicsim, le kell tennem, fel kell szállnom a gépre.

-        Rendben vigyázz magadra. Szia, szépség.

-        Vigyázok.  Szia, kicsim. – kinyomom a telefont, kikapcsolom, és visszarakom a táskámba.

A felszállás a repülőre zökkenő mentesen megy, attól eltekintve, hogy a gyomrom az idegességtől ki akar szakadni a helyéről. Próbálom nyugtatni magam azzal, hogy igen is mindennek utána néztem és nem lesz semmi gond. De nem használ. A stewardess illedelmesen a helyemhez kísér, viszont látja rajtam az idegességet.

-        Most utazik először? – szerintem hatalmas betűkkel az arcomra van írva, hogy mindjárt összepisilem magam az idegességtől. Miért is nem hívtam el magammal Valery-t?

-        Ennyire látszik? – mosolygok zavartan.

-        Igen. – mosolyog – De, ne aggódjon nem lesz semmi baj. – furcsa, hogy a velem szemben álló lány alig lehet hat vagy hét évvel lehet idősebb nálam, és magázódunk. – Ha bármi baj van, csak szóljon.

-        A szaván fogom. – kedvesen megsimogatja a vállamat, és következő pillanatban már egy másik utasnak szenteli figyelmét. Magamban áldom Harry-t, hogy ablak melletti ülést foglalt le nekem. Ebből látszik, hogy figyel rám, és ő is úgy gondolja, hogy annál szebb nem lehet, mint hogy a felhők feletti életet, nem a nyakamat nyújtogatva próbálom felfedezni.

Elfoglalom a helyemet, és elütöm az időt azzal, hogy az ipod-on csinálok egy normális lejátszási listát. Mire végzek, a repülő hangszórója arra utasít minket, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert hamarosan megkezdjük a felszállást. Gondosan bekapcsolom az övet, és még egyszer ellenőrzöm, hogy minden rendben van e, mire a gép szépen lassan elindul. Felnyitom a csomag rágót, és beveszek belőle egy jó párat, hogy a ragacsos anyag minél nagyobb legyen a számba. Érzem, hogy repülő szépen lassan emelkedik, és az ülések egy kicsit rázkódnak. A kelleténél szorosabban fogom,a székem karját, a gyomrom liftezik, és csak reménykedni tudok benne, hogy most az egyszer a betegségem kíméletes lesz velem, és nem kell a vécébe rohannom amint a gép egyenesbe kerül. A fülem hál’istennek nem pattog, a rágó megteszi a hatását, és szépen lassan a gyomrom is kezd helyre jönni, ahogy gép vízszintesbe kerül. Közli velünk a stewardess a hangszórón keresztül, hogy most már kikapcsolhatjuk a biztonsági övet, és nyugodtan kényelembe helyezhetjük magunkat. Veszek egy mélylevegőt, és észlelem, különösen jól vagyok. A fülembe elhelyezem a fülhallgatókat, és elindítom a lejátszási listát. Elsősorban a srácok két albuma szerepel rajta, majd ezeket követi Demi albumai, a Little Mix-es lányok számai, Ed Shareen szívhez szóló dalai és még egy két nagy kedvenc. Mind ezek után végre a figyelmemet a mellettem lévő felhő rengetegnek szentelem. A kilátás egyszerűen gyönyörű. Szavakkal nem is lehet leírni, a felhőket, és azt hogy a hatalmas épületeket apró kis pontoknak látom. Annyira el vagyok ámulva látványtól, hogy észre sem veszem, hogy stewardess szólongat. Felé kapom a fejem, és ő közli csak annyit akart kérdezni minden rendben van e. Biztosítom arról, hogy minden a legnagyobb rendben. Étellel, itallal kínál, de én csak egy pohár narancslevet kérek.

Órák óta figyelem a kilátást, ami most már csak a különböző formákat alkotó felhőkből áll, majd a repülő az Indiai- óceán felé ér, és a levegő belém szorul. Ennél gyönyörűbbet életembe nem látta, ha Harry smaragdzöld szemeit nem vesszük számításba.

Oda kint kezd sötétedni, nekem pedig be kell vennem az esti gyógyszeremet. Illedelmesen kiosonok a két székkel arrébb ülő előtt, és elmegyek a mosdóba. Magamra zárom az ajtót, és a táskámból előveszem a tablettákat, és a segítségével, beveszem őket. Bár nem érzem szükségét, mert nagyon is jól vagyok, de inkább nem kockáztatók. Mikorra visszamegyek a helyemre, a számomra igen szimpatikus stewardess már a vacsorát szolgálja fel. Úgy halottam, hogy ez első osztályon külön séfek vannak, és ettől mindig az jut eszembe, hogy az ételek már annyira különleges, hogy meg sem lehet enni, vagy annyira spórolnak az adaggal, hogy a hasad szerint kérnél még, de az túl ciki lenne. A kocsira nézve nem tévedtem nagyot, csak az adagokat illetően. Úgy látszik ennyi pénzért tisztességes adagot adnak, azonban nem igazén találok kedvemre valót a kaviárok meg a lazacpástétomok, és ki tudja még mi között. Visszaülök a helyemre, addigra a stewardess kiszolgálta az előttem ülőket, és felém fordul.

-        Kisasszony kíván, vacsorázni?

-        Szeretnék, de nem igazán látok nekem való ételeket. – mosolygok zavartan.

-        Tudja, a séfünk gondol a kisebb gyerekekre is. – mutat a az étel kocsi alsó részéhez amit eddig nem láttam. Az ott található ételek már jobban tetszenek. Mindig is jobban szerettem az egyszerű dolgokat, így nem meglepő, hogy a rántott csirkemell, és a sült krumplitól összefut a nyál a számban. A kedves stewardess látja, hogy mivel szemezek, és mosolyogva, illedelmes lehajtja a székhez rögzített kis asztalt, evőeszközt és poharat rak elém, majd az ínycsiklandózó szárnyas ételt.

-        Jó étvágyat.

-        Köszönöm. – hálásan mosolygok rá.

A vacsorát követően a fülhallgatókat ismét visszateszem a fülembe és körül nézek. Szépen lassan mindenki kezd elszenderedni, én pedig ismét a kibámulok, az ablakon miután lekapcsolom a fejem felett lévő kislámpát. A srácok hangja nyugtatóan hat rám, és érzem, kezd elnehezedni a szemhéjam.

Mikor legközelebb felébredek, már újra világos van, és kapitány közli fél óra múlva leszállunk. Ennyit aludtam volna? Érdekes. A saját ágyamban nem aludtam ilyen jól, és hosszan. Az ipod-om időközben lemerült, így kihasználom az alkalmat, és elmegyek fogat mosni, és rendbe szedni magam egy kicsit.

Jól esik a mentolos íz a számban. Miután meg mosom, a fogam át fésülöm a hajam, és úgy döntök, fel fogom, az oda kint lévő idő miatt. Próbálom egy szép lófarokba fogni, ami kisebb nagyobb sikerrel összejön, előveszem a Ray Ban stílusú szemüvegem és feltolom a fejem tetejére. Egy kevés púder, és pirosítót teszek fel, és a pilláimat is át festem újra. A számat egy egyszerű ajak balzsammal elintézem, nem akarom túlzásba vinni. Sosem voltam olyan lány, aki a smink temérdek mennyisége mögé rejti el az arcát. Amint késznek nyilvánítom magam, a gyógyszereimet ismét beveszem, és visszapakolok mindet a táskámba. Pont visszaülök a helyemre, amikor ismét be kell kapcsolni a biztonsági övet, mert megkezdjük a leszállást. A biztonság kedvéért, megint beveszek pár darab rágót, és érzem, a gép elkezd leszállni. A gyomrom megsüllyed, olyan érzés, mint a hullámvasúton, de nem olyan rossz érzés, mint a felszállás.

Körülbelül 10 perc múlva, már szilárd talajt ér a lábam, és meg kell hagyni 12 óra utazás után, ez mennyei érzés. A tömeget követve sétálok a folyósón, majd lassan kiérek a melbourn-i reptérre. Körbe nézek, és itt is akár Londonban minden modern. A kapuk, a székek, és úgy minden. A nézelődésem közbe megakad a szemem Paul Higgins-en, ahogy egy Lana Anderson feliratú papírt tart. Gondolom csak a tisztán látás végett. Mosolyogva indulok el felé, mert mulattat, ez a papír. Látom, hogy sok fiatal felismeri, és a nyakát nyújtogatja, gondolom, a srácokat keresve. Észreveszi, hogy felé tartok, és egy apró mosoly jelenik meg az arcán. 

-        Lana? – néz rám kérdően.

-        Igen – mosolygok, és felé nyújtom a kezem.

-        Paul Higgins – rázza meg a kezem, és szelíden mosolyog.

-        Tudom.

-        Na, gyere, Harry már tűkön ül, és kezd elég nagy lenni itt a tini tömeg. – át karolja a vállamat és magával húz. Halványan mosolygok, mert jól esik, amit Paul mondott, és az hogy ilyen közvetlen velem. Úgy érzem nem fog rám furcsán nézni, ha kimondom azt, amit gondolok.

-         Az igazság, hogy már én is várom, hogy láthassam végre.

-        Ó, ne aggódj ő is ugyan így van ezzel. Már olyan szinten, hogy a srácok agyára megy. – néz rám nevetve. Mielőtt még az autóhoz mennénk, gyorsan megszerzem a bőröndömet, és magam után húzva megyek Paul után.

-        Tényleg? Mit csinál? – kérdezem, miközben az autóhoz érünk, és Paul kinyitja nekem az ajtót. Beszállók, ő pedig becsukja az ajtót, a bőröndömet berakja a csomagtartóba és gyorsan megkerüli az autót.

-        A szokottnál is bolondabb, és az elmúlt két órában hússzor nézte meg a telefonján az időt. A húszadik után már nem számoltam. – Paul beindítja az autót, és miután megbizonyosodik, hogy nem jön semmi, elindul.

-        Ez aranyos. – mosolygok zavartan.

-        Na és mesélj milyen volt az út, úgy hallottam most repültél először. – fél szemmel néz rám.

-        Amíg várnom kellett a gépen, hogy felszálljon, a gyomrom ki akart szakadni a helyéről, és szinte már idegrángást kapott a lábam. Szerintem, aki velem párhuzamosan ült, azt hihette, hogy problémák vannak az idegeimmel. – Paul hangosan elneveti magát, ami rám is hatással van. Még van egy két utója a nagy nevetésének, bennem pedig megfogalmazódik egy kérdés a kíváncsiságom miatt. Szólásra nyitom a számat, de aztán úgy döntök mégsem.

-        Kérdezz csak nyugodtan. – néz rám Paul.

-        Milyen a srácokra vigyázni? Úgy értem mennyire nehéz?

-        Nem egyszerű az biztos. De mióta nekik dolgozok, azóta különösen megszerettem a munkámat. Vannak napok, amikor a fáradtság miatt nyugodtak, de amikor életerejükbe vannak, akkor jövök rá, hogy nem árt, ha heti kétszer én is eljárok az edzőterembe futópadozni. Olyankor rohangálnak fel alá, verekednek a biztonsági örökkel, többek között velem is, kergetnem kell őket, hogy végre a helyükre kerüljenek, és van olyan, hogy 5 perccel a koncert kezdése előtt Harry még mindig félmeztelenül mászkál. Bár ezt nem csak Harry csinálja meg. Nem egyszerű őket szó szerint visszarakni a színpadra mikor megkérem őket, hogy ne ugorjanak le a színpadról a sikoltozó tömeghez, de ők mégis meg teszik. – Paul mind végig mosolyogva meséli ezt el nekem. – Nagyszerű emberek, és mára már olyan mintha a fiam lennének, és rájuk kell vigyáznom. És Harry-nek különleges személyisége van. – mosolyogva kacsint rám, én pedig zavaromba csak mosolygok.

-        Tudom. – ennyit tudok kinyögni.

Az út hátra levő részében tovább beszélgetünk többek között az ő és az én családomról. Persze Paul is kíváncsi volt hogyan találkoztunk újra, mert a rendezvényről ő is emlékezett rám. Elmesélem neki, és úgy látszik nem elég, hogy már harmadjára mesélem el, még mindig belepirulok. Paul mesél nekem pár számára maradandó sztorikat, csak azért, hogy nevessek. És meghozta a kellő hatást, és jó kedvem lesz, ami hamar eltűnik, ahogy meglátom a Rod Laver Aréna előtt várakozó nagyobb lány tömeget, és a fotósokat. A szemem kikerekedik, és a szívem a torkomban dobog. Nekem majd ott kell bemennem? Paul észreveszi rajtam, a hirtelen jött idegességet.

-        Ne aggódj, a hátsóbejárathoz megyünk. – biztatóan mosolyog rám, én pedig megnyugszok egy kicsit. Ahogy Paul befordul, és tisztes távolból elhalad a rajongó tömeg mellet, többen felfigyelnek az autóra, és a sötétített üveg ellenére próbálják kitalálni ki, ülhet az autóba. Picit összébb húzom magam.  – Nem kell ennyire idegesnek lenned.

-        Tudom, csak ez nekem még idegen. – elhúzom a szám.

-        Hozzá fogsz szokni, de általában a srácok barátnőit próbáljuk a lehető legjobban távol tartani a rajongóktól. – megnyugtató ez számomra, főleg ha Paul mondja.

-        Ezt jó hallani. – mosolygok rá. Paul leállítja az autót, én pedig kiszállok. Paul ugyan ezt teszi.  Mindenhol statiszták és itt dolgozó emberek mászkálnak fel alá.

-        Gyere kislány. – bólint a fejével én pedig követem.

Az aréna hátsó részénél megyünk be, és a folyóson, több helyen is valamilyen 1D lógóval ellátott kellék pihen. Elhaladunk a srácok öltözője előtt. Az összes nyitva van, így be tudok nézni a szobákba, és nem lepődök meg, hogy Louis öltözője a legrendetlenebb, és Niall-nél található a legtöbb kaja. Ha jól emlékszem, akkor a srácok most tartják a főpróbát, és hallom is, ahogy egyre közelebb érünk a színpadhoz. Azonban a normális éneklés helyett, csak nyivákoló hangokat hallok. Paul meg áll az ajtó előtt, amire ki van írva, hogy személyzeti bejárat.

-        Felkészültél? – mosolyogva bólintok. – Biztos? – nevetve néz rám.

-        Igen. – közlöm határozottan. Paul kinyitja előttem az ajtót és az örültek háza tárul elém.

-        Üdvözöllek az idióták között, jó szórakozást. – Elindulok a színpad felé. Louis épp Zayn-t vonszolja végig a színpadon, Niall halál lazán járkál, fel alá egy csomag chips-el a kezében miközben röhög a többieken és énekelni is próbál egyszerre. Harry szoros barátságot kötött a mikrofon állvánnyal, eközben Liam ahogy látom, észrevétlenül próbál Harry mögé osonni, hogy lehúzza a melegítő nadrágját. És ha ez nem lenne elég, viccesen énekelnek.

-        Jézusom. – suttogom a röhögést vissza tartva. Harry pont akkor vesz észre mikor Liam megrántja a nadrágját, de a jelek szerint Harry rendesen megkötötte a nadrágban található madzagot és Liam-nek nem jön össze a próbálkozás.

-        Ezt benézted haver. – mondja a mikrofonba Harry, és kineveti barátját. – Álljunk le. – közli lazán Harry mire a többiek nem értik mi történt mind addig, míg észre nem vesznek. Harry leugrik a színpadról, és vakító mosollyal indul, el felém nekem pedig földbe gyökerezik a lábam, és csak állok ott, és várom, hogy Harry ide érjen.

-        Szia, szépség! – oda érve hozzám két keze közé fogja az arcom és megcsókol. Kicsit türelmetlen a csókja, de elnézem neki, hiszen két napja nem találkoztunk, ami egyelőre még igen csak sok idő számunkra. Belemosolygok a csókunkba, és mielőtt elválnának ajkaink, még egy apró puszit kapok tőle.

-        Szia. – suttogom, elpirulva, mosolyogva. Nem érzem elégnek, ez előzőt, így én egy újabb apró csókot lehelek ajkaira. Kezei még mindig közre fogják arcom, én pedig felvezetem karján a kezeimet, végül összekulcsolom az arcomon található hatalmas kezekkel.

-        Ó nézzenek oda hát nem aranyosak? – Louis a mikrofonba beszél, hogy hatásosabb legyen, és hogy az itt dolgozók is biztosan meghallják még akkor is, ha nem akarják. Belemosolygok a csókunkba, Harry már kevésbe díjazza barátja gesztusát. – Remélem, Harry most már lenyugszol. – Louis, nagyon jól elkacag a saját viccesnek hitt poénján.

-        Az istenit Louis. – Harry úgy mondja, hogy csak én hallom miközben égnek emeli tekintetét.

-        Louis, fejezd már be. – Liam szól rá, szintén a mikrofonba beszélve. Leugrik a színpadról, és elindul felénk, és a többiek is követik.

-        Ne haragudj miatta, néha nem tud csöndbe maradni. – mondja Liam miközben oda ér hozzám és magához ölel. – Szia Lana! – mosolyog.

-        Szia, Liam. – szorosan magamhoz ölelem a viszonylag legérettebb banda tagot.

-        Hogy utaztál kislány? – Niall is magához ölel, persze úgy hogy a chips-es zacskó biztonságba legyen.

-        A felszállás elég frászt keltő volt, de utána a kilátás, mindent kárpótolt.

-        Személy szerint én nagyon örülök, hogy végre megérkeztél, mert a göndör barátom kezdett elég elviselhetetlen lenni. – felhúzott szemöldökkel nézek Louis-ra. – Na, gyere ide. – bólint a fejével, és mosolyogva ölel magához.

-        Én is örülök, hogy látlak Louis. – mondom, miután elenged.

-        Tudom Lana. Tudom. Engem mindig öröm újra látni.

-        Jesszus haver, vigyázz ne legyen túl nagy az arcod, mert a végén nem tudsz az ajtókon közlekedni. – ki gondolta volna, hogy a mindig csöndes Zayn, ilyen vicceket is el tud sütni. A maga módján ő is megölel. – Cső, Lana.

-        Szia Zayn. – ölelem vissza.

-        Jól van fiúk, ha bejeztétek Lana üdvözlését, akkor takaródás van vissza színpadra. Két óra múlva koncert, és nem túlzottan jutott el az agyatokig, hogy ez már a főpróba. – Paul közeledik a hátam mögött, a srácok pedig leírhatatlan grimaszokat vágnak a biztonsági főnöküknek.

-        Élvezd az előadást kislány. – szól hátra Louis, és a srácokkal együtt elindulnak a színpad felé. Harrytől kapok még egy gyors puszit.

-        Jól van már Rómeó, itt van, nem megy el. – Látszik, hogy Paul túl sok időt tölt a srácokkal. – Induljál már a színpadra dalos pacsirta.

-        Látod? Ez az átka annak, hogy én töltöm be a legfiatalabb szerepet a bandába. – mondja Harry gyerekes duzzogást színlelve, és felhúzza az orrát.

-        Édes, ne duzzogj! Nem hiszem, hogy ez hamar meg fog változni.

-        Én inkább azt mondanám, hogy soha. – szól közbe Paul. Van benne valami.

-        Ülj le valahova, és a próba után találkozunk. – simogatja meg az arcom.

-        Gyere már hős szerelmes. – kiabál oda neki Zayn, Harry pedig lemondóan megrázza a fejét, de közbe mosolyog.

-        Kinyírom őket. – suttogja Harry, utána pedig kapok tőle egy apró homlok puszit.

-        Menj már. – taszigálom.

-        Gyere, kislány üljünk le. – Paullal leülünk a 3. sorba és onnan figyelem, hogy a srácok az egész próbát elkezdik, előröl.

Szerintem az eddigi tizenkilenc évem alatt, nem nevetettem annyit, mint az elmúlt másfél órában. Elképesztőek a srácok, hogy még a főpróbán sem tudnak viselkedni. Harry legalább ötször megbotlott, egyszer elesett. Liam többször is neki ment valamelyik banda társának, Niall folyamatosan gyakorolta a Horan féle ugrást és táncait, amit inkább neveznék idegrángásnak. Louis pedig megállás nélkül piszkálta a srácokat, és a többi zenészt. Zayn sokszor csak mászkált fel alá miközben énekelt, és nevetett a srácokon. Mindig is ezt szerettem a legjobban, bennük, hogy spontán csinálják a dolgokat. Abban különböznek a többi énekestől, hogy ők nem egy előre meg koreografált koncertet adnak, hanem „ahogy esik, úgy puffan” alapon mennek fel a színpadra. Nem hinném, hogy találnának a zeneiparban hozzájuk hasonló embereket, akik a koncertek alatt, húzzák, vonják egymást a színpadon. De, a rajongók pont ezt szeretik bennük, hogy nem 5 megcsinált sztárt láthatnak a színpadon, hanem 5 olyan srácot, akik élvezik is azt, amit csinálnak, és azt hogy mind ezt legjobb barátaikkal tehetik meg. Az arcom már fáj a nevetéstől, és megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ha a főpróbájuk így sikerült, mi lesz a koncerten? Kétség nem férhet hozzá, hogy ez egy olyan este lesz, amit sosem fogok elfelejteni.