Késés!

Sziasztok. Először is egy hatalmas bocsánat kéréssel tartozom, mert még mindig nincsen friss rész, annak ellenére, hogy eddig elég sűrűn hoztam. A helyzet az, hogy először legalább egy hétig nem volt gépem, mert újra lett telepítve, és azon a héten ráadásul munka hetem volt, szóval a napjaim azok úgy néztem ki, hogy reggel keltem, elmentem dolgozni a cukrászdába hazajöttem, aludtam felkeltem, este meg néztem a szokott műsorokat és újra tűztem aludni. Most pedig anyukám kórházban van, és azzal telik az időm, hogy ha tudok bent vagyok nála, ha pedig nem akkor "tanulok" vagy főképp pihenek, de megígérem, hogy a hétvégén minden féleképpen lesz új rész, és tényleg ne haragudjatok rám. Viszont, ezt a bejelentést a részhez terveztem, de már itt leírom, hogy LESZ EGY TÁRSÍROM!! Ez annyit jelent, hogy Luca az egyik nagyon jó barátom, segíteni fog nekem a blogot írni, szóval felváltva fogjuk a részeket hozni. A 7. részt már ő fogja nektek felrakni, és akkor fog nektek bemutatkozni :) Vicces, hogy ő már megírta a 7. részt, én meg még a 6. sem fejeztem be :D Na de a lényeg, hogy szerintem remekül ír, és nektek is tetszeni fog :) És így persze a blog is folyamatosan haladni fog :)
Hétvégén jövök az új résszel!! :)
Csók Tami <3

5. rész  A nap

Sziasztok :) Bocsánat kéréssel tartozom nektek, hiszen tegnapra ígértem a következő részt, de nem igazán volt időm, mert tegnap egy kis meglepetés várt itthon, elő szülinapot tartottal nekem anyuék, és este már nem volt erőm felrakni a részt, meg az igazság az, hogy nem is tudtam, mert az én édes bátyuskám lefoglalta a gépemet, így lehetetlenség lett volna :D De most itt vagyok és meghoztam a következő részt, amiben már bőven van Harry (!) és remélem elnyeri a tetszéseteket :) Jaj igen ! Ne felejtsem el meg köszöni nektek, hogy túl vagyunk az 1000 megjelenítésen, ezért nagyon hálás vagyok :) Viszont ha nem túl nagy kérés kérlek írjatok nekem pár szót hozzászólásba, szeretnék olvasni a véleményetekről, hogy mi tetszett és mi nem, hagy szerintetek van e valami amin változtatnom kéne :)

Jó olvasást :)

Tami <3

Harry

Soha nem gondoltam volna, hogy azzal, hogy az X factor-ba jelentkezem, minden megváltozik. Minden, pozitív irányba. Miközben készülődök a tegnapi észvesztő koncert játszódik le újra előttem. Mindig ez van. Minden koncert egytől egyik az emlékezetembe vésődik. A pillanat mikor tekintetemet végig pásztázom a közönségen, és minden könnyektől, vagy épp a boldogságtól csillogó szempár belém ég. A pillanat, amikor a csendes szobába visszhangzik a fülemben, ahogy a rajongók egy emberként éneklik a dalokat. Amikor egy lánynak hatalmas, és utánozhatatlan mosoly ül ki az arcára, mert ránézek, és rá mosolygok, persze valakinél ez inkább sírást vált ki. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a mi rajongóink a legjobbak a világon. Csodálatosak. De az igazság az, hogy ebben az egészben a jótékonykodás a legszebb. Egyszerűen leírhatatlan érzés az, amikor bemegyünk a Rays of Sunshine alapítványhoz, és arra a pár órára mosolyt tudunk csalni a beteggyerekek arcára azzal, hogy ott vagyunk. Elmondhatatlan a tudat, hogy mennyit jelentünk nekik. Elmosolyodok, miközben magamra húzom a csíkos ingemet. Ma is épp egy ilyen látogatásra készülök. Paul elmondása szerint ezzel legalább tíz apróság kívánsága teljesül. Oda kintről ajtócsapódást hallok, kinézek az ablakon és látom, hogy Louis siet a ház felé, majd nem törődve azzal, hogy beengedem vagy sem oda lentről hallom, hogy már bent van a lakásba.

-       Harry igyekezz már! Paul kitépi azt a kicsi kis haját is, ami még megmaradt neki, mert már rég el kellett volna indulnunk. – ordibál, Louis gondolom a lépcső aljából. Röhögve igazítok még egy utolsót a hajamon, magamhoz kapom a kabátomat, és elindulok lefele.

-       Haver, mikor tanulsz már meg végre köszönni? – kérdezem Louist, miközben a lépcsőn lefele, magamra veszem a kabátot, és megigazítom a gallért.

-       Majd, ha te képes leszel egyszer időben elkészülni. – tartja felém a kezét, én, pedig ahogy leérek, a lépcsőn belecsapok.

-       Ezzel vitatkozhatnék, ugyan is ti jöttetek későn. – magamra gyömöszölöm a cipőmet, majd amint megvagyok, elsüllyesztem a pénztárcámat a zsebembe.

-       Zayn-nek megint túl sokáig tartott belőnie a haját. – mondja Louis miközben ki nyitja az ajtót, tudtomra adva, hogy induljak már meg kifelé.

-       Akkor miért rám fogod? – lekapom a kulcsot a kulcstartóról, majd kezemmel kijjebb hessegetem Louist.

-       Mert te vagy a legkisebb, és mindent rád lehet fogni. – Vigyorog önelégülten, becsukom az ajtót, és mi közben a kulcsot a zárba helyezem, és elfordítom, fájdalmasan rázom a fejemet.

-       Meddig fogom még ezt tőletek, jobban mondva tőled hallgatni? – kérdezem, miközben elindulok az autó felé.

-       Ameddig világ a világ Hazz, törődj bele. – átveti egyik kezét rajtam, majd megveregeti a vállamat.

-       Nem akarok beletörődni. – elhúzom az autó ajtaját, majd beszállok a többiekhez. – Sziasztok, srácok. – pacsizok le mindenkivel, mikor sikerül leülnöm az ablak mellé.

-       Hé, Harry ott én ültem. – szól rám duzzogva Louis.

-       Most már én ülök itt, törődj bele Lou. – Louis egy szót sem szól, inkább tettet megsértődéssel leül az ajtóhoz Liam mellé. Imádom, mikor a saját poénját tudom ellene fordítani. Persze a színjátéka nem tart sokáig, körülbelül úgy 5 perc múlva már be sem áll a szája, és újra előtör belőle a gyerek. Ilyenkor kéne arról beszélgetnünk, hogy valójában ki is a legkisebb itt. Na, nem mintha engem ez zavarna, hiszen Louis és a hülyesége nélkül nem érne semmit a banda. Ha szomorú, vagy éppen fáradtak vagyunk, akkor garantált, hogy Louis életet lehel, belénk a sok bennfektess poénnal, amit sokszor csak én vagy többségében csak ő ért. Már úgy félórája lehetünk úton, a forgalom miatt, de már fáj az arcizmom a sok nevetéstől, így inkább egy kicsit lenyugtatom magam, és fejemet elfordítom az ablak felé, és csak bámulok kifelé. A srácoknak nem mondtam, de reggel óta valami, furcsa előérzet kavarog bennem, ami nem hagy nyugodni, úgy érzem, hogy valami történni fog, ami talán hatással lehet majd rám.

-       Harry jól vagy? – Niall hangja zökkent ki az elmélkedésemből. Felé kapom a fejem.

-       Persze. – bólogatok hevesen. Azonban Niall összehúzott szemöldökkel néz rám. Kérdőn nézek rá, de ő csak egy sejtelmes mosollyal elfordítja a fejét. Ez az a pillanat mikor Niall sejt valamit. Van egy különleges képessége, Ő már akkor tudja, hogy valami bajod van, amikor te még csak el sem kezdtél rajta gondolkodni, vagy épp tudja, hogy valamelyikünk mikor hazudik. Ez esetben én.

A kocsi lassan félrehúzódik, és megáll az alapítvány előtt. Kint vár már ránk egy viszonylag nagy tömeg, és a fotósok és újság írók. Nagyon tud zavarni, hogy még ilyenkor sem nyugszanak, és képesek ide jönni egy olyan épület elé, ahol bent majd beteg gyerekek arcára próbálunk mosolyt csalni, és elfeledtetni velük pár órára a betegségüket. És mindezt miért? Csak, hogy egy közeli képet csinálhassanak, vagy egy szaftos sztorit tudjanak megírni, és elsőként halljanak meg egy mondatot, amiből majd címlapot lehet csinálni, még pedig úgy, hogy valójában nem is azt mondat, amit leírnak. Ehhez bizony nagyon értenek, hogy hogyan kell kiforgatni egy híres személy szavait.

Mindannyian veszünk egy nagy levegőt, majd az egyik biztonsági őrünk kinyitja a kocsi ajtaját. Louis épp hogy csak kirakta az egyik lábát, abban a pillanatban a tömeg egy emberként kezd el sikítani. Nagyon remélem, hogy a gyerkőcök már bent vannak, és nem ebben az örültben kell megérkezniük. Ne értsetek félre, imádom ezt a hangot, hiszen nélkülük sehol nem lennénk, és nagyon jó érzés, hogy ez a sok lány csak miattunk vannak itt. De az igazság az, ha az ember nincs éppen jó kedvébe, vagy az én esetembe egy furcsa előérzet nem hagyja nyugodni, nehéz elviselni, hogy nem tudunk nyugodtan bemenni egy épületbe.

Az épület felé haladva próbálunk minél több cd-ét, telefont, könyvet aláírni, és képet készíteni. Az épületbe érve, a mindig mosolygós Abby, pontosan ugyan ott van ahol legutoljára láttuk. Az asztal mögött, mint recepciós. Régi ismerősként üdvözöljük a srácokkal. Srácok beszélgetni kezdenek Abby-vel én pedig el vagyok a gondolataimmal. A tevékenységünket egy ismerős hang szakítja félbe. Jane közeledik felénk, akinek a pozitív kisugárzása, és mosolygós arca engem is jobb kedvre derít.

-       Sziasztok. – Jane egyeként megölel minket. Szeretem ezt a nőt, hiszen tiszteletre méltó, amit csinál, és eddig elért. Ő vezeti Anglia talán egyik legismertebb alapítványát, és a gyerekek oda vannak érte. – Köszönöm, hogy itt vagytok, remélem, nem okoz gondot.

-       Ugyan Jane, nem beszélj butaságokat! Tudod, hogy imádunk itt lenni. – szólal meg Niall, és nagyon is igaza van. Szeretjük ezt a helyet. És persze a gyereket.

-       Szeretném nektek bemutatni, azt a lányt, aki megszervezte az egész rendezvényt. Gyertek utánam. – biccent a fejével Jane.

A fiúkkal szót fogadva elindulunk Jane után, egy üvegajtó felé. Az ajtón túl, az üvegen keresztül látom, hogy egy hosszú szőke hajú lány ül az asztalnál, és nagyon tanulmányozza az előtte heverő papírokat. Amint belépünk, felkapja a fejét, majd feláll az asztaltól. A lány odalép Niall-hez és bemutatkozik, majd ugyan ezt teszi a többiekkel is. Oda ér hozzám, majd rám emeli tekintetét. A helyzet az, hogy általában észreveszem akkor is egy rajongó szemében az izgatottságot, ha éppen próbálja eltitkolni. Nos, az ő szemében is valami hasonlót véltem felfedezni, és azt, hogy ennél gyönyörűbb mély barna szempárt életemben nem láttam.

Lana

Azt asztalnál ülve legalább hatszor olvastam át az előttem heverő program összeállítást. Ezzel próbáltam elvonni a figyelmemet a gyomromban lévő ideggörcsről, ami még erősebb lett, amikor megláttam a fiúkat belépni az alapítvány ajtaján, és amikor félszemmel láttam, hogy elindulnak a helység felé, ahol én tartózkodom.

Mielőtt még beléptek volna vettem egy nagylevegőt, és újra elmélyülten kezdtem tanulmányozni a programot, amit szinte már kívülről fújok. Az ajtó nyílik, én pedig nyugodtságot színlelve, magabiztosan próbálok magamra erőltetni. A gyomrom liftezik, a kezem remeg, hiszen itt állnak előttem én pedig túl hirtelen és gyorsan állok fel a székről. Mosolyognak, a szemük csillog, én pedig be tudnék pisilni az izgalomtól. Az igazság az, hogy szívem szerint sírva fakadnék, de nem teszem, inkább oda lépek Niall-hez.

-       Lana Anderson. – nyújtom Niall felé a kezem.

-       Niall Horan. – Ilyenkor van az a szindróma, hogy nevetve mondanám azt, hogy „tudom, hogy ki vagy” , de szintén nem teszem meg inkább mosolyogva elindulok a többiek felé, míg végül oda érek Harry-hez. Na, igen Harry. Mindenkinek meg van a kedvence a bandából, nekem mindig is Harry volt, és titkon azt vártam a legjobban, hogy vele találkozhassak. És most itt áll előttem, és zavarba ejtően néz a szemembe, én pedig kis csitri módjára azon kezdek elgondolkozni, hogy talán van valami az arcomon, aminek nem kéne ott lennie. Próbálok nem teret engedni ennek a butaságnak, így arra jutok, hogy talán neki is be kéne mutatkoznom.

-       Lana. – Harry felé nyújtom a kezem, viszont Harry meg sem mozdul, csak néz rám. Komolyan kezdek kétségbe esni. Harry mellett álló Zayn kicsit megböki, és ez segít Harrynek, hogy feleszméljen, majd a hatás kedvéért egy kicsit megrázza a fejét. Meg köszörüli a torkát.

-       Harry Styles. – kezet rázunk, majd az előbbi történés miatt, apró mosollyal az arcomon fordulok Jane felé.

-       Jane a gyerekek már a nagy terembe vannak.

-       Remek. Srácok, ha minden rendben van, akkor bemehetnénk hozzájuk.

A srácok aprót bólintanak, és Jane vezetésével elindulunk a terem felé. Az ajtó előtt hallom a gyerekek hangját. Jane megkérdezi a srácokat, hogy készen állnak e, ők nagy mosollyal az arcukon bólintanak, mire Jane kinyitja az ajtót a srácok pedig beljebb lépnek. A gyerekek között van olyan, aki sírva fakad, vagy a szája elé kapja a kezét, vagy épp csak nézi a srácokat. Mint derült égből villámcsapás a gyerekek megindulnak a srácok felé, ők pedig mosolyogva ölelgetik végig a gyerekeket. Meghatódva nézem, ahogy törölgetik a könnyeket az apró kis arcocskákról. Végig vezetem a termen a tekintetem, és meglátom Becca-t egy asztalnál ülve lehajtott fejjel. Próbálok feltűnés nélkül oda menni hozzá.

-       Becca! Miért ülsz itt? – kérdezem, mikor oda érek, és leguggolok elé.

-       Félek. – rám néz, majd szipog egyet.

-       De hát mitől? – arcára teszem a kezem, és letörlöm a könnyeket.

-       Attól, hogy a srácok, és Harry másképpen fognak rám nézni. – értetlenül nézel rá. – Én nem vagyok szép, nem fogok nekik tetszeni, és ezért nem fognak szeretni.

-       Becca, ugyan már! Ne beszélj butaságokat! Te igen is egy gyönyörű kislány vagy és Harry odáig lesz érted. – Mint egy végszóra, hallom meg a hátam mögül azt a jellegzetes hangot.

-       Már most odáig vagyok érted. – felnézek Harry-re, aki kacsint rám egy aprót, és ő is leguggol a kislány elé. -  Nem szabadna, hogy egy ilyen csinos kislánynak az arcát könnyek lepjék el. – Becca szégyenlősen mosolyog, majd feláll és megöleli Harryt, aki mosolyogva fonja karjait a dereka köré.

A nagyteremben elhelyezett asztaloknál ülnek a gyerekek, a srácok pedig elszórva foglalkoznak velük. Zayn éppen rajzolgat valamit három kislánnyal, Niall Abbynek a lányok között legidősebbnek gitározik, Louis önmagát nem meg hazudtolva szintén három kislánynak játssza a bolondot, Liam pedig két percenként váltogatja a helyét, gondolom, azért mert minden kislánnyal szeretne egy kis időt eltölteni.

Miközben a srácok lefoglalják, a lánykákat én a kis csomagokat állítom össze a tombolára. Nem kell mondanom, hogy úgy alakítottam a játékot, hogy minden kislány nyerjen valamit. Éppen az utolsó csomagot állítom, össze mikor látom, hogy Harry a homlokát fogva néz valami papírt, amit Becca tart a kezébe. Kicsit hunyorgok, hogy el tudjam olvasni, majd amint rendesen kirajzolódik, mi van oda írva, azonnal kikerekedik a szemem és szinte küszködök a nevetéssel, de inkább elindulok az asztal felé.

-       Jesszusom Becca, ezt mikor csináltad? – kérdezem, mikor oda érek, és a szám elé rakom a kezem, hogy elrejtsem a mosolyom, de Harry így is észreveszi, aki mosolyogva rázza a fejét. 

-       Tegnap. – néz rám kétségbe esetten. – Valami rosszat csináltam?

-       Nem, de hogy is! Csak vicces, amit oda írtál, de kérlek, most add ide nekem oké? – küzdök a nevetéssel.

Becca oda adja, majd újra Harrynek szenteli figyelmét, én pedig elfordulok és szinte már röhögve megyek vissza, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Nem akar alább hagyni a nevetésem, még akkor, sem amikor elkezdődik a játék, a háttérben állva, halkan kuncogok. Emma ugrálva jön ki, a nyereményért, én pedig még mindig nevetve tapsolom meg, és, ahogy követem a szememmel, hogy Emma visszaül a helyére, összeakad a tekintetem Harryé-vel, aki annak tudatában, hogy min nevetek, rázza a fejét, úgy néz rám, én pedig szégyenlősen rántok egy aprót a vállamon.

A játék után a gyerekek egy helyre tömörülve mutogatják egymásnak, a kis nyeremény tasak tartalmát. A srácok pihenés gyanánt Jane-nel beszélgetnek, én pedig úgy döntök, befurakodok a kislányok közé, akik mosolyogva fogadnak, és kezdik el nekem megmutogatni, az előre dedikált cd-ket, és minden mást.

Harry

Hallani, hallom, hogy Jane és a srácok miről beszélnek, de felfogni, nem fogom fel. Lana-t figyelem, ahogy gyerekekkel, együtt nevet. Ahogy egy apróságot az ölébe ültetve kezd el csikizni, vagy, ahogy ugyan olyan gyermeteg kíváncsisággal nézi az aláírt dolgokat, és elkészült rajzokat.

-       Csinos lány. – bök meg Niall, ezzel kiszakítva a gondolataimból. Rá nézek, Niall pedig hevesen bólogat.

-       Mi van? – tettem a tudatlant.

-       Ugyan már haver, olyan feltűnően nézed, hogy csoda hogy még nem jött ide és nyomta ki a szemeidet. - fej rázva nézek rá. – Miért csinálod állandóan ezt?

-       Mégis mit?

-       Hát ezt! Ahogy valamelyikünk észreveszi, hogy tetszik neked egy lány, rögtön elkezded tagadni a nyilvánvalót.

-       Talán azért, mert ha nem is jövök össze a lánnyal, aki tetszett, akkor is még egy hónap múlva is azt hallgatom a többiektől a te kivételeddel, hogy „tudom, hogy néztél arra a lányra”

-       Ez igaz. – ad igazat Niall. – De romokban heverne a világ, ha ez nem így lenne. – Niall és az ő remek gondolkodása. -  Viszont az is nyilvánvaló, hogy te is tetszel Lana-nak.

-       Ezt meg miből gondolod?

-       Niall bácsi mindent lát. Szóval, haver azt ajánlom, vesd be magad és kérd el a számát. – Niall megveregeti a vállamat, majd visszamegy a többiekhez.

A tekintem, ismét visszavezetem Lana-ra aki fejét hátra vetve jó ízűen nevet a gyerekekkel. A srácok úgy döntenek, hogy a látogatás nem érhet úgy véget, hogy nem csináljunk mindenkivel egy- egy képet, így az ennek szánt helység felé vesszük az irányt a gyerekkel együtt.

A legutolsó egy szőke hajú kislány, aki félénken megkérdezi, hogy nem e emelnénk fel. A srácokkal természetesen azonnal igent mondunk. A kislány már kétségbe ejtően könnyű, de a hatalmas mosoly az arcán, na, az egy egészséges mosoly.  Az utolsó kép is elkészül, mi pedig úgy döntünk, hogy ideje mennünk, mert még hátra van egy interjúnk. Én legszívesebben még itt maradnék a sok apródág között, de nem lehet.

Jane vagy ezerszer köszöni, meg hogy itt voltuk, majd miután kifogy belőle, egy hatalmas öleléssel köszön el tőlünk. Lana Jane mellett állva figyeli, az eseményeket, majd végül elindul Liam felé, és ismét kezet nyújt.

-       Örülök, hogy találkozhattam veletek. – mondja Liamnek, aki ahelyett, hogy fogadná a felé nyújtott kezét megöleli. Általában mindig ez van. Közvetlenek vagyunk az újonnan megismert emberekkel, és a többiek sem tesznek másképp. Szépen sorban megölelik Lana-t miközben gratulálnak neki, azért, mert ilyen jól szervezte meg ezt a napot. Félénken elém lép, én pedig nem habozok, megölelem. Talán kicsit túl sokáig, de van valami ebben az ölelésben. Szorosan ölel, és fejét a vállamba fúrja. Ezt az ölelést, akkor tapasztalom, amikor egy igen csak izgatott rajongóval találkozok, aki csak akkor nyugszik meg, mikor megölelem. Érdekes.

-       Remélem, még találkozunk. – mondom neki félig hallhatóan, mikor elengedjük egymást.

Ő csak félénk mosollyal az arcán lehatja a fejét. A srácokkal elindulunk, és kint ugyan az a nagy tömeg vár minket, mint bő két órával ezelőtt. A kocsihoz érve, egyenként szállunk, be én maradok utoljára. Mielőtt beülnék, még visszafordulok és integetek a rajongóknak, de közben az ablak felé nézek, ahol látom, hogy Lana engem figyel, én pedig belenézek a szemébe, majd végül beszállok. Leülök az ablak mellé, Niall-lel szembe, aki szinte lyukat éget rajtam a tekintetével, és mikor rá nézek, úgy vigyorog, mint egy vadalma. Nem bírom ki én sem, nevetve, megforgatom a szemeimet, és inkább kifelé nézek az ablakon. 

4. rész  Visszaemlékezés

Hi babes :) Újra jelentkezem a következő résszel. :) Az előzőhöz nagyon kevés vissza jelzést kaptam, és talán tudom is az okát. Gondolom már várjátok, hogy végre Harry is képbe kerüljön, ami nem is olyan sokára meg fog történni, de fel kell vezetnem a történetet, hogy mindent értsetek. Ez a rész sem más milyen, itt még nem szerepel Harry, de ez egy nagyon fontos rész, mint a történt szempontjából mind nekem. Ugyan is ebben a részben, leírom, hogy Lana-nak miért fontosak a a srácok. Ez azért fontos, mert nem kitaláció ez az én történetem, hogy hogyan szerettem meg őket, és miért fontosak csak Lana van az én szerepembe. Ez velem történt meg, persze a Londonban élést kivéve. Kérlek titeket írjátok le nekem, a véleményeteket, nagyon fontos lenne, hogy mit gondoltok a történetemről. Nos, még annyit, hogy mivel nem akarom elveszíteni az olvasóimat azzal, hogy itt a 4. rész és még semmi Harry, ezért Pénteken hozom a következő részt, amiben már bőven lesz Hazza :)
Ölel és csókol titeket Tami :) <3

Jamie

Lana sötét szobájában ülök, és nézem, ahogy a húgom békésen alszik. A szörnyű hír óta, sokat csinálom ezt, hogy csendben át jövök, és csak nézem őt. Őt, akit láttam felnőni. Nyálasan hangzik igaz? Hiszen az is, de nem tehetek róla. Előtte nem mutatom, hogy mennyire pokoli érzés, a tudat, hogy beteg, és hogy ebbe ő bele fog halni. Nem mutatom, hiszen tudom, hogy ő ezt várja tőlem. Lana és én mindig is jó testvérek voltunk, én kiálltam érte, ő kiállt értem. Állandóan tartotta értem a hátát, mikor este kiszöktem, hogy a haverjaimmal elmehessek bulizni, ahova természetesen anya nem engedett el. Én pedig mindig a háta mögött álltam, mikor ő és anya valamiért összevesztek, vagy akkor, amikor annak a baromnak sikerült az ágyába csábítani Lana-t. Ott voltam mellette mikor zokogva jött haza másnap, hogy a srác szakított vele, és egyenesen az arcába mondta az okát is. Mind végig csak azért tette neki a jót, mert fogadott a baromarcú haverjaival, hogy úgy is eléri Lana-nál, hogy beadja a derekát. Ha pasi szemmel nézem, akkor nem csodálkozom, hiszen Lana egy kivételes szépség. Gyönyörű hosszú szőke haj, hatalmas barna szemek, és szemet kápráztató mosoly. És akkor a személyiségéről még nem beszéltem. Azonban, ha testvérként gondolok erre, meg tudnám ölni Justin-t, ami akkor majdnem sikerült is, ha a többiek és persze Lana nem szednek le róla. Akkor is neki köszönhettem, hogy nem kerültem börtönbe. A lényeg, hogy amikor itt ülök, folyton lepereg előttem minden. És folyton a szívembe mar a tudat, hogy ki tudja mikor ő már nem lesz. Minden egyes éjszaka, csak erősödik bennem az akarat, hogy ha kell, vért izzadok, de akkor is teljesítni fogom, fogjuk az össze pontot azon az átkozott listán, aminek el sem kellett volna készülnie. Sóhajtok egy hatalmasat mire Lana mocorogni kezd, de csak feljebb húzza a takarót és újra nyugodt állapotban van. Az elmúlt héten, rengeteget dolgozott, azon hogy meg tudja szervezni azt a találkozót annál az alapítványnál. Mondanom sem kell, hogy egyrészt nem lepődtem, meg hogy annak a fiú bandának is köze van hozzá, más részt meg igen is meglepődtem, hogy pont egy velük való találkát kell összehoznia, hiszen ha úgy alakul, akkor talán a legutolsó pontot kihúzhatja a listáról. Talán a sors, és isten Lana mellett áll.  A fenekem kezd zsibbadni itt a széken ülve, úgy hogy fogom magam és visszamegyek a saját szobámba, de mielőtt visszamennék, óvatosan megpuszilom Lana homlokát, majd még egyszer mélyen megnézem az arcát, majd az ajtóhoz lépek, és becsukom.

Lana

Mostanában minden reggel, egy furcsa érzéssel kelek fel. Mintha valaki egész éjszaka figyelne. Lassan már kezdem azt hinni, hogy a paranoia is a leukémia egyik tünete, bár erről sehol nem találtam leírást.

A héten rengeteg mindent elintéztem. Megint bent voltam az iskolába és át íratattam magam magántanulóra, hogy több időm legyen az alapítvánnyal, és a listával foglalkozni. Persze a tanulást sem hanyagolom el, hiszen ha így teszek, még előbb halok meg, hiszen anya kitekerné a nyakam. Aznap mikor haza jöttem az alapítványtól, ahogy ígértem anyának megbeszéltünk jó pár dolgot. Elmeséltem neki a listát, meg is mutattam, majd beszámoltam neki, az iskolában, és az alapítványban történtekről. Nem mondom, hogy beletörődött, hanem sokkal inkább megértette az álláspontomat, és a döntésemet. Rengeteg telefont bonyolítottam le. Fel kellett hívnom a kórházat, a szülőket, ételt, és italt kellett rendelnem, fel kellett hívnom egy céget, ahol elkezdtek egy csomó kártyát gyártani, amiket majd a fiúk alá tudnak írni. Rengeteg One Direction-os kelléket kellett meg rendelnem, tollakat, füzeteket, babákat, párnákat és a srácok új albumát. Meg kellett szerveznem a játékot, amin majd ezt a sok mindent meg lehet nyerni. Majd végül a tegnapi napom fénypontja volt, hogy a srácok menedzserével Paul-al beszéltem. Az ember épp olyan aranyos, mint amilyenek a rajongók gondolják. Paul rögtön megnézte a srácok beosztását, hallottam, ahogy valamilyen papírokat igen szorgosan lapozgat, és amint talált egy szabad időpontot azonnal igent mondott. Hogy Pault idézzem: „ A srácok az alapítvány nagykövetei, természetes, sőt kötelességük, hogy ott legyenek”.  A telefonálás alatt végig liftezett a gyomrom, pedig nem valamelyik banda taggal beszéltem. Tudom, minden ez most egyszerűnek tűnik, de higgyétek el nem volt az, és a hétvégre iszonyatosan elfáradtam.  Az egész szervezés alatt, a gyerekek mellett, folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy látni fogom őket. Említettem már nektek, hogy nagy helyet foglalnak el a szívemben. Kíváncsiak vagytok miért? Ha igen, elmesélem.

Kezdem talán az elején. A 2012-es év elején hatalmas Justin Bieber fan voltam. A tv előtt ültem, és tágra nyílt szemekkel figyeltem a zenecsatornát ahol éppen a nickelodeon által megrendezett Kid’s Choice Awards ismétlését néztem, és azt vártam Justin mikor jelenik már meg. Akkor még tudómást sem vettem arról, hogy a srácok elő adták a What Makes You Beautiful című dalukat, ami mára egy örök sláger lett, vagy akár azt is mondhatnám, hogy a rajongók számára egy himnusz.  Londonban élek, de akkor még bizony soha egyetlen számukat sem hallottam, azt tudtam, hogy ők léteznek, de valamilyen oknál fogva, soha nem kerültem olyan szituációba, hogy halljam a dalukat, akkor is csak figyeltem, és folyton azon kattogtam, hogy jöjjön már Justin, hiszen a reklámban folyton őt mutatták. Akkor nem tudtam, hogy bizony az agyam, vagy nem tudom mim, elraktározta magába a dallamot. És aztán jött az, amire sosem számítottam. 2012. Március. 30.-án meghalt a nagymamám. Soha, még csak bele sem mertem gondolni, hogy ő lesz az első ember, akit a családomból elveszítek. Nagyon ritkán találkoztuk, de pont ezért volt számomra annyira fontos. Imádtam a nagymamámat, azonban azt tudnotok kell, hogy mielőtt a nagyim végleg itt hagyott volna minket, már kétszer kórházba került, de én egyszer sem mentem be hozzá. Hiszen én abba a tudatban éltem, hogy ő onnan ki fog jönni. Egyszer megtörtént, de másodjára már elfogyott az ereje. Emiatt a mai napig szörnyű bűntudatom van. És, hogy ebbe mi a legrosszabb? Az, hogy mikor másodjára kórházba került, azonnal vonatra szálltunk. Már a vonat elindult, és úton voltunk, csak egy kevés kellett volna ahhoz, hogy oda érjünk a kórházba, azonban a vonat elindulástól számítva körülbelül 30 perc múlva megcsörrent anya telefonja, amiben a kórházban dolgozó unokatestvére, könnyeivel harcolva mondta el a borzasztó hírt. Anya nem törődve az őket néző emberekkel, azonnal zokogni kezdett, én pedig egyszerűen nem tudtam felfogni. Képtelen voltam rá. Akkor tudatosult bennem, és fogtam fel, hogy mi történt, amikor megérkeztünk a házba, és nem a nagymamámat láttam meg azonnal, ahogy az apró konyhába főz valamit, hogy nem hallottam a hangját, ahogy azt mondja „ Szia, picikém”. Amikor nem láttam őt az agyán ülni, amikor az este nem azzal telt el, hogy beszélgetünk, amikor nem halottam, ahogy a nagypapámat utasítja valamire, vagy hogy a két unokatestvéremet fegyelemre inti. Ezen dolgok hiányakor tudatosult minden. Hogy ő már nincsen. Legalább két hétig nem mentem iskolába. Majd eljött az idő, a temetés napja. Szörnyű volt, mikor megláttam a rengeteg virágot, a nagymamám urnáját, és a fiatalkori képét, amit akkor egy fekete szalag ölelt körül, azt hittem ott menten belefulladok a könnyimbe. Fájt, mert anyának fájt, kínzott a kép ahogy siratja az édesanyját, és kínzott a kép, ahogy behelyezik az urnát a földbe. Jamie, ő volt akkor is a támaszom. Életem egyik legszörnyűbb hétvégéje volt, és amikor jöttünk haza fele, az ablakon ki nézve csak a nagymamámat láttam. Senki nem beszélt csend honolt az autóba, csak a rádió szólt halkan. Már ismerősek voltak a házak, amikor meghallottam egy dallomot, ami a rádióból halkan szólt, és akkor tudatosult bennem, hogy ez nem is olyan rossz, és eldöntöttem, hogy amint haza érünk rá keresek az interneten. Így is tettem. Azonnal bezárkóztam a szobámba, és beírtam az ismerős mondatot. Majd megjelentek előttem Ők.  Liam, az akkor még göndör hajával, Harry azzal a kivételes arccal, és szemekkel, Zayn az iszonyatosan hatalmas barna szemeivel, Louis a csíkos pólójával, és Niall az édesen kusza fogával. De tudjátok akkor azon a napon ez mind csak külsőség volt. Később ez mind sokkal több lett. Sodródtam az árral, képeket kerestem róluk, megnéztem az összes videó naplót, az össze Funny Moments videót, letöltöttem a legelső albumukat. És, hogy ez mind hogyan segített nekem? Míg azzal voltam elfoglalva, hogy végig nézzem a videókat, meghallgassam a számokat, és ezt mind újra és újra, nem estem depresszióba a nagymamám hiánya miatt. Átsegítettek ezen a nehéz időszakon, amit talán én magam sem vettem észre csak sokkal később. Persze nem mindig sikerült felvidítani, de akkor is segítettek, hiszen a szomorú dalaik sírásra késztettek, amitől megnyugodtam. A One Direction meg mentette a lelkemet. Nem mondom, hogy az életemet, mert nem készültem öngyilkos lenni, de megakadályozták, hogy egyfajta lelki önmarcangolásba süllyedjek. A leggyönyörűbb ebben az egészben, hogy minden, amit csinálnak, az saját maguk.

Így történt ennek a kötödésnek a kialakulása köztem és a One Direcction között.  És mialatt visszaemlékezve elmeséltem ezt nektek, befejeztem a találkozó programját. A széken hátra dőlve meg érzem a szombat esti szellő jellegzetes illatát, ami a résnyire nyitott ablakon kúszik be. Magamra kapom a vékony ágytakarót, és kisétálok az igen csak pici erkélyemre. Szippantok egy hatalmasat az esti levegőből, és felpillantok az égre. Tele van csillaggal, ami ritka jelenség, azonban én ilyenkor mindig megkeresem a legfényesebb csillagot. Most sem teszek másképp. Másodpercekig pásztázom az eget, majd végül megtalálom a mindközül legfényesebbet, ami érdekes módon halványul, majd megerősödik. Mosoly kúszik az arcomra. Ilyen csak akkor történik, ha sokat gondolok a nagyira.

-       Szia, nagyi. – suttogom halkan, miközben a csillagot nézem, és érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon.

-       Meg fogsz fázni kicsim. - kicsit meg ugrok, ahogy meghallom anya hangját. Ő mellém lép, majd belém karol. – Mit csinálsz itt kint?

-       Csak gyönyörködöm a csillagokba. Tudod, hogy nem sűrűn van ilyen.

-       Igen tudom, de csak akkor jössz, ki ha valami aggaszt. – Felém fordul, majd egy kósza tincset a fülem mögé tűr. – Mondd el. – noszogat.

-       Nem tudom, hogy véghez tudok e majd vinni mindent, ami a listán szerepel. – összébb húzom magamon a vékony anyagot.

-       Nem tudod? – hitetlenkedik anya. – Mondja ezt a lány, aki kiskorában azt hitte, hogy képes arra, hogy felnyúljon az égbe és át rendezze a csillagokat. – Mosolyogva nézek a nőre, aki mindennél többet jelent nekem. – Képes leszel rá. Mi itt vagyunk neked, és segíteni fogunk. - anya két keze közé fogja arcom, majd megpuszilja a homlokom, majd a fülemhez hajol – Ne feledd, holnap nagy nap vár rád. Örülj egy kicsit. – suttogja, majd megcirógatja az arcom, és elindul befelé. – Ne maradj kint sokáig, kezd hűvös lenni. – Szól, vissza mielőtt eltűnne.

Valóban meg voltam győződve arról kicsiként, hogy én létre tudok hozni, egy új Lana féle csillagképeket. Gondolhatjátok, hogy egyszarvúk, meg minden féle mesében látott lényt akartam az égen látni kis fényes pontok formájában. És az is igaz hogy holnap olyan dolog történik, meg amire tavaly óta várok. Anyának igaza van, tényleg kezd hűvös lenni, így inkább bemegyek.

Az esti teendőimet elvégezve oda lépek a szekrényemhez, majd a kinyitom a legkisebb ajtaját, tekintetemet végig pásztázom a benne található dolgokon. Ez az én úgy mondd titkos szekrényem, ami eléggé szem előtt van, de pont azért jó. Itt található az össze One Direction kis album, album, könyv és dvd. Ujjamat végig húzom rajtuk, majd egyenként kiveszem őket, és sokadjára szemügyre veszem, és szomorú érzés fog el, mert egyiken sem szerepel alá írás. Vicces igaz? Egy városba élek velük, de soha nem volt alkalmam találkozni velük. Találkozni? Egy koncertre sem tudtam elmenni, hiszen sosem tudtam meg venni a jegyet. Azonban nem hagyok teret ennek a gondolatnak, hiszen holnap nagy nap vár rám is a gyerekekkel együtt, és ennek örülnöm kell. A sok kis aprósággal egyetemben én is találkozni fogok a srácokkal. 

3. rész Rays of Sunshine

Sziasztok! Meghoztam nektek a 3. részt édeseim és el kell hogy mondjam rettenetesen boldog vagyok! 10 feliratkozó, 13 tetszik az első részhez és 2 hozzászólás, 12 tetszik és második részhez és szintén 2 hozzászólás és még csak a 2. rész van fent! Nagyon köszönöm, nekem már ez sokat jelent, és csak reménykedni tudok, hogy ez idővel sokkal több lesz:) Ami még fontos, hogy jobb oldalt lent megtaláljátok a Bakancslistát és ha rákattintotok a képre akkor megjelenik egy külön oldalon, és ami lényeges, hogy a pontok folyamatosan kifognak húzódni, mint ahogy ebben a részben is. Szóval drága olvasóim azt is figyeljétek kérlek. Nem fárasztalak titeket jó olvasást és ne feledjétek nyomjatok tetsziket, és írjatok hozzászólást nekem hiszen minden vélemény számít :)
Puszi Tami :)

 

Lana

A saját bakancslistám összeírása közben, eltűnődtem az eddigi életemen. Végül, mikor rá pillantok az elkészült listára, rájövök, hogy az élet rövid. Érdekes, hogy az emberek akkor érzékelik, hogy mennyire sokat számít az idő, amikor tudják, hogy már csak egy kevés van hátra. Hisz tudom, érzem, hogy nekem nincs sok időm. A szervezetem mindig is gyenge volt, könnyen megbetegszem. Amit ellehetett kapni betegséget, azt én mind elkaptam. Ebből merek arra következtetni, hogy azon emberek közé fogok tartozni, akik egy éven belül elmentek e miatt a betegség miatt. Ezért is döntök úgy, hogy a bakancslistán szereplő pontokat, minél hamarabb véghezvigyem. Igaz van rajta pár olyan dolog, ami nem biztos, hogy teljesül, de egy próbát megér. Az ajtó nyílására leszek figyelmes, és mikor hátra pillantok épp a bátyám lép be az ajtón.  Visszafordulok az asztalhoz, Jamie pedig mögém áll, majd a nyakam köré fonja kezeit, fejét pedig a nyakhajlatomba helyezi, én pedig arcának döntöm a fejemet.

-       Mi ez? – Jamie elveszi kezeit a nyakam körül, majd megfogja a papírt, és azzal együtt kényelembe helyezi magát az ágyon. Én a forgó székkel követem mozdulatait.

-       A bakancslistám. -  Figyelem Jamie reakcióját, aki olvasás közbe egyszer – egyszer felhúzza a szemöldökét, vagy csak hümmög egyet.

-       Róma?  Manchester United meccs? Hisz te utálod a focit! És One Direction !? Kacsák !? – Jamie nevetve dől, hátra az ágyon én pedig azonnal rávetem magam és kezdem el ütni a mellkasát, amitől csak még jobban nevet.

-       Hé! Ne nevess ki hallod! – fonom össze a karomat a melleim előtt, és próbálok, olyan morcos képet vágni amilyet csak tudok, azonban ez nem jön össze Jamei kipirult arcát látva. Végül én is elnevetem magam.

-       Jól van! – emeli föl a kezeit a megadás jele ként. – Lana megtennél nekem egy szívességet?

-       Persze!

-       Szállj le rólam! – kezdi el tolni a lábaimat.

-       Ezzel azt akarod mondani, hogy nehéz vagyok!? - ha azt meri mondani, hogy igen én esküszöm meg verem.

-       Nem! – szerencséd! – Csak egy olyan pontot nyomsz, amit nem igazán díjazok.

-       Hupsz! Bocsi. – leszállok Jameiről és törökülésbe helyezkedem miközben Jamie és felküzdi magát ülő helyzetbe. Újra a kezébe veszi a lapot és olvasgatja.

-       Van itt egy pont. – mutat a papírra. – New York. Ahol valami kacsákat akarsz látni. – neveti el magát újra.

-       Jamie!

-       Ha jól tudom, a bakancslistán olyan dolgok szerepelnek, amit még az előtt meg szeretnél tenni mielőtt, meghalsz. A listádon itt szerepel New York. A kezelés pedig New Yorkban van. Nem értelek Lana!

-       Hamarabb összeszedem a pénzt a pékségben egy repülőjegyre, mint egy több millió dolláros kezelésre.

-       De arra nem neked kellene össze szedned a pénzt. Hanem nekem és anyának! – reménykedtem benne, hogy Jamie talán megérti, hogy miért hoztam meg ezt a döntést, de ezek szerint még sem.

-       Hogy van anya? – teszem fel a lehető legbutább kérdést, hiszen a választ én magam is tudom. Pocsékul!

-       Ki van borulva. Jelen pillanatban csak az nyugtatná meg, ha lánya nem lenne makacs és a donorlista helyett a kezelést választaná. - komolyan mondom a betegség helyett a saját családom fog a sírba tenni! Hulla jó poén nem?

-       Jaj Jamei! – erre már nem tudok mit mondani, a kezembe temetem az arcom.

-       Hé! – Jamei arcomról lefejti kezeimet, majd állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy ránézzek. –  A nélkül is tudom, hogy miért csinálod ezt, hogy elmondanád. Lana, az eddigi 18 éved alatt bármilyen döntést is hoztál támogattalak. Még akkor is mikor úgy döntöttél lefekszel azzal a vadbarommal, amiről tudtam, hogy oltári nagy butaságot csinálsz! Most is melletted állok. Igen, nem örülök annak, hogy erre az álláspontra jutottál, hiszen a kis húgom vagy és belülről majd szétmar a fájdalom és a tudat, hogy egyszer már nem leszel, de nagylány vagy már tudsz döntéseket hozni. És azok a pontok ott a papírodon még időben teljesülni fognak! Ott leszek melletted! Előteremtjük a pénzt arra a két utazásra! – Jamie sosem volt a szavak embere inkább a tetteké, de most minden csontomat átjárja Jamie összes szava. Úgy tűnik még sem kell csalódnom a testvérembe tudtam, hogy ő meg fog érteni. Könny gyűlik a szemembe, de mielőtt végig szánta arcomon Jamie ölébe bújuk, elrejtem arcomat a nyakába, és olyan szorosan ölelem, ahogy csak bírom!

-       Szeretlek Jamie! – könnyes szemmel nézek rá, aki a fülem mögé tűr egy kósza hajtincset.

-       Én is szeretlek! Fáradtnak tűnsz, pihenj le!

-       Rendben. – kimászok az öléből ő pedig lemászik az ágyról, és az ajtó felé veszi az irányt miközben én elkezdem megcsinálni az ágyam.

-       Lana! – szól vissza az ajtóban állva.

-       Tessék?

-       Holnap arról a One Directionról még beszélünk! Egyáltalán mióta szereted te őket? – néz rám fintorogva.

-       Kifelé! – mutatok az ajtó felé, és pedig röhögve csukja be az ajtót.

-       Jó éjt Lana! – hallom a kiabálását mielőtt becsukná a saját szobájának ajtaját.

-       Neked is! – kiabálom vissza. Na, igen, ezek vagyunk mi az Anderson testvérek.  

Az esti teendőim elvégzés közben rengeteget gondolkodtam, azokon a dolgokon, amiket végig akarok csinálni. Próbáltam magamban felállítani egy menetrendet, hogy mit is kell elvégeznem az előtt mielőtt neki, kezdek a listának.  A holnapi napom megtervezéséig jutottam. Az már egyszer biztos, hogy az iskolába nem azért fogok bemenni, hogy a pad mögött görnyedjek, hanem egy igen fontos dolgot kell elintéznem az igazgatóval, aki kettőnk közt szólva igen jó barátom csak ez nem publikus.  Nem vagyok minta diák, se stréber, de azért egy két verseny eredményem benne is nyomot hagyott.  Az iskola után elindulok a Rays of Sunshine alapítványhoz, hogy megpróbáljam elintézni, hogy én is teljes jogú tag, és úgy mondd kívánság menedzser legyek és talán még azt is össze tudom, majd hozni, hogy nagykövet legyek.   

Reggel a pultnál ülve, és a kávémat kavargatva merengtem a listán és azon, hogyan fog elsülni a mai nap. Tudom, az lenne a normális, ha éjt nap alá véve azon törném a fejem milyen lesz, ha eljön az idő, mit fogok érezni, milyen fájdalmakat kell majd átélnem, és a legfontosabb milyen lesz, ha már nem leszek az élők között. Hogy vajon egy jobb helyre kerül e, ebből a zavaros, és sokszor kegyetlen világból. Igen ezt kellene tennem, hiszen beteg vagyok. De nem! Kizárt, hogy azzal töltsem az időmet, hogy saját magamat emésszem fel ezekkel a gondolatokkal. A fejembe vettem, hogy anyát is ráveszem arra, hogy hagyja abba a siratásomat. És ezt úgy fogom elérni, hogy Jamei- in kívül, ő lesz a másik ember aki igen csak nagy szerepet fog játszani abban, hogy minden pont ki legyen pipálva még idő előtt.  Biztos vagyok abban, hogy neki is tetszeni fog, és a sok nevetés elfeledteti majd vele ezt az egész betegség dolgot, és szépen lassan elfogadja a tényt és a döntésemet.

-       Jó reggelt kislányom. – anya bukkan elő a szobájából, kiszakítva engem a gondolkodásból. Ahogy tekintetem rá vándorol, az arcán látszik, hogy bizony nem aludt túl sokat az éjszaka. Kialvatlan, és az amúgy gyönyörű, de most még is megtört szempár alatt fekete karikák húzódnak. Most már értitek, miért kell őt rendbe hoznom? Nem hagyhatom, hogy feleméssze őt a bánat.

-       Jó reggelt anyukám! – Próbálom természetesen hatalmas mosollyal üdvözölni őt, és úgy tűnik sikeresen, hiszen rám emeli a tekintetét, majd apró mosolyra húzza ajkát. – Hogy aludtál? -  Tegnap óta ez már a sokadik hülye kérdésem, ideje lenne abba hagynom.

-       Aludtam már jobban, is, de nem vészes. – Nem mondd igazat, de nem is hazudik. Ravasz.

-       És te kislányom miért ülsz még pizsamában az asztalnál így – rá néz az órájára – félnyolc tájékán?

-       Azért anya, mert ma nem tanulni megyek be az iskolába, hanem beszélnem kell, az igazgatóval utána pedig elmegyek a Rays of Sunshine alapítványhoz.

-       Kicsim, minek akarsz te oda menni?

-       Este, ha már mind a ketten itthon leszünk, akkor megmutatok valamit, és akkor meg fogod érteni. – anya sóhajtva megrázza a fejét, majd a hátam mögé lép és átkarol.

-       Rendben van. – rendben van? Hol marad a kérdezősködés? – Indulnom kell dolgozni. Intézd a dolgaid, de kérlek vigyázz magadra.

-       Mikor nem vigyázok magamra? Én soha semmi rosszat nem csinálok. Nem látod a képzeletbeli glóriát a fejem fölött? - Felé fordulok és vicsorgok neki, amivel megmutatom a számban lévő összes fogat, és köröket rajzolok a fejem fölött, azért hogy hiteles legyek.

-       Hát persze kislányom. – Ad egy puszit a homlokomra. – Este jövök, és akkor megbeszélünk mindent. – anya az ajtóhoz lép, magára húzza a cipőt, és a kabátot. Kinyitja az ajtót, de még mielőtt kilépne, rám néz. – Szeretlek Lana.

-       Én is szeretlek anya. – integetünk egymásnak, ő pedig kimegy és becsukja az ajtót.

Egy óra múlva már az iskola lépcsőjén haladok felfele, hogy beszéljek Mrs. Clark-kal.  Biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni, és segíteni fog nekem. Mrs. Clark egy nagyszerű asszony, aki szinte küldetésének tekinti, hogy a diákjai a legjobb oktatásban, és bánásmódban részesüljenek, és ne féljenek bizalommal fordulni hozzá. Hát, én sem félek, bár ide fele jövet sokat gondolkoztam, azon ő vajon, hogyan fogja fogadni, azt hogy beteg vagyok. Az ajtajához lépve, határozottan kopogok, majd bentről maghallom a hangját.

-       Szabad! – Belépek az irodába, ahol szembe találom magam  a mindig mosolygós igazgatónővel.

-       Jó reggelt Ms. Clark.

-       Lana! Te miért nem a tanórán ülsz?

-       Fontos dologról szeretnék beszélni önnel, és szeretném a segítségét kérni.

-       Hát ebben az esetben drágám foglalj helyet. -  mutat az asztal előtt elhelyezett szék felé. – Miben segíthetek? – a pozitív kisugárzása, egy percre sem gátol meg abban, hogy elmondjak neki mindent. Elmesélem neki a kórházban töltött napokat, amiről még ő sem tudott, és persze, azt hogy a vizsgálatok hosszú sorának mi lett a vége. Nem lepődtem meg, hogy Ms. Clark a mindig talpra esett igazgató, most tenyerét a szája előtt összetéve, ijedten néz rám. Majd vesz egy nagy levegőt.

-       Mit szeretnél Lana, miben segítsek? – a hangja tele volt együtt érzéssel.

-       Ms. Clark tudja, van egy listám, amit tegnap készítettem. Egy lista, ami olyan pontokat tartalmaz, amit mindenképp meg szeretnék valósítani ameddig csak, lehet. Szeretnék előrehozott érettségit tenni. Szeptember van, én pedig nem tudom megmondani, hogy mennyi időm van még. Megoldható lenne? – biztos vagyok benne, hogy Ms. Clark-ot meglepte a az őszinteségem, és a határozottságom.

-       Mindent elintézek! Hamarosan megkapod a tételek és decemberben pedig leteheted az érettségit!

-       Nagyon szépen köszönöm, ezzel rengeteg segít.

-       Ne köszönj semmit Lana! Ha bár mi van, hozzám nyugodtan fordulhatsz.

-       Észben tartóm Ms. Clark. Nekem indulnom kell, mert van még valami, amit el kell intéznem. Viszlát Ms Clark. – fel állok a székből, de mielőtt kilépnél, az ajtón Ms. Clark utánam szól.

-       Holnap látni akarom az igazolásodat. – nevetve fordulok vissza.

-       Hát persze. Legyen szép napja igazgatónő.

-       Szia Lana.

Érdekes, hogy az emberi kapcsolatok miként vesznek hatalmas fordulatot, és miként lesznek mélyebbek. Érdekes, hogy egy betegség hogyan változtatja meg az igazgató és a diák kapcsolatot, egy bizalommal teli barátságra.  Talán nem hazudok, ha azt mondom, hogy egy kő esett le a szívemről, hogy lehetséges már decemberben meg lesz az érettségim. Valljuk, be már nem sokat érek vele, de így legalább, az anyukám és a testvérem büszke lehet rám.  Talán itt merül fel a kérdés, hogy mi van az apámmal. Az apám még születésem előtt lelépett. Azt mondták elbűvölő emberpéldány volt, aki szívesen használta férfiasságának jelképét, és még szívesebben vált köddé. Utólag kiderült, hogy rengetegszer megcsalta anyát, most pedig a csajozás után a felesek emelgetésében új hobbit talált magának. Persze az elmúlt években egyedülálló, alkoholista, elvált férfiként elért hozzá is a család hiánya, csak hogy a bátyám és legfőképpen én nem kérek abból, hogy 2 hetenként hétvégén a hulla részeg apámat, úgy tutujgassam, mint egy kisgyereket.  Természetesen tisztában vagyok vele, hogy amint megtudja, miért kellet a vizeletmintája azonnal rohanni fog a jó apa szerepében, aki rettenetesen aggódik a lányáért, és nem tudom majd levakarni magamról.

A Rays of Sunshine bejárata előtt állok, és bízom abban, hogy végre teljesülhet egy nagy vágyam, hogy az alapítványon keresztül minden beteg gyermek álmát valóra válthassam. Régi ismerősként lépek be az ajtón, ahol a recepción szembe találom magam a mindig mosolygós Abby-vel, aki már évek óta az alapítvány recepciósa.

-       Lana! Szia. Mi szél hozott erre? – köszönt miközben oda érek a mellemig érő asztalhoz, és rátámaszkodom.

-       Szia Abby. Azon gondolkoztam vajon Jane-nek lenne e rám egy kis ideje. – mosolygok rá angyalian.

-       Szerencséd van kislány. Jane fent van az irodájában, de a biztonság kedvéért felszólók neki. Várj egy percet. – miközben Abby telefonon próbál beszélni Jane-nel addig körbe, nézek helységben. Az alapítványnál a citrom és a narancssárga szín dominál, és mindenhol ott van az emblémájuk. A mosolygós nap. Furcsán hangozhat, de engem ez a kis napocska mindig jobb kedvre derít. Kellemes hangulata van az egész épületnek, és a gyerekek is imádnak ide bejönni, mikor rendezvény van. Rengeteg kép van a falakon a gyerekekről különböző hírességekkel. A képzeletem akaratlanul is beindul, hogy milyen lesz, majd ha az általam meg szervezett esemény miatt lesz tele gyerekekkel, hozzátartózokkal, és a hírességekkel, akik készségesen jönnek el, hogy egy kis időt töltsenek el a beteg rajongóikkal. Elmélkedésemből Abby szakít ki.

-       Jane szívesen fogad. Tudod, hol az irodája igaz? - mosolyog Abby.

-       Hát persze. Köszönöm Abby. – intek a lánynak, majd elindulok Jane irodájához. A lifthez lépve megnyomom a hívó gombot, majd egy csilingelés jelzi, hogy a lift megérkezett. Beszállok, és megnyomom a 2-es gombot. Az ajtó bezárul, és a lift elindul. A másodikra érve ismét megszólal a csilingelő hang, majd az ajtó kinyílik. Végig megyek a folyóson, majd meg állok az ismerős ajtó előtt, szemben a felirattal. Jane Sharpe – Vezérigazgató. Ne kérdezzétek meg, hogy ha egyszer ismerem az igazgatót, akkor miért nem vagyok tagja az alapítványnak, és hogy egyáltalán, hogyan jutottam el ideig. De azért elmondom. Semmi mást nem tettem, mit, hogy amikor önkénteseket kerestek én jelentkeztem. Legyen szó akármilyen kicsi munkáról én megcsináltam. Ruhákat adományoztam az alapítvány szegényebb gyerekeinek, a turkálókban mindig megvettem a fillires plüssállatokat otthon kimostam, és bevittem abba a kórházba, amit az alapítvány támogat. Minél többször jártam be annál több kisgyerekkel és Rays of Sunshine taggal találkoztam. Egyszer a kórházban volt egy kisebb esemény, amiről isten lássa lelkem nem tudtam, de viszont én pont akkor mentem be ismét, hogy néhány ruhát, és játékot vigyek. Nagy volt a nyüzsgés.  Egyik pillanatról a másikra szembe találtam magam Becca- val aki Jannel az oldalán sétálgatott. Becca sajnos már törzsvendég volt a kórházban 2006-ban cisztás fibrózis- t állapítottak meg nála, ami a leggyakoribb veleszületett anyagcsere betegség.  Ekkor ismertem Jane-t. Becca mindent elmondott neki, hogy mennyi ruhát, meg játékot adományozok a kórháznak. Ennek már lassan másfél éve.

Kopogok az ajtón, majd lassan benyitok. Jane meglát, majd elmosolyodik.

-       Lana, gyere csak. - hív be, én pedig becsukom magam mögött az ajtót.

-       Szia, Jane. – ülök le ismét egy asztal lé.

-       Hallom beszélni szeretnél velem. – mondja miközben gyorsan alá ír valami papírt, aztán félre tolja, és rám emeli tekintetét.

-       Igen. Egy igen fontos dologról lenne szó.

-       Csak nem történt valami? – néz rám sejtelmesen.

-       Az igazság az, hogy de. Elég nagydolog történt. -  Jane-nek is elmeséltem mindent az elejétől a végig, csak azt nem, hogy mit szeretnék. Jane kikerekedett szemekkel nézett rám. Az igazság az, hogy furcsa volt ezen a helyen a nem rég diagnosztizált betegségemről beszélni, hiszen ha jól belegondolunk már én is ezek közé a gyerekek közé tartozom.   – Van egy listám, amin olyan dolgok szerepelnek, amit még idő előtt teljesíteni szeretnék. Ezek közül az egyik az, hogy nagyon szeretnék végre az alapítvány teljes jogú tagja lenni.

-       Szóval én teljesítsem a te kívánságod, hogy utána te tudd ezt tenni a többi gyerkőccel?

-       Valahogy így igen. Jane kérlek. Nagyon szeretnék nagykövet lenni. Te is tudod, hogy bármit meg szervezek csak, hogy a gyerekek örüljenek.

-       Nagykövet, és eseményszervező is egybe. Nagy fába akarod vágnia fejszéd. – nevetve rázza meg Jane a fejét. Én pedig magamban reménykedtem, hogy teljesíti a kérésem.

-       Szóval? Mit mondasz? – nézek rá könyörgő szemekkel.

-       Mit mondhatnék? Hát persze hogy tag lehetsz. A gyerekek imádnak, és tudom, hogy értük bármit megtennél. Főleg most, hogy sajnos már te is közéjük tartozol. – itt következik az egy perc néma csend, ahol sajnálni kell Lana-t. Azonban Jane már hozzá van szokva ehhez, így hamarabb megtöri a csendet. – Szóval- csapja össze a kezét. – a kis asszony kívánságokat szeretne teljesíteni, és megszervezni. Hát akkor itt is az első, és igen csak komolyan feladatod.

Jane Felém fordítja a laptopját, ahol legalább tíz kislány köztük Becca kívánsága látható.  Hogy mi a közös a tíz gyermek kívánságában? Az, hogy találkozni szeretnének a  One Directionnal. Ahogy elolvasom a számomra igencsak fontos banda nevét, a szám tátva marad. Jane pedig az arcomat fürkészi.

-       Csak nem nehéz feladatnak tűnik? – cukkol engem Jane. – Átadhatom valaki másnak is.

-       Nem!- tiltakozok – Semmi gond meg lesz! Mindent megszervezek!

-       Rendben van. Akkor kinyomtatom neked az össze elérhetőséget, amivel el tudsz indulni. – Pár kattintás után a nyomtató életre kel, majd Jane a kezembe nyomja a telefonszámokat. – Szeretném, ha segítséget kérnél Karen-től a kórházi összekötőnktől.

-       Igen ismerem őt. – mosolygok

-       Remek. Szeretném, ha mindenre pontosan oda figyelnél.

-       Minden tökéletes lesz.

-       Azt nem kétlem. Lana ha holnap délután be tudnál jönni, hogy beszélj Katie- vel annak örülnék. Ő elmondaná neked, hogy itt mi hogyan megy, és ha már tudsz mindent, akkor belevághatsz.

-       Holnap délután itt vagyok.

-       Rendben. Akkor drágám megbeszéltünk mindent. Innentől teljes jogú tag vagy, vagyis nagykövet, de ennek eleget is kell tenned amíg, lehet. – szomorkásan néz rám Jane, de nem foglalkozok vele.

-       Minden tőlem telhetőt meg teszek. Nagyon köszönöm Jane! Nagyon sokat segítettél nekem ezzel.

-       Én köszönöm, hogy ilyen elhívatott vagy az alapítvánnyal szemben. De azt tudnod kell, hogy nagyon nem örülök neki, hogy egy ilyen borzasztó dolog vitt arra, hogy megkérj erre.

-       Tudod, a betegségem híre adott erőt, arra hogy ide jöjjek, de kérlek, ne mondd el senkinek! Nem akarok, hogy sajnáljanak.

-       Persze, ez természetes.

-       Köszönöm. Jane indulnom kell. Holnap délután itt vagyok, és már alig várom, hogy neki láthassak a feladatomnak.

-       Holnap találkozunk. – mosolyog rám Jane.

-       Szia, Jane. –állok fel a székből.

-       Szia Lana, vigyázz magadra. – mondja, Jane miközben újra maga elé veszi a papír halmokat.

-       Úgy lesz.

Az alapítvány modern, önműködő ajtaján kilépve megérzem a napsugár kellemes melegét. Hatalmas levegőt veszek, majd a nap felé fordítom az arcomat, és akármennyire is rossz hunyorogva belenézek a napba. A gyomrom liftezik, és a betegségem híre óta, most először könny gyűlik a szemembe az örömtől. Az első pontot kihúztam a listáról. Mosolyogva indulok haza, közben egyetlen név, és 5 ember kavarog a fejembe, akik hatalmas helyet foglalnak el a szívemben. One Direction.